Hallgasd meg az R.E.M. új lemezét!

Az idei Sziget egyik fő fellépőjének új lemezére érthető okokból itthon ezúttal több figyelem irányul, mint az elmúlt időszakban kiadott lemezeikre. A zenekar közel négyévnyi hallgatás után (igaz közben volt válogatás- és koncertalbum is) jelentette meg új stúdiókorongját.  Az [origo]-n most meghallgatható az Accelerate teljes anyaga.

Az Accelerate-tel a zenekar nem folytatja az új évezredbeli kísérletezgetést, s inkább visszatér a mainstream korszaka előtti gyökerekhez. Hasítva szántják végig az elektromos gitárok az új album egyszerű rockdalait, nincs semmi flancolás, csupán 35 percnyi gyorsulás (és persze néhányszor a már megszokott lassulás). Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már hasonlóra volt példa 28 éves karrierjük során: az akusztikus hangzású Automatic For The People-t a rockos Monster követte a sorban.

A változást már azzal is jelezni kívánták, hogy az utóbbi három lemezen ténykedő producert, Pat McCarthy-t lecserélték egy naprakészebb szakemberre, Jacknife Lee-re, aki olyan zenekarokkal dolgozott mostanában, mint a Snow Patrol, a Kasabian, vagy a Bloc Party. A gitárközpontú lemezen természetesen Peter Buck akarata dominál, a gitárpotikat sikerült a lehető leghangosabbra tekerni, ám ez egyáltalán nem baj. A nyitó Living Well Is The Best Revenge című dal akármelyik nyolcvanas évekbeli lemezükre ráfért volna, a jellegzetes Buckos gitárbontogatást nem lehet összekeverni senki más játékával. Michael Stipe sötét tónusú énekhangját remekül egészíti ki a basszusgitáros Mike Mills magas vokálhangja. A lendület aztán tovább folytatódik a Man-Sized Wreath-ben is, majd ezt követi az első kislemez, a Supernatural Superserious.

A gyeplőt először a Hollow Man című dalban húzzák be a georgiai fiúk, bár a balladisztikusan induló szám az első harminc másodperc után tipikus középtempós R.E.M.-refrénnel operál. A Houston című szerzemény már a kilencvenes évek közepének R.E.M.-jét idézi, borús hangulat, borús hangzással, amelyre még egy lapáttal rátesz az Accelerate címadó szám - már ami a sötét tónusokat illeti.

Furcsa hasonlat, bár az album második felében többször is beugrik az Interpol zenei világa, pontosabban egyes dalok olyanok, mintha Michael Stipe lenne az Interpol új énekese. Aztán mire ezt a tézist felállítanánk magunknak, ismét egy tipikus lassú R.E.M.-darab ránt vissza a valóságba, az Automatic For The People-on szereplő Find The River és a Drive zenei keverékeként is értelmezhető Until The Day is Done.

A lemez utolsó negyedében sem találkozhatunk az együttes napfényes arcával, a "leginterpolosabb" hangulatok csak ezután következnek, hogy aztán az is nyilvánvalóvá váljon, hogy melyik zenekar hatott előbb a másikra. Igen, Peter Buck gitárjátéka egyedi és összetéveszthetetlen, sokakra volt hatással a kilencvenes és a kétezres években. A lemezt végül egy 1999-ben írt szám, a 2005-ös budapesti koncert utolsó előtti dalaként elhangzó I'm Gonna Dj zárja.

Bár az Accelerate elsőre nem tűnik túl meggyőző anyagnak, de minél többször hallgatja meg az ember, annál közelebb kerül hozzá. Sötét tónusú, társadalmi problémákat is boncolgató, politikai felhangoktól sem mentes R.E.M.-korong született.