A zene legelvetemültebb alakja

Még a klasszikus zenében járatlanok is éreznek valami homályosan baljósat, amikor meghallják Richard Wagner nevét; aki pedig nem szereti, arra is képes úgy hatni, mint a drog. Nincs még egy olyan megosztó személyiség a klasszikus zene történetében, mint Wagner, akivel szemben ritkán tapasztalni közömbösséget: az operái iránt az elvakult rajongás éppúgy mindennapos, mint a teljes elutasítás. Másképp kell-e hallgatni a Wagnert, mint német elődeit, vagy a fülbemászó dallamokkal operáló olasz bel cantót? Hogyan szeressük meg, illetve illik-e egyáltalán szeretni? Hogy jön a képbe Darth Vader?

Csodálom, ámde nem szeretem

"Nemcsak a közönség részéről, hanem a muzsikus szakmán belül sem egyöntetű Richard Wagner megítélése. Zsenialitását senki nem vitatja el, de köztudott róla, hogy a zenetörténet egyik legelvetemültebb figurája volt. Antiszemitizmusa közismert, és gátlástalanságáról is számos történet tanúskodik: például ahogy kihasználta Liszt Ferencet, vagy ahogy elszerette az érte rajongó zseniális karmestertől, Hans von Bülowtól Liszt lányát. És nem ez volt az egyetlen efféle trófeája" - mondja az [origo]-nak Fazekas Gergely zenetörténész. Wagner zenéjének befogadása tehát semmiképp sem sima ügy, ha nem választjuk le a zeneszerző élettörténetét a műveiről.

Richard Wagner

De ha eltekintünk a történeti figurától - ahogy Villon verseinek olvasása közben sem feltétlenül jut eszünkbe, hogy azok szerzője embert ölt -, akkor is marad a szünet nélkül hömpölygő, tagolatlannak tűnő zene, amelynek hallgatása során a befogadónak olykor levegő után kell kapkodnia. "A szakmán belül sem vagyok egyedül azzal az érzéssel Wagnert illetően, amely Petőfi és a zordon Kárpátok viszonyát is meghatározta: csodálom, ámde nem szeretem. Ez persze csak addig tart, amíg meg nem hallom a zenéjét, mert az egy pillanat alatt beszippant, és mint valamiféle narkotikum, akár az akaratom ellenére is a bűvkörébe von" - mondja Fazekas.

Mintha az ember fejébe akarná döngölni

Már a 19. század végén is számos kritikusa tartotta túlvezéreltnek Wagner zenéjét, részben a híres vezérmotívum-technika miatt, amely nagy hatást gyakorolt egyebek mellett a hollywoodi filmzenékre is (Darth Vader "vezérmotívumát" nyilván mindenki jól ismeri a Csillagok háborújából). A wagneri vezérmotívumok - amelyekből bizonyos műveiben akár több tucat is előfordul - egy-egy eszmét, szereplőt, helyet, érzést szimbolizálnak. Ezeknek a rövidebb-hosszabb dallamoknak a megjelenésével egy időben azonban az énekes is az adott helyzetnek megfelelő szöveget énekel, a zenekari háttér pedig a megfelelő atmoszféra megjelenítését szolgálja. A három réteg egymásra pakolásával Wagner mintha az ember fejébe akarná döngölni a mondanivalóját - vallják sokan.

Richard Wagner rajongói persze éppen ezért a varázslatos hangzásvilágért és a túlhabzóan szenvedélyes zenéért lelkesednek - derült ki abból a beszélgetésből, amit a Művészetek Palotájában most bemutatott Tannhäuser előtt a Richard Wagner Társaság néhány tagjával folytattam (a társaságról alsó, keretes írásunkban tudhat meg többet). Abban a szerző rajongói is egyetértettek, hogy Wagner zenéje nem könnyű, miközben butaságnak vélik a nehézségre hivatkozva elutasítani a megismerését. De ha valaki közelebb akar kerülni Wagner zenéjéhez, annak kell, hogy legyen már némi jártassága az opera világában - ebben a társaság tagjaival Fazekas Gergely is egyetért. Ha ez megvan, akkor érdemes A bolygó hollandival, a Lohengrinnel vagy a Tannhäuserrel kezdeni a sort, mert ezek az operák könnyebben befogadhatók, mint a közel tizenhat órányi nettó zenét tartalmazó, négyestés A Nibelung gyűrűje.

Von Trier és Cronenberg segít közelebb hozni

A Richard Wagner Társaság jó megközelítési módnak találja a mozifilmeket, ugyanis több olyan alkotás van, amelyben felcsendül a szerző zenéje. A walkürök lovaglását az Apokalipszis most című filmből nagyon sokan ismerik, de két tavalyi filmben, David Cronenberg Veszélyes vágyában és Lars Von Trier Melankóliájában is hallható Wagner - az előbbiben a Siegfried-idill, az utóbbiban a Trisztán és Izolda félelmetesen szép előjátéka (lásd és hallgasd lent).

Fazekas Gergely is alátámasztotta, amit Fischer Ádám, a Budapesti Wagner-napok művészeti vezetője az [origo]-nak adott interjújában mondott, hogy sokat és jó előadásban kell hallgatni Wagnert ahhoz, hogy operáihoz közelebb kerüljenek a hallgatók. De a zenetörténész szerint ebben nemcsak a jó zenei előadás segíthet, hanem az izgalmas színrevitel is. Ami egybevág a szerző összművészeti törekvésével, a Gesamtkunstwerk eszményével is, amelynek célja valamennyi művészeti ág összekapcsolása a zenés színház keretei között.

Wagner és a gyerekek

Wagner operáinak persze létezik olyan rétege, amelynek befogadása nem feltétlenül okoz problémát. Ahogy a zenetörténész fogalmaz: "Ilyen egyrészt zenéjének a képszerűsége, másrészt a művek cselekményének meseszerű jellege: sárkányok, óriások, törpék, sellők népesítik be A Nibelung gyűrűje színpadát, akár a lányaimnak is mesélhetném ezeket az archetipikus történeteket."

A Nibelung gyűrűje jelenete a New York-i Metropolitan Opera nagyköltségvetésű előadásában

Wagner operáinak befogadásában talán éppen az a nyitottság, kíváncsiság és zsigeri figyelem lehet a legcélravezetőbb út, amely a gyerekek világához való viszonyát jellemzi. "Mielőtt Wagnert mesélnek a gyerekeiknek a szülők, arra azért vigyázzanak - teszi hozzá Fazekas Gergely -, hogy a vérfertőzéstől a gátlástalan árulásig, a kegyetlen gyilkosságtól az elvtelen alkukig, az élet árnyékos oldalát is alaposan bejárják Wagner művei, bár ezen a területen speciel a magyar népmesék is igen jól teljesítenek."

Illik-e szeretni Hitler kedvenc zeneszerzőjét?

A zenetörténész szerint mindezek mellett Wagner megítélését befolyásolhatja életművének fogadtatástörténete is: egyrészt a család machinációi a Wagner-szentélyként működő Bayreuthi Ünnepi Játékok körül, s főként a család szoros kapcsolata a náci Németország vezetőivel, illetve az a tény, hogy Hitler kedvenc zeneszerzője Wagner volt. Komoly botrányt kavart 2001-ben a világhírű karmester, Daniel Barenboim, amikor a berlini Staatskapelle együttesének élén a Trisztán és Izolda előjátékát játszotta ráadásszámként Izraelben, abban az országban, ahol Wagner zenéjének előadását informális tilalom sújtja több mint ötven éve.

Elena Zsidkova a Művészetek Palotája Tannhäuser-előadásában

Akárhogy is viszonyulunk hozzá, egy biztos: Wagner zenéje megkerülhetetlen. Ugyanakkor a zenetörténész szerint nem kell rosszul éreznie magát annak, aki ellenérzéseit legyűrve nekiveselkedik Wagnernek, és a nagy találkozás mégis elmarad. Fischer Ádám az említett interjúban ugyanezen a véleményen volt: egy idő után felesleges az erőlködés, hiszen nem kell mindenkinek rajongania a német romantikus szerzőért.

A Wagner-társaság
A magyarországi Wagner Egyesületet (ma Richard Wagner Társaság és Archívum) még a zeneszerző életében, 1872-ben alapították a wagneri zene megismertetésén túl azzal a céllal, hogy téglajegyek kibocsátásával segítsék a bayreuthi Festspielhaus létrejöttét. A társaság hosszabb szünet után az 1990-es években indult újra, azóta rendszeresen szerveznek filmvetítéseket, zenetörténeti előadásokat és negyedévente kiadják a Wagner Hírmondó újságot. A mostani müpás Tannhäuser előadás magyar szövegkönyvének összeállításában is ők segítettek. A magyarországi csoport tagja a nemzetközi Wagner-társaságnak, amely világszerte 135 szervezetet és 23 ezer rajongót tömörít.

Korábbi cikkeink a témában:
Tannhäuser belövi magát: kritika a Budapesti Wagner-napok nyitódarabjáról
A legnagyobb bűn a zenében: interjú Fischer Ádámmal
Istenek alkonya egyenes adásban: A Nibelung gyűrűje New Yorkban és Budapesten