Meglepetést hozhat a rapperek csatája

A héten jól beharangozott küzdelem indul meg a Billboard eladási listájának első helyéért 50 Cent és Kanye West között. Előbbi már tagadja, hogy visszavonulna, ha West lemeze jobban fogyna, és lehet, hogy már sejt valamit, mert új albuma nem akkora durranás, mint az első kettő volt. West viszont most jó eséllyel állíthatja maga mellé a nagyközönséget is, miután a sajtót már korábban zsebre vágta. Rajtuk kívül albummal jelentkezik még a Pixies-korszakát felelevenítő Frank Black, a kínosan kiszámított Hot Hot Heat és az erőtől kicsattanó Go! Team. Lemezajánló.

Hot Hot Heat: Happiness Ltd

Várakozások: A kanadai Victoria városában alakult Hot Hot Heat karrierje kezdetén még a hardcore punk és a szintetizátorok összepárosításával próbálkozott, ám hamar feladta és elment a könnyebbik irányba, hogy szimplán csak jó számokat írjon. Ráadásul az egyik első olyan új együttest tisztelhetjük bennük, akik hozzányúltak a később már unalomig idézet posztpunkhoz, azon belül is a neurotikus vonalhoz: a korai Cure mellett elsősorban az XTC és Elvis Costello hallatszott ki a Hot Hot Heatet befuttató Make Up The Breakdown című, még 2002 végén megjelent lemezből (amely egyébként már a harmadik albumuk volt.). Lüktető, feszes alapú számok, billentyűvel megtámogatva, meg persze Steve Bays összetéveszthetetlenül nyavalygós hangjával megfejelve az időszak egyik legnépszerűbb új indie rockzenekarává tette a Hot Hot Heatet. A folytatás, a két évvel ezelőtti Elevator már nem volt ennyire hatásos, de egy-két sláger azért még mutatta, hogy az együttes sikereit nem a véletlennek köszönheti. Az elmúló posztpunk-reneszánsz után azonban minden eddiginél nehezebb feladatnak tűnt a Hot Hot Heat számára, hogy igazolja saját létjogosultságát a népszerű zenekarok között.

Eredmény: A Happiness Ltd egy felemásan sikerült visszatérés az alapokhoz. Egyfelől ugyan talán meggyőzőbb, mint a kissé steril és egysíkú Elevator, és inkább a Make Up The Breakdown azonnal ható, táncolható és bájos dalait szeretné visszaidézni, és néha sikerül is, ugyanakkor a fiúk láthatólag a Killers-féle vonatról sem szeretnének lemaradni, ami sajnos súlyos hibának bizonyul. A U2-ista stadionrock atmoszférája valahogy még a legönfeledtebb, legszerethetőbb számokra is rátelepszik, így mindig marad valami kellemetlen szájíz. Pedig alapvetően nem reménytelen a helyzet, amikor a Hot Hot Heat szemérmetlenül nyúlja saját magát, akkor látszólag minden a helyén van, ráadásul még változatos is a lemez, van itt minden a diszkótól kezdve, a Duran-Duranos gépdobokon át egészen a balladákig, A végeredmény viszont annyira bosszantóan kiszámított és túlpolírozott, hogy utána csak a hiányérzet marad, és a nosztalgia a Make Up The Breakdown után. Lehet, hogy a Hot Hot Heat is egylemezes csoda marad?

Kiknek ajánlható: Elsősorban a Killersért és a nyolcvanas évek pátoszos rockzenekaraiért rajongóknak.

Olyan, mint: Egy rosszul időzített kísérlet a popzenei hatalomátvételre - kár, hogy ugyanezt a trükköt már mások is megcsinálták a közelmúltban.

(SZSZCS)