Csak a ritmus legyen meg! - beszámoló a B.My.Lake fesztiválról

A Balaton Sound "finomabb" verziójaként beharangozott fesztivált rendeztek Balatonaligán. De valóban fesztivál-e egy nagyszabású, vidéki diszkó? És mi közük a DJ-knek a pankrációhoz?

Egy átlagos balatoni hétvégén az ember egyszerű, ám jól bevált szórakozási formákkal tudja elütni az időt, néha azonban jól esik megszakítani valamivel a tunya semmittevést. Nem mintha strandolni, a kertben pingpongozni, majd a nap végén a nyaraló teraszán hajnalig óbégatni ne lenne kiváló időtöltés, de most, hogy Budapesten már kevés az olyan hét, amikor nem lehet elcsípni egy normális koncertet vagy bulit, fölmerül a kérdés, hogy miért nincs erre lehetőség egyszer-egyszer akkor is, amikor az ember lemegy a haverjaival egy hosszú hétvégére a Balatonra? A vízibiciklizés mellett bőven elfér egy koraesti Lindström-koncert, ahogy az esti társasjátékot is gondolkodás nélkül meg lehet szakítani Carl Craig szettje kedvéért. Az idén először megrendezett B.My.Lake fesztivál többek közt a fenti előadókat is felsorakoztató programjával olyan kezdeményezésnek tűnt, ami beválthatja ezeket a reményeket. Hogy ez sikerült-e, az minimum vitatható.

Először is, a B.My.Lake csak nagyvonalakban hasonlított egy rendes fesztiválra. Ahogy az már az eseményt reklámozó óriásplakátokról is kiderült például, itt nem nagyon voltak kiemelt headlinerek. Természetesen volt néhány ismert fellépő, de a B.My.Lake programjában nem igazán az egyes koncertek és fellépések voltak fontosak, hanem a folyamatos és kiszámítható flow, az elektronikus zene olcsó és egyszerű megoldásaiból összálló, az esemény három napja alatt szünet nélkül dübörgő bulimassza. "Csak a ritmus legyen meg, nem fontos, ki játssza" - ilyen értelemben pedig a B.My.Lake sokkal inkább emlékeztetett egy nagyszabású vidéki diszkóra, ami három helyszínnel és három stílussal kecsegtet, miközben ugyanaz a lapos, igénytelen techno szól mindenhol. Ezzel önmagában még nem is lett volna feltétlenül baj, ha ez az egysíkúság nem ránt magával olyan előadókat is, mint a szofisztikált és kiszámíthatatlan - és nem mellesleg a Quart egyik szerkesztője által zseninek tartott! - Carl Craig. A detroiti technolegenda vasárnap este olyan döbbenetesen átlátszó alibiszettel rukkolt elő, hogy azt nem lehet szavakkal érzékeltetni. Ja de mégis: a fellépés végén gyakorlatilag teljes egészében lejátszotta a Seven Nation Armyt.

Carl Craig Forrás: Carl Craig

Ez az élmény annyira kijózanító volt, hogy másfél napig teljesen elvette a kedvem a fesztiváltól és csak kedd este, Baauer szettjére merészkedtem vissza. Sajnos egy kicsit korábban érkeztünk, így volt szerencsém végignézni Porter Robinson fellépését, aki Carl Craighez hasonlóan szintén végigalibizte a neki kijelölt bő egy órát, sőt ő alaposan rá is játszott erre: a zene most is meglepetésektől mentes volt - epikus kiállások és dubstepes durvulás váltogatták egymást -, eközben pedig Porter nem hogy látványosan nem csinált semmit az elé kipakolt laptoppal és keverőkkel, de még csak nem is csinált úgy, mintha egy kicsit is foglalkozna a DJ-zéssel. Ehelyett látványos színészkedéssel hergelte a közönséget: folyamatosan mutogatott, a kiállásoknál teátrálisan a levegőbe dobta a fejét és karjait, mint aki fohászkodik, aztán a horzsolós részeknél "megőrült a színpadon" stb. Ennek a teljesen nyilvánvalóan nevetséges showműsornak azonban megvolt a maga funkciója és voltaképpen ebből látszott igazán, hol bicsaklik ki a napjaink sikeres DJ-it kritizáló, őket csak gombnyomogató haknisztároknak tituláló kritikusok érvelése. Ők ugyanis még mindig a zenélés hagyományos elvárásai felől közelítenek a Porterhez hasonló "nem élőben zenélő/keverő", színészkedő DJ-k értékelésekor, pedig ennek ugyanúgy semmi értelme, mint két pankrátoron számon kérni azt, hogy de hát igaziból nem is verekednek. Ahogy a pankráció is lényegében arról szól, hogy a szórakoztatóipar leglátványosabb elemeit (a szappanoperák történetvezetését, a küzdősportokat stb.) összerakosgatva a legbombasztikusabb hatást érje el, úgy a "gombnyomogató" DJ-k is a hatásvadászat kimaxolására törekszenek. Ez pedig elég nehéz feladat lenne, ha közben folyamatosan arra kéne figyelniük, hogy ne vétsék el a ritmust átkeveréskor. Ilyen értelemben egyébként a tűzijátékkal és egyebekkel megtámogatott Szigetes Guetta-buli kifejezetten előremutató produkció volt, mégha rajongani érte nyilván nem feltétlenül kell.

A Porter Robinson fellépése alatt az első sorokban pogózó fiataloknak nem sok idejük maradt kifújni magukat, rövid átállás után következett ugyanis a fesztivál legmenőbb fellépője, Baauer. Az ő neve most már valószínűleg örökre összefonódik a Harlem Shake-kel, ha viszont elvonatkoztatunk az év mémjétől, akkor egy szimpatikus, 24 éves srácot kapunk, aki egészen ügyesen bánik a gyomorrengető basszusokkal és vijjogó szintikkel. Ahogy az várható volt, Baauer szettjében nem volt helye a fokozatos építkezésnek és a finom megoldásoknak: Just Blaze-zel közös saját számával, a Higher című energiabombával kezdett és hasonló szellemben folytatta egy órán keresztül. A fellépés leginkább egy elképesztően kúl kertipartihoz hasonlított: az égősorral felaggatott fák alatt baseballsapkás fiatalok trapre és blingblinges déli hiphopra rogyadoztak a Balaton partján. És ahogy a házibulikban is jórészt azok a számok működnek igazán, amiket a társaság nagyrésze ismer, úgy Baauer sem fukarkodott a slágerekkel (Major Lazer, Rustie és Kendrick Lamar dalai is felbukkantak többek közt), sőt előfordult, hogy egy szám kétszer is lement a szett során. Ez a hangulatkeltő hanyagság viszont szinte tökéletesen működött ebben a kontextusban, csak a végére fáradt el kicsit a buli, a bő egy óra kicsit soknak bizonyult a trapes hőzöngésből és a szirénázó szintikből. Ezzel együtt is, a Baaueréhez hasonló bulikért bármikor érdemes elindulni a Balatonra.