Meglepetést hozhat a rapperek csatája

A héten jól beharangozott küzdelem indul meg a Billboard eladási listájának első helyéért 50 Cent és Kanye West között. Előbbi már tagadja, hogy visszavonulna, ha West lemeze jobban fogyna, és lehet, hogy már sejt valamit, mert új albuma nem akkora durranás, mint az első kettő volt. West viszont most jó eséllyel állíthatja maga mellé a nagyközönséget is, miután a sajtót már korábban zsebre vágta. Rajtuk kívül albummal jelentkezik még a Pixies-korszakát felelevenítő Frank Black, a kínosan kiszámított Hot Hot Heat és az erőtől kicsattanó Go! Team. Lemezajánló.

Black Francis: Bluefinger

Várakozások: A nyolcvanas évek második felében már markánsan kibontakozó (és körülbelül a kilencvenes évek elejéig aranykorát élő) amerikai indie-rock színtér nagyjainak ebben az időszakban készült lemezeibe mai füllel is gyakorlatilag lehetetlen belekötni; a holdkóros gitárhős, J Mascis a Dinosaur Jr. élén, a míves, klasszikus hard-rockot és a Neil Young féle dalszerzői hagyományokat keverte a hardcore-punk zajos nemtörődömségével melódikus feedback-masszává, a Sonic Youth pedig bebizonyította, hogy az experimentális és a popzene korántsem egymást kizáró kategóriák. És persze ne feledkezzünk meg egy Black Francis nevű, már akkoriban is reménytelenül kopaszodó és vészesen kövér énekes-gitárosról, aki a Pixies vezetőjeként a korszak és a mezőny talán legjobb dalait írta, földönkívüliek, kábítószerek és Puerto Rico témakörökben fogant, sajátos hangon elsikított szerzeményei kisebbfajta popcsodák, dalszerzői kvalitásai előtt pedig többek között olyan zenészek adóztak már tisztelettel, mint Kurt Cobain, Thom Yorke vagy épp David Bowie. Mikor a Pixies nyolc évnyi működés és négy (és fél) nagylemez után feloszlott, a karrierjét immáron Frank Black néven folytató frontember szólópályára lépett, első két, alapvetően még az anyazenekar egyenes folytatásának tekinthető lemeze még könnyedén hozta a szintet, Frank Black and the Catholics néven kiadott albumai viszont már korántsem annyira megbízható darabok. Az ezredforduló után kicsit lenyugodott és a soul illetve a country felé fordult ez az üvöltő óriáscsecsemő, a 2004-ben újra összeálló Pixies-szel pedig elképesztő sikerrel - és remek formában - turnézta körbe a világot. Tekintve, hogy az előzetes hírekkel és pletykákkal szemben úgy tűnik, hogy új Pixies lemez mégsem készül a közeljövőben, talán még izgalmasabb lehet egy új Frank Black szólóalbum, hát még ha a rég nem használt alias alatt jelenik meg.

Eredmény: Utóbbi pedig egyáltalán nem véletlen; a Bluefinger sok tekintetben - és kis túlzással - akár egy új Pixies lemeznek is beillene. A súlyosan drog- és alkoholfüggő, holland rockzenésznek, az ötvennégy éves korában öngyilkosságot elkövetett Herman Broodnak emléket állító album Black legerősebb rocklemeze az 1994-es Teenager of The Year óta. A nyitó, torzított basszusos, zakatoló Captain Pasty Nirvana tribute-ja szép főhajtás a "legjobb tanítvány", Kurt Cobain felé, a fifikás Threshold Apprehension, a háttérben egy Kim Dealére megtévesztiség hasonlító énekhanggal pedig akár a Surfer Rosa-n is helyet kaphatott volna. A minimalista és nagyon punkos Brood feldolgozás, a You Can't Break a Heart and Have It is legalább egy Pixies b-oldalt megérdemelt volna, és akkor a Test Pilot Blues-ról még nem is beszéltünk, ami gyakorlatilag a Mr. Grieves című régi Pixies klasszikus második része. Mindettől függetlenül nem csak karcos gitárvágták találhatóak a lemezen, az is megtalálhatja a számítását, aki Black "higgadtabb" korszakával szimpatizál. Ezek után talán mégis érdemes lenni megcsinálni azt az új Pixies lemezt...

Kiknek ajánlható: Pixies-rajongóknak kötelező, Nirvana-rajongóknak opcionális.

Olyan, mint: Úton, Nashville-ből vissza Bostonba.

(SZSZCS)