Janet Jackson újra húszéves

Vágólapra másolva!
Nem tévedés, a legifjabb Jackson lány állítólag húszévesnek érzi magát, új albuma pedig a húsz évvel ezelőtti sikerlemezére hajaz. A nála két nemzedékkel fiatalabb Jamelia egyelőre csak a brit piacon volt Janet vetélytársa, de új lemezével világszerte befuthat. Továbbá: Ludacris megkomolyodik, Solomon Burke cowboykalapban, a Lemonheads tiszta, és a Larrikin Love kicsit zűrös. Lemezajánló.
Vágólapra másolva!

The Lemonheads: The Lemonheads

Várakozások: A kilencvenes évek eleji amerikai alternatív-rock színtér szép szőke hercege, Evan Dando és együttese, a Lemonheads - melyben az évek során egyedül a frontember személye volt állandó - karrierje több mint húsz éve kezdődött Boston egyik külvárosában. Az akkoriban még a punk bűvöletében élő zenekar nem keltett különösebb feltűnést, viszont amikor a Nirvana berúgta a mainstreambe vezető kaput, és ezzel egy időben pedig Dando is felfedezte a magában szunnyadó popzenészt, már semmi nem állhatott a siker útjába. A vérbeli rocktrióvá avanzsált Lemonheads country- és folk rock hatásokkal megspékelt, dallamos power-pop lemezei, elsősorban az It's a Shame About Ray és a Come On Feel The Lemonheads egy egész generáció kedvencei lettek. Viszont az 1996-os Car Button Cloth-nál már úgy tűnt, hogy a lemez nemcsak a zenekar, hanem egyben Dando hattyúdala is; az énekes ugyanis súlyosan kábítószerfüggővé vált, és azután hosszú évekre el is tűnt a szemünk elől. Három évvel ezelőtt, egy jól sikerült szólólemezzel tért vissza (Baby I'm Bored), immáron tisztán, és most megjelent a régen várt új Lemonheads album is, melyen segítőtársai ezúttal igazi, kipróbált, Los Angeles-i hardcore-punk veteránok, Bill Stevenson és Karl Alvarez a legendás Black Flag és a Descendents zenekarokból.

Forrás: MySpace

Eredmény: A Baby I'm Bored kifejezetten finom, folkos muzsikájához képest az új album nyilvánvalóan jóval lendületesebb és karcosabb, viszont bátran oda lehet tenni a klasszikus Lemonheads-lemezek mellé is, mert állja az összehasonlítást. Még mindig a power-pop címke az, ami leginkább jellemzi a zenekart, és úgy tűnik, Dando dalszerzői vénájában egyáltalán nem tettek kárt a heroinos fecskendők, a lemez majd minden száma szerethető valamiért. A hangzás ugyan kicsit anakronisztikusnak tűnhet, hisz egyértelműen a kilencvenes éveket idézi, de ez egyáltalán nem zavaró, sőt inkább üdítően hat. És bár ez még mindig alapvetően Dando egyszemélyes show-ja, a formába öntésben - a ritmusszekció mellett - olyan vendégek segédkeztek, akiket mindenképpen érdemes megemlíteni: a pályatárs J Mascis, az amerikai indie-rock talán legfontosabb gitárhőse és az egykor Bob Dylant is kísérő The Band orgonistája, Garth Hudson is feltűnnek néhány dalban.

Kiknek ajánlható: Elsősorban a régi rajongóknak, de a Lemonheadsnek komoly esélye van arra, hogy egy egészen új generációt nyerjen meg magának, még ha a slágerlistákra már nem is fognak újra visszakapaszkodni.

Olyan, mint: A Lemonheads: Evan Dando - leszámítva persze a drogokat - egész egyszerűen ott folytatja, ahol abbahagyta.


Larrikin Love: The Freedom Spark

Várakozások: Az utóbbi évek egyik legfontosabb brit zenekara, a Libertines 2004-es feloszlása után hamar nyilvánvalóvá vált, hogy sem az azóta csak önpusztítással foglalatoskodó Pete Doherty, sem pedig a szerzőtársa nélkül ihletét vesztett Carl Barat nem képes maradéktalanul betölteni a zenekar után maradt űrt, így a feladat, olybá tűnik, végképp a fiatalokra maradt. Jelentkezőkből pedig nincs hiány; gondoljunk csak az Arctic Monkeysra, amely időközben ki is nőtte ezt a skatulyát, vagy a múlt heti lemezajánlóban szerepelő Fratellisre. Most pedig itt van az új jelentkező, a londoni Larrikin Love bemutatkozó lemeze, amelyen a zenekar szintén a Libertines munkásságát veszi kiindulópontnak, viszont egészen máshová jut vele, mint Dohertyék.

Forrás: MySpace

Eredmény: A brit sajtó által "Temze-beatnek" keresztelt stílusban játszó Larrikin Love nem képes ugyan azonnal ható slágerekkel megtölteni egy egész lemezt, viszont cserébe jóval változatosabb és kevésbé anglomán, mint pályatársai többsége, ez pedig segítheti abban, hogy a tipikus "brit-pop" hangzástól esetleg idegenkedő közönséggel is megkedveltesse magát. Számtalan stílus és zenekar hatása köszön vissza a lemezen (gyakran akár egy számon belül is), olyannyira, hogy a végeredmény akár még eredetinek is nevezhető. A Pogues folk-punkja, a country kissé idétlennek ható jellegzetes standardjai, a skiffle amatőr rozzantsága, a ska lüktetése, a Clash utcai reggae-je és persze a tipikus Libertines-hangzás (főleg az énekhang) mind-mind megtalálhatóak a The Freedom Spark-on, de ez a sokszínűség egyben a lemez egyik legnagyobb hibája is: az összetevők sajnos nem állnak össze egy kerek egésszé. Kis adagokban viszont szórakoztató és izgalmas, ráadásul a meglehetősen fotogén frontember, Michael Larrikin karizmája is vonzó lehet a nagyközönség számára, főleg, hogy egyszerre próbálja hozni Pete Doherty fésületlen, vad figuráját, és a Morrissey-féle, Oscar Wilde-rajongó, intelligens dandy-rocksztárt.

Kiknek ajánlható: Aki szerint a hegedű és a bendzsó nem popzenébe való hangszer, ne is próbálkozzon, viszont aki nem idegenkedik egy bár bumfordi, de hatásos eklektikától, annak bátran ajánlható, akár még egy világzene-rajongó is találhat kedvére valót a lemezen.

Olyan, mint: Talán a szintén idén debütáló Mystery Jets punkosabb verziója a helyes megoldás.

Inkei Bence - Sz. Sz. Csaba

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Origo Google News oldalán is!

Mindent egy helyen az Eb-ről