Ki tudja, meddig marad ez így. Újdonságértesítő

A kilencvenes évek egyik legfontosabb elektronikus zenekara, az Orbital új lemezzel kedveskedik azoknak, akiknek tetszett a koncertjük a Balaton Soundon. Az EZ Basic légiesen retrózik, Sufjan Stevens pedig kedvenc rapperünkkel és egy igazi, komoly zeneszerzővel alkotott kiismerhetetlen triót.

Orbital: Wonky

Várakozások: A Hartnoll testvérek, Phil és Paul által alkotott Orbital duó az illegális rave-ek világából az elsők között tört be a köztudatba és a fesztiválok nagyszínpadaira. 1989-ben írták meg első rave-himnuszukat, 1991-ben pedig elkezdtek igazi nagylemezeket kiadni, amiket nagyon szerettek a kritikusok, továbbá az emberek is vásároltak belőlük nagy számban. Aztán hirtelen mindenki úgy döntött, hogy jaj de uncsik lettek a Hartnoll tesók, 2004-ben ők is erre jutottak és feloszlottak. Aztán 2009-ben visszatértek koncertezni; a Balaton Soundon állítólag nagyon jók voltak. Aztán eljött a visszatérő nagylemeznek is az ideje, Wonky lett a címe, nagyon komolyan megtervezték.

Eredmény: Az aprólékos tervezőmunka ellenére, vagy hát egyáltalán nem kizárt, hogy éppen azért, a Wonky egy eléggé nagyon uncsi lemez. Az első fele azt illusztrálja nagyon jól, hogy a szintidallamot szintidallamra halmozó, inkább ún. "otthoni hallgatós", de azért ugye a táncparkettre is kacsintgatós elektronikus zenéből mennyire könnyen lesz idegesítően pihepuha semmi hülyeség. A második pedig kusza ugrálás mindenféle, régebbi és "aktuális" stílusok között, amiben sem összetartó erő nincs, sem túl sok érdekes ötlet. De tényleg, már a nyitó a One Big Moment is annyira szépelgően terpeszkedik végtelen hosszúságban (dehogyis, potom hat percben), hogy feszengek a hallgatása közben. És még ha érdekesek lennének a szintihangzások, de hát egyáltalán nem; a ritmusokra pedig ez még fokozottabban igaz. A következő három szám nagyjából ezt a vonalat folytatja, hol egy kicsit "táncosabban", hol rémuncsi ambientből indulva (de meglepetés, aztán jönnek ám a dobok!); a New France-ben pedig Zola Jesus rikoltozik halaványra effektezve, hurrá. A közepétől jön a mindenféle. Ezen belül a címadó szám az, amiben a legtöbb minden van: kemény breakbeat, nyávogó szintik (mármint: tényleg miau miau), újelectrós fokozás és valami furi pengetett (?) hang - na meg Lady Leshurr, akinek az állandó jelzője a sajtóban az, hogy "a brit Nicki Minaj", és akinek pörgő, populista előadásában van annyi erő, ami összerántja az egészet. Így lesz ez az egyetlen olyan darab, amit tényleg érdemes meghallgatni erről a szomorú lemezről. Mind a lendület, mind az ötletek hiányoznak azonban ennek a második, műfajok között ugráló résznek a többi számából. Van itt olyan, hogy: keményebb ütemek! rockos minta! buggyogások! roppant kiszámíthatatlan kiállás! (Distracions); újdubstep és drum and bass (Beelzedub); a Stringy Acidet pedig egy nagyon régi, nemrég megtalált számukból csinálták, vannak benne tényleg vonósok és acid - azért ennek valamennyire lehet örülni. A végén meg visszatérünk az elejére, csak kicsit keményebben, aztán szevasztok, vége van a lemeznek. (Hozzátenném azért, hogy vannak viszonylag sokan a világban, akik szerint ez egy jó lemez.)

Kinek ajánljuk: Aki lámpát visel a fején. (RA)