Nemrég egy közvélemény-kutatás arra a meglepő eredményre jutott, hogy a britek a Stock Aitken Waterman trió munkásságát tartják Margaret Thatcher uralma után a legrosszabb dolognak, ami a nyolcvanas években megtörténhetett - megelőzve Csernobilt vagy az évtized nagy futballal kapcsolatos tömegtragédiáit (Heysel, Hillsborough).
Hogy minek köszönhetik ezt a "népszerűséget"? Száznál is több Top 40 sláger (köztük 13 No. 1), melyek ráadásul relatíve rövid idő alatt tarolták le az eladási listákat, a nyolcvanas évek közepe és a kilencvenes évek legeleje között. Gyorsan és hatékonyan dolgozva húzták rá szinte minden előadójukra ugyanazt a hangzásvilágot, és sokan a popzene "fast foodjának" is nevezték a Stock Aitken Waterman szerzeményeket.
Mike Stock, Matt Aitken és Pete Waterman viszont mindezek ellenére elmondhatja magáról, hogy a hatvanas évek amerikai slágergyára, a Motown szigetországi megfelelői, akik a maguk idejében arannyá változtattak mindent, amit csak megérintettek.
Bár a trióban a zenei alapokért Stock és Aitken voltak a felelősök, valószínűleg semmire nem mentek volna, ha nincs mellettük a nagypofájú Waterman, aki nemcsak a legkreatívabb és legdörzsöltebb volt valamennyiük közül, de közülük őbenne volt csak meg az a provokatív gátlástalanság, amely a poptörténet legnagyobb impresszárióit és menedzsereit jellemezte Parker ezredestől kezdve Malcom McLarenig.
Waterman fiatalkorában "trainspotterként" kezdte pályáját, és miután - esetenként lopott - vasúti relikviákat is gyűjteni kezdett, korán meggyűlt a baja a törvénnyel. Hamar kimaradt az iskolából is, ami azt eredményezte, hogy analfabétaként vágott neki az életnek, de ez nem akadályozta meg abban, hogy mérsékelten sikeres DJ karriert indítson. Később - rövid szünetektől eltekintve, amikor sírásóként vagy bányászként dolgozott - egyre jobban beépült a zeneiparba, és producerként is fel tudott mutatni különböző sikereket, de az igazi nagy dobására már közel a negyvenhez került sor: ekkor találkozott Stockkal, majd Aitkennel, akik mindketten stúdiózenészként és producerként próbálkoztak a megélhetéssel, de nem túl nagy sikerrel.
Dead Or Alive - You Spin Me Round (Like A Record)
Ekkor, 1984-ben alakult meg a Pete Waterman Limited (PWL), mely kezdetben a főként a melegklubokban népszerű elektronikus tánczene, a Hi-NRG stílusában írt diszkóslágereket. Közülük elsőként a duci transzvesztita Divine révén került fel SAW szerzemény a listákra, majd Hazell Dean Whatever I Do (Wherever I Go)-ja lett az első Top 10 sláger. Az első No. 1 sem váratott magára sokáig: ez ugyan a Dead Or Alive You Spin Me Round című, ma már klasszikusnak számító slágere volt, melyben nem szerzőként, hanem csak producerként működtek közre, de Stockék diszkós Hi-NRG alapjai nélkül kérdés, meddig jutott volna.
A következő nagy dobás a Bananarama áramvonalasítása volt, és a Venus vélhetően mindenki által ismert agresszív diszkóalapjaival a Stock Aitken Waterman végképp jegyzetté tette a nevét a szakmában, ám az igazi sikersztori csak most kezdődött.
Watermanék futószalagon kezdték szállítani az egyre populárisabb egyenslágereket, és mindezek egyre inkább olyan, előzőleg ismeretlen előadókhoz kapcsolódtak, akiket a SAW trió fedezett fel és indított el a pályán. Az első ilyen Mel & Kim volt, majd jöttek a többiek: Rick Astley, Kylie Minogue, Jason Donovan. 1987 Astley éve volt, a következő Kylie-é, míg 1989-ban nemcsak Jason Donovan tarolt (övé lett az év legnagyobb példányszámban eladott lemeze), de a Stock Aitken Waterman legsikeresebb éve is: 19 Top 10 sláger, ebből hat No. 1, és velük akart dolgozni a Judast Priest, Cliff Richard és Donna Summer is (és akkor Samantha Foxot még nem is említettük, akinek szintén szállítottak slágert).
Samantha Fox - I Only Want To Be With You
A trió, mely pár évvel korábban még a popsajtó kedvence volt friss és úttörő produkciós módszerei miatt, rövidesen első számú közellenség lett. A "Stop! Aitken Waterman" szlogenné vált, Watermanéket kikezdték azért is, ahogyan bántak a sztárjaikkal, akiknek nem sok függetlenséget hagytak. És persze a nagyhangú nyilatkozataik sem segítettek a helyzeten, melyekkel a médiát hangolták maguk ellen, sőt, még halálos fenyegetéseket (!) is kaptak a dalaiktól csömört kapó állampolgároktól.
Az igazi gond azonban az volt, hogy közvetlenül a csúcsot jelentő 1989-es év után a SAW sikersorozata megakadt. Egyrészt előadóikat különböző okok miatt elvesztették, másrészt a legmodernebb pop- és tánczenei trendeket Watermanék már nem értették meg, akárcsak a hiphopot, sem a sampling technikát, és dalaik már elavultnak, lefutottnak és unalmasnak tűntek az új évtizedben. Elsőként Aitken távozott a süllyedő hajóról 1991-ben, majd később Stock és Waterman útjai is szétváltak.
A trió később a bíróságon egyesült újra, ahol Stock és Aitken hiába szeretett volna több részesedést kicsikarni a jogdíjakból Watermantől, aki 60 millió fontos vagyonával messze a leggazdagabb lett hármuk közül, és még a brit királyi vasúttársaság privatizációja idején saját vasúti céget is alapított, visszatérve legelső szerelméhez. Ő egyébként a Steps együttes gründolásával újabb sikereket aratott az ezredfordulón is, de ezek azért nemigen mérhetők a SAW aranykorához, hiszen a Steps senkinek nem jut eszébe a kilencvenes évekről, viszont ha a nyolcvanas évek kerül szóba, akkor egyértelmű, hogy előbb-utóbb Stock, Aitken és Waterman is beugrik.