A britek legújabb csalogánya negyvenéves kanyarral támad

Az Amy Winehouse ártalmatlanabb verzióját kereső brit zeneipari szakemberek elégedetten hátradőlhetnek, hiszen megtalálták a walesi Duffyt, aki egy elegáns, igazi "kékszemű" retro-soul-pop lemezzel teszi le a névjegyét. Nick Cave bajuszos garázsrockban utazik, a Bauhaus pedig észrevétlenül aktualizált gót rockban, de itt van Greg Dulli és Mark Lanegan ragyogó párosa, a Gutter Twins, és itt van a volt Pavement-énekes Stephen Malkmus szokásos agymenése is.

Duffy: Rockferry

Várakozások: Az 1984-es születésű walesi soul énekesnőben sokan az új Dusty Springfieldet vélik felfedezni, ami nem is csoda, hiszen első kislemezéhez, a Rockferry-hez készült videoklipen a kifinomult klasszikus stílusával, elképesztő énekhangjával épp olyan, mintha egy hatvanas évekbeli televíziós show-ból lépett volna elő. Anne Duffy gyermekkorában kezdett bluest és soult énekelni, majd 2003-ban a walesi Megasztár-ban második helyezést ért el. Az énekesnő saját elmondása szerint nem fedezte fel a hangjában rejlő lehetőségeket, míg nem találkozott a legendás Public Image Ltd együttes egyik alapítójával, Jeanette Lee-vel, aki jelenleg menedzserként dolgozik a hölgy mellett. Lee hozta össze Duffyt a Suede egykori gitárosával, Bernard Butlerrel, aki azóta segédkezik neki (többek között a dalok írásában is), és ez a párosítás már a tavalyi év vége óta nagy érdeklődést váltott ki az angol sajtóban, amely a nemrég debütált Adele Atkinsszel együtt Amy Winehouse örököseivé nevezte ki a két fiatal, tehetséges énekesnőt. Miután pedig az albumot megelőlegező dal, a Mercy februárban a brit lista élére ugrott, nyilvánvalóvá is vált, hogy Duffy sikere nem csak médiafelhajtás, hanem a brit lemezvásárló közönség tényleg ki van éhezve egy új csalogányra.

Eredmény: Már a Rockferry említett címadó száma és a hozzá készült klip is megelőlegezte, hogy Duffy bizony kőkeményen rágyúr a hatvanas évek nosztalgiájára. Fekete-fehérben, Julie Christie-frizurával néz szomorúan a kamerába, miközben a korszak nagy brit popdíváit - nem is annyira az utolérhetetlen Dusty Springfieldet, hanem inkább Lulut és Sandy Shaw-t - idézi meg, a zenei kíséret pedig nemkülönben: nagyívű melódiák, monumentális vonóshangzás, autentikus Wall of Sound. Ellentétben a kicsit átlagos popközépszerbe merülő Adele-lel, Duffy és Butler céltudatosan egy másik korszakot célzott meg, és ez, még ha nem is túl eredeti, mégis markánsabb és karakteresebb zenei világot kölcsönöz az énekesnőnek. És különben is, kit érdekel az eredetiség, amikor mindjárt az albumot útjára bocsátó címadó dal olyan fenséges és szép szerzemény, amihez hasonlót csak nagyítóval találni manapság a mainstream popmezőnyben? A másik kislemezdal, a dinamikusabb, Motown-hatásokat mutató Mercy is kakukktojásként hathat a mai R&B és soulénekesnők egyenmezőnyében, és még van pár hasonló gyöngyszem a lemezen, így a Temptations My Girl-jét megidéző Warwick Avenue. A lassabb, balladisztikusabb dalok mindig keményebb diót jelentenek, és itt sincs másként, ezek már kevésbé izgalmas darabok, de ha új és jó énekesnő lemezét szeretnénk hallgatni, akkor mi Duffy mellé tennénk le a garast. Természetesen nem ő az új Amy Winehouse, hiszen egyrészt ez a kijelentés úgy baromság, ahogy van, másrészt Duffy nem egy romlott nagyvárosi vamp, hanem egy tágranyílt szemű, vidéki lány, akinek a szívére havi rendszerességgel tipornak rá bumfordi bakancsukkal a helyi munkásfiúk. Ebből pedig született egy szomorú és szép lemez, melyből ugyan sokan hiányolják Duffy valódi egyéniségét, de ne legyünk telhetetlenek.

Kiknek ajánlható: Aki szereti a hatvanas évek énekesnőit, vagy akinek Amy Winehouse négybetűs szavai és hedonizmusa már túl sok.

Olyan, mint: Profi és elegáns stílusgyakorlat, amely ráadásul megtévesztően be van ágyazódva a múltba.

(IB)