Válogatós - jó és kevésbé jó válogatáslemezek

Bár válogatáslemezek szempontjából a karácsony előtt időszak számít főszezonnak, az egyes előadók és zenekarok Greatest Hitsei és Best Ofjai egész évben stabil szereplői a listáknak. Az egy adott művész életművéből válogató albumtípus egyelőre jól tartja magát, ám a dalonkénti letöltés korában nem elképzelhetetlen, hogy lassan bealkonyul a gyűjteményes korongoknak. A napokban jelent meg a jeles angol énekes, Morrissey legújabb (sokadik) kompilációja, heves vitákat gerjesztve a válogatások aktuális létjogosultságáról.

A válogatáslemezek sikereit mi sem jelzi jobban, mint gyakori felbukkanásuk minden idők legtöbb példányban elkelt albumai között. A legjobb példa a hetvenes évekbeli country-rock/MOR zenekar, az Eagles 1976-os gyűjteménye (Their Greatest Hits 1971-1975), mely az Amerikai Egyesült Államokban máig a legtöbb példányban elkelt nagylemez (és alighanem már örökre az is marad). Ott nagyjából 29 millió fogyott belőle, világszerte összesen durván 41 millió és ezzel a negyedik-ötödik helyen szerepel az örökranglistán. Szintén az élmezőnyben található az ABBA (ABBA Gold: Greatest Hits, 26 millió), a Queen (Greatest Hits, 25 millió), a Beatles (1, 25 millió), Elton John (Greatest Hits, 24 millió), Madonna (The Immaculate Collection, 22 millió), Simon & Garfunkel (Simon And Garfunkel's Greatest Hits, 21 millió), Billy Joel (Greatest Hits Volume I & Volume II, 21 millió), a Carpenters (The Singles: 1969-1973, 20 millió) és Celine Dion (All The Way... A Decade Of Song, 20 millió) összegző kiadványa. A Beatles két korábbi dupla kiadványa szintén nagyon fogyott (1967-1970 - 20 millió, 1962-1966 - 19 millió).

A kilencvenes években - eladások tekintetében - több kisebb angol zenekar nőtt nagyra gyűjteményes korongjának köszönhetően. 1994-ben jókora meglepetést okozott, hogy a kedves, de nem túl jelentős, "háziasszonyok kedvence" The Beautiful South popzenekar első négy nagylemezét összefogó Best Ofja (Carry On Up The Charts) hatalmas sikert aratott. Négy évvel később még meglepőbb volt, hogy két nívós, ám nagyközönséget addig nem annyira vonzó brit rockzenekar, a James (The Best Of) és a Charlatans (Melting Pot) is karrierje legnagyobb, milliós eladását produkálta kompilációjával.

A jó válogatáslemezeknek többnyire fontos kelléke egy-egy addig kiadatlan ritkaság, vagy erősre sikerült új szerzemény. Igazán nívós azonban attól lesz egy ilyen korong, hogy aránytévesztések nélkül, precízen tekinti át a tárgyalt időszakot, és az adott karrier megfelelő pillanatában kerül kiadásra (például amikor még éppen elfér az összes fontos sláger egy lemezen). A Sony The Essential... sorozata példaértékű ebből a szempontból, az itt megjelent dupla (vagy éppen tripla) életműösszegzések szinte kivétel nélkül remekül sikerültek (Bob Dylan, Janis Joplin, Bruce Springsteen, The Clash stb.) és még a revizionista Leonard Cohen albumra se lehet sok panaszunk, mert azon így is csak kiváló dalok szerepelnek.

Nem ilyen fényes a helyzet ugyanezen kiadó Super Hits című sorozatával, mely a Columbia nevű részleghez tartozó művészek csak és kizárólag ott megjelent munkáiból válogat 10-10 szerzeményt, és ezeket árengedményes kategóriában értékesíti. Többnyire suta, értelmetlen lemezek kerültek ki a szériából és ezzel el is érkeztünk a sikertelen/nem ajánlott/béna válogatáslemezekhez. A sort rögtön kezdhetjük Morrissey ominózus Greatest Hits-ével, az utóbbi időben ehhez hasonló botrányos aránytévesztés Neil Young azonos című gyűjteménye esetében volt. Young 2004-es Greatest Hits-e azonban még durvább fokú arcátlanság, eleve szimpla - egy olyan művész esetében, aki talán a legtöbb zseniális lemezt tette le a poptörténet asztalára - ráadásul a szűkös játékidőn belül is háromnegyed részt három év termését tartalmazza. A 21. században ilyen karrierösszegzést már nem volna szabad megjelentetni. Ebben az esetben sokkal inkább érdemes az egyes sorlemezekkel kezdeni az ismerkedést, vagy egy korábbi Young-válogatással (Decade), mely viszont a legjobbak közé sorolható. Bob Dylan esetében sem könnyű lezavarni kétszer hetven percben egy karrierösszegzést, de a legutóbbi szimpla próbálkozás (Dylan) jószerével teljesen értelmetlen volt. Ugyanez elmondható a U218 Singles-éről is. Prince Ultimate címre kereszt 2006-os cseppet sem karrierátfogó válogatása szintén hazug húzás volt (tőle akkor már sokkal inkább az 1993-as The Hits/The B-Sides ajánlható).

Manapság gyakori, hogy a fiatal, többnyire zeneiparilag előállított popsztárok mindössze három-négy aktív év és még ennél is kevesebb nagylemez után, minden szempontból idejekorán kapnak Best Ofot, ezekben az esetekben nyilvánvaló az üzleti szempont és a katasztrofális minőség (Jason Donovan, Hillary Duff, Christina Milian, Aaron Carter stb.). Az szintén nem ritka, hogy a lemezeladások tekintetében még viszonylag jól álló hiphop előadók sűrűn húzzák le rajongóikat ilyen-olyan kollekciókkal (Ol' Dirty Bastard, 2Pac stb.). Az a tendencia is számos katasztrofális gyűjteményt eredményez, amikor egy rég letűnt előadó hangminta formájában bekerül egy újabb sikerszámba, majd utána automatikusan érkezik a "legnagyobb slágereit" tartalmazó korong (nem túl régi példa a nyolcvanas évekbeli énekesnő, Martika, aki egy Eminem-dalban való felbukkanása után "összegzett"). Az egyslágeres csodák szintén gyakran szabadítanak a világra minden nívót alulmúló válogatást, elég csak gondolatban végighallgatni egy Ottawan, Vanilla Ice, Color Me Badd, Jennifer Rush vagy Chesney Hawkes "slágerparádét".

A Guns N' RosesGreatest Hits-e csapnivaló szerkesztése miatt szintén versenybe szállhat a legrosszabb válogatás kétes dicsőségű címéért és végül nem hagyhatjuk említés nélkül Jeff Buckley esetét sem, hiszen a fiatalon elhunyt zseniális dalszerző mindössze egyetlen albumot tudott készíteni, és bár halála után megjelent félig kész második lemeze, valamint számos koncertfelvétele és ritkasága, tőle kiadni egy Best Ofot (So Real: Songs Of Jeff Buckley) meglehetősen méltatlan volt az életművet kezelő örökösöktől.