A herceg őszül, de még vékony és fehér

Január 8-án tölti be a hatvanat a 20. század második felének egyik legfontosabb művésze, akinek hatása jóval túlnőtt a rockzenén, és azon kevés, még élő ember közé tartozik, akiknek konkrétan kimutatható a hatásuk napjainkban is. Itt nem is csak zenére gondolunk, hanem attitűdre, magatartásra, trendformálásra és a szórakoztatóipar működésére is. Vajon mi lehet az egykori Robert David Jones titka?

A számokban is megmutatkozó sikere ellenére Bowie-t majdhogynem kezdettől fogva amolyan szofisztikált popsztárnak tartotta a közvélemény, és ő is előszeretettel hangoztatta, hogy a zene csak egy része a munkásságának, hiszen ő filmszínész, festő és író is egy személyben (honlapján megtekinthetők képzőművészeti alkotásai és kiállításai is). Különösen azonban színészi pályafutása jelentős, ő azon kevés nem főállású színész közé tartozik, akik nemcsak az arcukat és a hírnevüket adták egy-egy filmhez, hanem valódi tehetséget árultak el a színjátszás terén. Igaz, mozijainak szakavatott ismerői szerint az a film, amiben David Bowie játszik, csak rossz lehet, noha ez legkevésbé neki köszönhető. Filmjeinek többsége nyugodt szívvel átpörgethető, csak akkor kell őket megállítani, amikor feltűnik a színen, általában ez a néhány perc jelenti a film fénypontját. Néhány főbb szerepe: A földre pottyant férfi (vörös hajú űrember), Az éhség (vámpír), Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence! (brit hadifogoly), Abszolút kezdők (menő üzletember) és a The Linguini Incident, amiről elég annyit tudni, hogy tönkrevágta Richard Shepard rendező karrierjét. A másik oldalon becsúszott azért egy Poncius Pilátus is a Krisztus utolsó megkísértésé-ben és egy Andy Warhol is A graffiti királyá-ban, amelyeket a kritikusok sem tudtak nem elismerni. Bowie egyébként most is látható a mozikban: Christopher Nolan új filmjében, a nemrég bemutatott A tökéletes trükk-ben Nikola Teslát, a váltóáramú motor feltalálóját alakítja.

Bowie mint Andy Warhol

Ami a zenei pályafutását illeti, akár az is illusztrálható szerepekkel: Tom őrnagy, a vissza nem térő űrhajós (Space Oddity), megtévesztően nőies transzvesztita (The Man Who Sold The World), folkdalokat gitározgató hippi (Hunky Dory), földönkívüli rocksztár-messiás (Ziggy Stardust), Ziggy Amerikában (Aladdin Sane), Halloween Jack, az űrbéli kalóz (Diamond Dogs), szőke, kaliforniai kékszemű-soul sztár (Young Americans), a Vékony Fehér Herceg (Station To Station), jéghideg, érzelemmentes teuton (Low, de a másik két berlini lemez is), végül ismét Tom őrnagy (Scary Monsters). Ezekről a lemezekről szinte mind el lehet mondani, hogy diktálták a tempót, főként a glam rock klasszikus albumának számító Ziggy Stardust volt a maga idejében megkerülhetetlen jelenség. Ekkor születik meg az übermensch rocksztár, Ziggy, akihez még jó darabig hű maradt, hiszen nyomokban még a Diamond Dogs is erre a koncepcióra épül. Bowie saját bevallása szerint évekre el is veszett Ziggyben, annyira azonosult alteregójával, és így még kevésbé esett nehezére a Messiás-komplexussal megvert, pökhendi sztár szerepe, aki a vég közelségének biztos tudatában a promiszkuitást hajszolja.

Amikor aztán a glam rock lecsengőben volt, Bowie érezte, hogy most egészen máshonnét kell ihletet merítenie, és így jött a képbe a soul és a funk, majd ezt követte az elektronika és a krautrock. A nyolcvanas évek elejéig tartott mindez, innentől kezdve ugyanis Bowie tulajdonképpen a saját követőivel vetélkedve készített populáris, ám kevésbé maradandó értékű diszkóslágereket, és akkoriban kapott először lesújtó kritikákat lemezeire. Miközben az évtized végére már inkább csak a régi lemezek újrakiadásaival és válogatásalbumokkal került a listákra, meglepő húzásra szánta el magát: az "emberfeletti ember", a saját bevallása szerint is egocentrikus, narcisztikus popsztár ugyanis beszállt egy zenekarba. A Tin Machine klasszikus gitárrockot játszott, főként az amerikai alternatív színtér hatására, de mindkét lemeze komolyabb visszhang nélkül tűnt el a süllyesztőben, végül a kötöttségeket amúgy is nehezen viselő Bowie feloszlatta az együttest.

Bowie feleségével, Imannal, kissé már rosszabb bőrben

A kilencvenes évek Bowie-lemezei ha nem arattak is átütő sikert, legalább némi ambíciót mutattak az előző évtized rutinmunkáihoz viszonyítva. Mérsékelt sikerrel kísérletezett a tánczenével és a hiphoppal (Black Tie White Noise), flörtölt az indusztriális rockkal (Outside), illetve a jungle-lal és a breakbeattel (Earthling). Utóbbi két lemez már jobb kritikákat kapott, de mindkettőnél az lehet a hallgató benyomása, hogy sokkal jobb is lehetett volna, ha Bowie magukra a dalokra koncentrál, és nem akar mindenáron modern lenni (különösen az Earthling erőltetett jungle betétei kapcsán igaz mindez).

Végül Bowie is talán rájött erre, és az azóta megjelent három album (Hours, Heathen, Reality) már nem nagyon akar trendi lenni, egyszerűen csak zenélt rajtuk, és nem is rosszul, ráadásul a korához is inkább passzoltak ezek a hagyományos rocklemezek. Az egykori Vékony Fehér Herceg legendásan jól tartotta magát, ami figyelembe véve a hetvenes években folytatott életmódját, kisebbfajta csoda. Ám mielőtt még táptalajt adott volna azoknak a megállapításoknak, miszerint mégis van benne valami emberfeletti, szervezete nem bírta a turnézással járó gyűrődést, és egy kisebb szívműtéten esett át 2004 nyarán. Azóta kissé megereszkedett, és látható rajta a kor, bár a hatvan évet azért még mindig nehezen néznénk ki belőle.