Juanes hazatér

A világ jelenlegi legnépszerűbb hímnemű latin rocksztárja, Juanes új lemezén több a latin zenei elem, mint korábbi albumain. Vanessa Paradis hét év szünet után csinált egy könnyed és elsőrangú poplemezt, Wyclef Jean nem bánkódik, amiért nem jött össze a Fugees újjáalakulása, hanem tíz év után elkészítette sikeres első szólólemezének folytatását, Ghostface Killah pedig nem bír leállni, még úgysem, hogy anyaegyüttese is új lemezt ad ki a jövő héten.

Vanessa Paradis: Divinidylle

Várakozások: A gyereksztárként feltűnt francia énekes- és filmszínésznő számára minden feltétel adott volt ahhoz, hogy tévútra vigye a hirtelen jött népszerűség, de Vanessa Paradis a jelek szerint nagyon is tudatosan éli az életét. Még alig múlt 14 éves, amikor - többéves tévés múlttal a háta mögött - a Joe Le Taxi című slágerrel nemzetközi szinten is ismertté válik, és még mindig csak húszéves, amikor Lenny Kravitz összehoz neki egy újabb nagy slágert (Be My Baby). Utána azonban nyolc év szünet jön, ezalatt inkább a filmezés köti le Mademoiselle Paradis-t, no meg Johnny Depp, akivel 1998-ban jönnek össze. A következő album 2000-ben érkezik, Bliss címmel, és ez már inkább csak francia nyelvterületen esemény, igaz, ott jókora, és nemcsak azért, mert Depp is játszik a lemezen, hanem Paradis az egyik legnagyobb mai francia popsztár. Ezen nem változtat az sem, hogy utána ismét hosszabb időre eltűnik a nyilvánosság elől, no meg az sem, hogy immár kétgyermekes anya, hiszen a hét év utáni visszatérő album idén ősszel nagy siker lett, és most végre nemzetközi terjesztést is nyert, hát meghallgattuk mi is.

Eredmény: A lemezen Paradis a francia popzene több nagy alakjával is dolgozik együtt, akiknek a segítségével egy laza, egyáltalán nem trendi, viszont nagyon is minőségi és szórakoztató popalbumot sikerült összehozni. A nyitódal, a kislemezen is megjelent Divine Idylle egy bevallottan a Temptations előtt fejet hajtó, mégis modern, energikus rockszám, amely megadja az alaphangot a csaknem két éven át készült lemezhez. A tempó nem végig ilyen, hiszen különösen az album második felében több a melankolikus, és a francia chanson hagyományokhoz méltó lassabb szám, de a dalok többnyire jól sikerült darabok. Érdekes, hogy a lemez egy kicsit sem próbál nagyon up-to-date lenni, a számok nagyobbik része készülhetett volna tíz vagy húsz évvel ezelőtt is. A producer, Matthieu Chedid (művésznevén csak M) hagyományos gitáralapú kíséretet tesz Paradis hol lolitásan ártatlan, hol kiélten szexi hangja mellé, de ez is hol táncosan pattogós (Des Que J'Te Vois), hol reggae-s (La Melodie), vagyis cseppet sem unalmas. És bár ahhoz, hogy élvezhessük a lemezt, nem kell francia nyelvvizsga, mégis - amellett, hogy nemzetközi összehasonlításban is megállja a helyét - ez elsősorban egy francia lemez, nemcsak azért, mert olyan, frankománok által nagyon tisztelt nevek tűnnek föl a közreműködők között, mint Brigitte Fontaine vagy Alain Chamfort, hanem mert dallamvilága, lezsersége és frivolsága is hamisítatlanul francia.

Kiknek ajánlható: Paradis régi rajongói mellett mindenkinek, aki túlélte már a találkozást a francia popzenével.

Olyan, mint: Adjuk át a szót magának az énekesnőnek, aki szerint olyan, mint "egy transzatlanti utazás anélkül, hogy elhagytuk volna Párizst."

(IB)