Lehet egy csavarral több? A Grizzly Bear új albuma

Kevés lemezt övezett olyan egyöntetű lelkesedés mostanában a nemzetközi popsajtóban, mint a Grizzly Bear negyedik albumát. A zenekar az előző lemezén valóban szintet lépett, de mi történik most? Nem lesz ez túl bonyolult Beyoncénak?

Négy éve még a Grizzly Bear egy tehetséges brooklyni indie popzenekar volt a sok közül, némi folkos-pszichedelikus beütéssel és szólóban is próbálkozó tagokkal, ám a 2009 májusában megjelenő harmadik album, a Veckatimest mindent megváltoztatott. A lemez várakozáson felül sikeres lett, nemcsak az amerikai top 10-be került be, de rajongó lett Jay-Z és Beyoncé is, az együttest pedig a gonosz ellendrukkerek már az új Coldplayként kezdték emlegetni, és a Veckatimest kritikájában már a Quarton is felmerült ez, mint lehetőség. Való igaz, a Grizzly Bear kellemes zenét játszik, nem az az együttes, amelynek a lemezeit a szülők kitépnék a lejátszóból, és mind a zenekarvezető Ed Droste, mind pedig a gitáros Daniel Rossen énekére is a visszafogott melankólia a jellemző, mindez segíti a párhuzamot. Fontos különbség azonban, hogy a zenekar legismertebb dalát, a Two Weekset leszámítva egyik sem nagyon képzelhető el egy normális rádióban. Ez nem véletlen, hiszen a Grizzly Bear Droste egyszemélyes, kísérleti popzenét játszó projektjéből fejlődött rendes zenekarrá, és ez az experimentális szemlélet még mindig jelen van az indie szupersztárrá lett Grizzly Bearben is.

A most megjelent Shields nem ígért radikális változásokat, legalábbis semmi nem utalt arra, hogy a zenekar bármi meglepőt is húzna, és valóban nem is történik ilyesmi: a lemez tulajdonképpen a folytatása annak az útnak, amelyre a Veckatimesttal lépett az együttes. Persze nem minden szempontból: hiába keresünk itt Two Weeks kaliberű slágert, de olyannyira nem, hogy már az a lemez sem volt egy direkt és könnyen megfejthető darab, a Shieldsre viszont fokozottan igaz ez. Pedig minden ismerős lehet: a zongora és akusztikus gitárok dominálta dalok, Droste és Rossen lágy éneke, az álomszerű vokálok, és a bonyolult, óvatosan kibomló, helyenként jazzes dalszerkezetek ott voltak a Veckatimeston is. Most ez annyival még nehezebben megfogható, hogy a Grizzly Bear sokkal többet markol: már-már progrockos bőséggel zsúfolnak bele ötleteket a dalokba, ahol kiemeltebb szerep jut Christopher Bear dobosnak, de minden korábbinál több egyéb hangszer - fúvósok, vonósok - keverednek a zenébe. Sőt, a korábbi éteri és túlvilági folkból és pszichedéliából jelentősen visszavéve a Grizzly Bear felfedezi a rockos oldalát, és sokkal erőteljesebben szólalnak meg a dalok, mint korábban bármikor.

Most már senkinek sem jut eszébe a Beach Boyshoz hasonlítani a zenekart, vagy éppen az olyan, folkot elektronikához társító csodabogarakhoz, mint a Four Tet. Ez csak azért baj, mert az a hol naiv, hol sejtelmes, folkos báj, ami a korábbi lemezeket uralta, nagyon is jól állt a zenekarnak, és sikeresen el is távolította minden aktuális trendtől, a Shields viszont sokkal jobban belesimul ebbe a mai indierock masszába, és ezen például nem segít az sem, hogy Droste néha teljesen Wayne Coyne-osan énekel. Még nagyobb probléma, hogy nagyon nehezen adja magát a lemez, olyan gondosan becsomagolták a fiúk - pedig sokszor hangoztatott alapvetés, hogy a jó lemezekhez mindig kell pár hallgatás, de a Shields túlmegy ezen a határon, és néha kifejezetten nyögvenyelősnek tűnik. Ha nem kellene írnom róla, én lehet, hogy rég feladtam volna, ám tény, hogy végül, kis pihentetés után már sokkal több pozitívumot találtam a lemezben, mint az első etapban.

Ott van például a Speak In Rounds befejezése, ahol kifejezetten rockolnak a srácok, fafúvósokkal megtámogatva, aztán a tempós és fülbemászó A Simple Answer, vagy a bukolikus hangulatával a Grizzly Bear korábbi erényeit is megcsillogtató Gun-Shy. Ezek miatt megérte az a pár plusz kör, és majdnem mindegyik számban vannak nagyszerű pillanatok, ugyanakkor sokszor az az érzése az embernek, hogy erőlködik a zenekar, hogy még egy csavarral többet iktasson a zenébe, pedig korábban ez egyáltalán nem volt jellemző a Grizzly Bearre. Azt elmondták a tagok is, hogy a lemezfelvétel nem ment könnyen: az első nekifutásból keletkezett anyag nagy részét kidobták, de a később, állítólag problémamentesen készült dalokon sem hallatszik az a fenenagy könnyedség. Már a Veckatimest kritikájában is megemlítettük, hogy kifejezetten fárasztó így egyben a lemez, de ott volt pár dal, ami önmagában is megállta a helyét, míg a Shieldsről most egy ilyet sem tudnék mondani. Még a Yet Again jut ehhez a legközelebb, amelynek az első három perce olyan, mint egy erős Fleet Foxes-szám (ha gonoszok vagyunk, még akár Chris Martin hangján is elképzelhetnénk), de aztán a végén csak elengedik az agyukat Droste-ék.

Mindezeket számba véve már nem is olyan meglepő, hogy némelyek a Yes együttest emlegetik a Shields hallatán, ami nyilván túlzás, de tükrözi, hogy a Grizzly Bear milyen útra lépett rá. Persze még így is mérföldekre van az Animal Collective vagy a Dirty Projectors "nézzétek, mi tiszta bolondok vagyunk!" öncélúságától, de belépett abba a fázisba, amelyben már nem lehet megítélni a zenekar lemezeit önálló produktumként, hanem nyakig kell merülni a Grizzly Bear saját világába, ezt pedig én csak a tényleg legnagyobbaknak tudom elnézni. Ezért is érzem jókora aránytévesztésnek, ahogy most sokan páratlan remekműként jellemzik ezt a minden szép pillanata ellenére egyenetlen és nehézkes lemezt, ami már most is túlzás, de pár év távlatából még inkább annak fog tűnni. Főleg, mert remélhetőleg addigra a Grizzly Bear megcsinálja a valódi csúcsművét, ami benne van a zenekarban. B