Akik nem szerethetik azt, akit szeretnének - Ane Brun az A38-on

Ane Brun a szupererős skandináv popszíntér egyik pompás, nálunk kevésbé ismert előadója. Az első pillanattól az utolsóig fogva tartotta az A38 hajó közönségét október 24-én. És legkevésbé azért, mert bájos-vicces akcentussal mondta azt, hogy köszönöm.

Az első pillanatban kiderül, hogy ez egy olyan zenés színpadi produkció, ahol a színpad a lehető legkomolyabban van véve: a látványelemek, a fény, de még az énekesnő outfitje is, melynek domináns eleme az aranyszínű, lengedező denevérszárny. Amint Ane Brun megszólal, azonnal odacsap, pedig nem egy harsány, lehengerlő produkció ez, inkább művészi. Hét zenész, plusz egy roadként és vokalistaként is funkcionáló mindenes látható a színpadon - a kísérőzenészek között a saját maguk előtt már fellépett Tonbruket tagjai.

Fotó: Csatári Gergely

Az eredetileg norvég, de Stockholmban élő énekesnő folkos popzenét játszik, olyat, ami otthon hallgatva kellemes, izgalmas is akár, de semmiképp sem felkavaró. Koncerten viszont még olyankor is erős hatást kelt, amikor az énekesnő csak egyszál gitárral áll, olyankor meg pláne, amikor a két dobbal, nagybőgővel és vokalistákkal kísért zenekarra vált.

Mondjuk sokat segít a remek hangzás: csodásan szól a zene, az énekes hangja szárnyal, minden egyes hang a színpadon látható hangszerekből jön, nincs megtámogatva hangmintával vagy bármi más előre felvett cuccal, a hangszerek nagyobb része akusztikus. A fényekkel és a változó színekben úszó színpadképpel kiegészült zene pedig valami egészen furcsa, ünnepélyesen emelkedett hangulatot szül.

Fotó: Csatári Gergely

És nem csak az előadásmód profi, hanem maguk a zenészek is. A profizmus a vokalistalányon és a többi vokálhangon is lemérhető; ilyen alanyi jogon nyomatékos, de mégis végig a háttérben meghúzódó vokált utoljára a Leonard Cohen-koncerten hallottam. Nagyon erős, libabőröztető pillanat, amikor az énekhang és a vokál felelget egymásra, mint két gitár egy rockzenekarban.

Ane Brun különböző korszakaiból szemezget és saját számai mellett előveszi azt a Cyndi Lauper-feldolgozást, amivel Nagy-Britanniában viszonylag ismertté vált (True Colors), és mint mondja, ezt azoknak küldi, akik nem szerethetik azt, akit szeretnének. Az egyszálgitáros előadás közben színházi csönd honol, csak a pultosok söröspohár-pakolása hallatszik. (Később, a rájátszásban még a Big In Japant is eljátssza az Alphaville-től, hasonló hatást kiváltva.)

Fotó: Csatári Gergely

Régi slágerét, a szintén gitárral kísért Changing Of The Seasonst a teremben lévő skandinávoknak küldi, majd az első óra végén jön a táncoltató, törzsi dobolástól lüktető folkos afro szám, a Do You Remember, ami egy ironikus szakítós dal. Ez - a szintén skandináv, mivel izlandi Emiliana Torrini Jungle Drumját idéző - szám Brun talán legnagyobb slágere, és ebben ki is merül a pezsgés, ám ez cseppet sem hiányzik a visszafogott előadásból.

Remekül kidolgozott, tudatos, de nem mesterkélt koncepció mentén telik el a másfél óra. Ane Brun az első másodpercben megnyeri a közönséget, és ez akkor is így lenne, ha nem mondaná többször bájos akcentussal azt, hogy köszönöm (ide járt egyetemre egy unokahúga, onnan tudja már vagy egy évtizede, csak eddig nem volt alkalma használni). Táncán és denevérszárny-lebegtetésén érezhető, hogy tükör előtt begyakorolt, de ez sem bántó; ahogy az az egyetlen apró hiba sem az, hogy az ének néha kicsit túl van effektezve. A