Zene a hálás utókornak - a pop pionírjai

A maguk idejében csak kevesek figyeltek fel rájuk, mára egyöntetűen a műfaj klasszikusai közé sorolják őket. Előadók, akik forradalmasították a rockzenét, méghozzá úgy, hogy követőik általában sokkal több lemezt adtak el, mint ők maguk, akik kitaposták az utat. A pop úttörői a Velvet Undergroundtól a Stooges-on át a Boogie Down Productionsig.

Can

Kik ezek? Bár a hetvenes évek első felének német kísérleti rockzenéje a maga korában nem vonzott tömegeket, az úgynevezett krautrock színtér a mai napig erőteljesen rányomta a bélyegét a rockzene fejlődésére. És most nem is azért mondjuk ezt, mert innét nőtt ki a Kraftwerk is, hanem mert a korszak legnagyobbjai évekkel jártak a legtöbb angolszász kollegájuk előtt - lásd például a Neu!, a Faust vagy a Can legsikerültebb lemezeit. Közülük a Can bizonyult a legnagyobb hatásúnak: ez a kölni együttes a hatvanas évek végén alakult, és bár az énekesi poszton többször is tagot cseréltek, az állandó négyes (Holger Czukay - basszusgitár, Michael Karoli - gitár, Irmin Schmidt - billentyű, Jaki Lieberzeit - dob) éveken keresztül szállított rendkívül magas színvonalú, és teljesen egyedi hangzásvilágú lemezeket, melyekre a rockzenén kívül hatott elektronika, kísérleti zenék, teljesen új felvételi technikák, és még egy sor, a hagyományos rockzenétől teljesen idegen dolog. A Can egy tévésorozat zenéjével népszerű lett ugyan Németországban, majd pár évvel később egy meglepő diszkószámmal a brit listára is felkerült, de közel sem részesült abban a megbecsülésben, mely joggal megillette volna ezt az 1978-ban feloszlott zenekart.

Mit köszönhetünk nekik? A Can hatása tetten érthető a brit posztpunk együttesek, így a Public Image Ltd., a Fall vagy a Joy Division munkásságában, de a német új hullámnak is az egyik legfontosabb előképe volt. Olyan újítónak elismert zenészekre hatott bevallottan a Can, mint David Bowie, a Radiohead, a Sonic Youth vagy a Talking Heads, miközben szinte a teljes posztrock-színtér elismeréssel adózik Czukayék semmivel sem összehasonlítható muzsikája előtt. És akkor még nem is említettük azokat az együtteseket, amelyek Can számokról nevezték el magukat (Spoon), vagy Can-énekesek nevét tették össze (Mooney Suzuki).

Big Star

Kik ezek? Ha Nick Drake a szerencsétlen sorsú zseniális énekesek-dalszerzők, akkor a Big Star a szerencsétlen sorsú rockzenekarok prototípusa. A sokáig szinten teljes elfeledésre kárhoztatott úttörő formációk mintapéldánya. Továbbá az egyik legjobb életművet lefektető és utólag a könnyűzenére komoly befolyást gyakorló együttesek máig ragyogó ékköve. Az 1971-ben, Memphisben alakult Big Star egy ismeretlen helyi zenekar és a Box Tops The Letter című dalával már egy hatalmas országos sikert bezsebelt énekes-dalszerző, Alex Chilton fúziójaként jött létre (a Box Tops dalait azonban többnyire még nem Chilton szerezte, ő csak az énekes volt, az említett sláger idején például még csak tizenhat éves énekes). A Big Star katasztrofálisan terjesztett debütáló lemeze (#1 Record, 1972) azonban még csak meg sem közelítette a várt sikert, hiába ötvöződött rajta az angol beat, a Byrds-féle folkos-country-rock, a déli southern rock és a Stax kiadót jellemző soul igencsak hatásos dalokban. A kommerciális kudarc, zenei nézeteltérések és depresszió miatt Chris Bell, a zenekar másik szerzője és egyben Chilton gyerekkori cimborája kivált, a Big Star pedig trióban folytatta a power rock zseniális alaplemezével (Radio City, 1974). A jól csengő zenekarnév mégsem bizonyult jó ómennek, ez a korong sem hozta el az áhított áttörést, a formáció lényegében szétforgácsolódott. Chilton szétesett, keményen drogozott és ki-bekapcsolt állapotban rögzítgetett dalokat, többnyire az egyedül mellette maradt Jody Stephens dobossal, Jim Dickinson producer támogatásával, és számos vendégzenésszel, de már se a zenekar nem létezett, se kiadó nem vállalkozott a kész anyag megjelentetésére. Végül 1978-ban látott először napvilágot Third címmel, majd később többféle borítóval, dalsorrenddel és Sister Lovers címen is és minden idők egyik leggyönyörűbb, ugyanakkor legkibukottabb lemeze lett, melyen a hetvenes évek elveszett álmai máig húsba marón kísértenek: elszigetelődés, dekadencia, szerelmi csalódás, mindez a leghitelesebb hangon, lassú, vonósokkal kísért dalokban. A szomorú történet a kilencvenes években vidám fejezettel folytatódott, a Posies nevű, szintén Big Star-függő power pop formáció segítségével újra életre kelt a zenekar, koncertezett, sőt 2005-ben In Space címmel egy korrekt nagylemezt is megjelentett.

Big Star - Thirteen

Mit köszönhetünk nekik? A Big Star a power pop alapzenekara, áttételesen részese a Nirvana és a Foo Fighters hangzásának is. Nélkülük biztosan máshogy szólt volna a korai R.E.M. (és további néhány nyolcvanas évekbeli amerikai alternatív zenekar: The dB's, Replacements), de - akárcsak Gram Parsons esetében - a Big Start szintén a fő hatásai közé sorolja a Teenage Funclub és az Evan Dando vezette Lemonheads is. A Primal Scream első két lemezén rótta le tiszteletét, az angol 4AD kiadó szupergruppja, a This Mortal Coil több dalt is feldolgozott az együttestől, a kilencvenes évek dalszerző-előadói közül Jeff Buckley és Elliott Smith emlegette és játszotta a Big Star-dalokat, és persze még sokáig sorolhatnánk. Miként a megkésett újságírói elismeréseket is: a Rolling Stone magazin a zenekar mindhárom albumát beválasztotta a szerkesztőség által legjobbnak tartott 500 album listájára, a New Musical Express pedig a magazin szerint a leginkább szívtörő/szomorú albumok Top 25-jénnek tette élére a Third/Sister Lovers-t.

Wire

Kik ezek? Ez a négytagú zenekar a brit punkrobbanás idején alakult meg a London melletti kisváros, Watford művészeti főiskoláján. A Colin Newman, Bruce Gilbert, Graham Lewis és Robert Gotobed által alkotott zenekart ugyan kezdetben a sok hasonszőrű punkzenekarral emlegették együtt, noha az úgynevezett art-punk megközelítésével hamar kiderült, hogy különbözik tőlük. A Wire első albuma, a Pink Flag a punk nagy évében, 1977-ben jelent meg, és gyakorlatilag az extremitásig fokozta a punk minimál esztétikáját - átlagosan egy, másfél perc játékidejű, frenetikus tempójú dalok, vagy inkább daltöredékek váltják egymást, de az eredmény mindezekkel együtt is hallgatható, sőt, minden idők egyik legjobb rocklemeze. A folytatás, a Chairs Missing meglepő módon a progresszív rock felé tolja ki a zene határait, és egy rendkívül sötét tónusú, eklektikus albummá áll össze. Ez a folyamat folytatódik a harmadik albumon, a 154-en, amely az együttes legnagyobb korszakának zárását is jelenti, hiszen ezután feloszlott. A Wire a nyolcvanas évek közepén alakult újra, akkor már melodikusabb rockzenét játszott, hogy aztán újra megszűnjön, ám az érdeklődés annyira nagy lett a csapat iránt, hogy újra összeállt, és 2002 óta ismét jelentet meg lemezeket.

Mit köszönhetünk nekik? A Wire a teljes amerikai indie-alternatív színtérre hatással volt, sokkal inkább, mint az odahaza sikeresebb brit punkzenekarok legjava. Henry Rollins és a Black Flag, valamint a hardcore zenekarok többsége sokat emlegette a Wire-t, mint ahogy az R.E.M. is (amely dolgozott is fel tőlük dalt a Document című albumán). Egyértelmű volt a zenekar reneszánsza a britpop korszak idején, amikor is a Blur esetében közvetve, a Three Girl Rhumba című Wire-számot Connection címmel újraalkotó Elastica esetében pedig közvetlenül észlelhető volt az együttes hatása. Természetesen az utóbbi idők posztpunk-reneszánszát sem hagyta érintetlenül a Wire, melynek hatása szinte mindenkiben érezhető a Futureheadstől a Foalsig. Manapság a Wire-t - akárcsak a Velvet Underground egy évtizeddel korábban - legalább annyira tekintik a hetvenes évek rockzenéje részének, mint bármelyik másik punk vagy újhullámos zenekart a korszakból. Aki nem hiszi, hallgassa meg a Pink Flag-et, és megérti, hogyan lehet egy lemezen éveket előrelépni az időben.