Vizet a lyukas vödörbe!

Percenként százórányi videó kerül fel a YouTube-ra. Az iTuneson kapható zenék többségét még soha nem töltötte le senki. Minden eddiginél könnyebb zenét csinálni, és terjeszteni is, és már mindent kitaláltak egyszer. Szükség van ennyi zenére egyáltalán? Hol keressük a jó zenéket? Régen minden jobb volt?

Az elmúlt évtizedben észrevétlenül vált életünk részévé a könnyen hozzáférhető zene. Ma már el se tudjuk képzelni, hogy egy bennünket érdeklő számot ne hallgathassunk meg bármikor, és ismeretlen az az érzés is, hogy „az összes kazettámat unom, mit hallgassak?", hiszen a lehetőségek korlátlanok. Az eddig felhalmozódott, hatalmas mennyiségű zene mindenki számára hozzáférhetővé vált, de rengeteg új zene is készül napról napra. Letölthető vagy meghallgatható zenékkel bombáznak bennünket, legyen szó kezdő zenekarokról, vagy a legújabb lemezüket promózó sztárokról.

Máshogy hallgatunk zenét is. A szakértők épp most temetik a klasszikus albumformátumot, amely már közel fél évszázada van velünk, ma viszont a legnagyobb sztárok albumai is alig fogynak: letöltjük a két slágert, a többi pedig már kit érdekel? Érzékelhető némi párhuzam a hőskorral: akkor is a kislemez volt az úr, és minden előadó ontotta magából a dalokat. A világ aztán átállt az egy-két évente megjelenő nagylemezekre, és ez így is maradt sokáig. Most pedig újra eljelentéktelenedik az album, és mondhatnánk, hogy bezárult a kör, viszont van egy fontos változás a hatvanas évekhez képest: nem csak megszerezni és terjeszteni sokkal könnyebb a zenét, de csinálni is, a megfelelő szoftverek ismeretében hangszereken se kell tudni játszani.

Persze ez nemcsak a zenében érezhető, de a filmek vagy a könyvek esetében - még - közel sem ilyen feltűnő a jelenség. És ugyan nyilván vannak ennél nagyobb problémák is a világon, mégis felmerül a kérdés: jó ez a nagy zenedömping, vagy sem?

Elmúlt a felfedezés izgalma

PRO: Sokak számára már értelmezhetetlen az alábbi történet: tizenöt éves koromban megtetszett a They Might Be Giants együttes Birdhouse in My Soul című száma, amit rendszeresen játszottak a zenetévék. Az együttesről az égvilágon semmit nem tudtam, és mivel akkor még se CD-játszónk nem volt (1990-ben járunk), se nem volt olyan haverom, akitől át tudtam volna másolni kazettára, esélyem sem volt, hogy lemezem legyen az együttestől. Be kellett érnem egy pocsék minőségű felvétellel, amit én készítettem a kazettás magnóm mikrofonjával, de aztán más kedvenceim lettek, majd hét évvel később egy lemezboltban hirtelen ötlettel megvegyem a CD-t.

Hét évig várni egy lemezre nyilván abnormális állapot. Viszont jól emlékszem, hol és mikor ismertem meg a zenekart, és hogy mennyire örültem, amikor végre meghallgathattam a teljes lemezt, amiről még most is emlékszem az összes számra. Ezt a történetet ma rövidre lehet zárni: megtetszik egy szám, megkeresem YouTube-on, utánaolvasok a zenekarnak, és ha még mindig érdekel a dolog, pillanatok alatt megismerhetem a zenekar teljes diszkográfiáját. A végeredmény egy mappa, amiből úgyis kiválasztom a kedvenc egy-két-három mp3-at, a többit szép lassan elfelejtem, és az általam az elmúlt három-négy évben hallgatott rengeteg új lemez közül nincs olyan, aminek emlékeznék az összes számára fejből. (IB)

KONTRA: Én is emlékszem szinte az összes CD-m történetére. Ezek jó része unalmas (küldték postán), de van, ami kitörölhetetlenül összekapcsolódott a zenével. Ma valóban kevesebb az ilyen élmény, de azért van bőven. Emlékszem arra, amikor először akadtam rá egy afrikai lemeztúró blogjára, mert láttam egy vicces képet - és aztán egy csodás világgal ismerkedtem meg, ami máig újabb és újabb örömöket tartogat. Vagy arra, hogy az Aquarius Records brutális méretű hírlevelében olvastam a Circle: Miljard című lemezéről, és ki tudja, miért, de pont ezt meghallgattam az ajánlottak közül - aztán csak azért regisztráltam a PayPalra, hogy megvehessem, pedig tudtam, hogy ennek elszabaduló pénzköltés lesz a vége.

Ebben a fajta felfedezésben sokkal nagyobb szerepet játszik az, hogy magára a zenére csodálkozunk rá, míg régen gyakran inkább a (zenéhez képest külső) körülmények, a nehézségek leküzdése volt "a felfedezés izgalma", ami utólag szebbnek tűnik, mint akkor volt. Ráadásul most a felfedezés folytatódhat: könnyedén felderíthető egy nekünk tetsző zene története, megismerhetjük a hatásait, műfajának nagyjait stb. Persze lesz sok minden, ami elsüllyed, viszont ami megmarad, azt tényleg azért értékeljük, mert maradandó, és nem azért, mert ehhez fértünk hozzá. (RA)

Le kéne állni a zenecsinálással!

PRO: „Még mindig úgy érzem, hogy túl sok zene a világon. Arról se vagyok meggyőzve, hogy egyáltalán szükség van-e még több zenére. Olvastam egy statisztikát, miszerint az iTuneson kapható zenék 75 százalékát még egyszer sem töltötték le. Ez elég lehangoló, és azt mondatja az emberrel, hogy le kéne állni a zenecsinálással, egészen addig, amíg meg nem hallgattuk az összeset, és utána lehetne új zenéket írni." Ezt a gondolatot Matthew Herbert, a kísérleti zene neves alakja mondta. Nyilván túloz, de remekül megfogalmazza azt az érzést, ami egyre gyakrabban fogja el az embert a korlátlanul hozzáférhető információ korában.

Amennyiben jobban érdekel minket a zene annál, minthogy kitartsunk a régi kedvenceinknél, és van bennünk valami késztetés arra, hogy lépést tartsunk a korral, elkerülhetetlenül eljutunk arra a pontra, hogy úgy érezzük, le vagyunk maradva. Ennél már csak az a rosszabb, amikor azzal szembesülünk, hogy ez csak romlani fog. Napjaink nagyhatású zenekritikusa, Simon Reynolds ebben az interjúban ahhoz hasonlítja a mai zenefelhalmozást, mint amikor turisták gyorsan végigrohannak a városon, hogy az útikönyvben kiemelt látványosságokat kipipálják. (IB)

KONTRA: Ha egyszer az ember úgysem tud meghallgatni minden "fontos" zenét, akkor egyszerűen el kell engedni ezt a vágyunkat - és el is lehet. Eleinte az ember még némi kaján örömet is érez ("hájpoljátok csak a nyávogó énekes-dalszerzőket, úgyse hallgatom meg egyiket se"), aztán egy idő után rájön arra, hogy az, hogy mi "fontos", tényleg csak így, idézőjelben értelmezhető: ahány erős, olvasásra érdemes újság, zenei közösség van, annyi különböző "kötelezően meghallgatandó" lista. Arról nem is beszélve, hogy ha szánunk egy kis energiát a felfedezésre, akkor csak nekünk fontos zenékre bukkanhatunk.

Ráadásul, ha egy kis időt eltöltünk régebbi ritkaságokat előtúró blogon, akkor rájövünk arra, hogy ez mindig így volt. A mából nézve azt hihetjük, hogy volt idő, amikor volt valami korszellem, és ez meg ez a zenekar volt a fontos - aztán kiderülhet, hogy voltak ám legalább annyira jó, majdnem teljesen elfeledett, mert a saját korukban megfelelő figyelmet nem kapott zenekarok. Ugyanis azt, hogy kinek mi a fontos és mi nem, rengeteg tényező és érdek befolyásolja, és a minőség jó esetben is csak egy ezek közül. Nem összeesküvés miatt: a kiadók lemezt akarnak eladni, a szerkesztőségek újságot, ez a dolguk; de azért jó, hogy függetleníthetjük magunkat ettől. (Arról, hogy a ritkaságokat előtúró blogok hogyan írhatják át a zenetörténeti közhelyeket, itt olvasható egy jó írás.) (RA)

Eltűnnek a szubkultúrák

PRO: Nem állítom, hogy a mai előadóknak nincsenek igazi rajongóik, viszont szép lassan eltűnnek a zenei szubkultúrák. Tíz-húsz éve még az identitásunk fontos része volt, hogy mit hallgatunk. Ezt néha ránézésre is meg lehetett mondani valakiről, de ha nem, akkor is lehetett az az érzésünk, hogy a zenének közösségformáló ereje van. A mai szubkultúrák már közel sem annyira a zenék mentén formálódnak, hiszen tök mindegy, hogy kinek mi van a telefonján, iPodján, merevlemezén.

Nemcsak az emberek külseje uniformizáltabb mára, de sokkal felületesebb lett a viszonyunk a zenéhez: mindenki hallgat mindent, mert miért ne, ha egyszer semmi erőfeszítésbe nem kerül ezt is, meg azt is letölteni, maximum nem hallgatjuk meg soha többet. Egy gombnyomással több vagy kevesebb, az embernek van sokkal fontosabb dolga is. (IB)

KONTRA: Én örülök egyrészt, hogy nincs meg az a néhány előadó, amit mindenki ismer és hallgat, mert ők vannak jelen a kevés számú csatornában - egy csomó ember van, akivel semmilyen közösséget nem érzek, miért kéne ugyanazokat a zenéket hallgatnunk? Másrészt annak is, hogy feloldódtak a szubkultúrák merev határai, eltűnőben a törzsi zártság, mégpedig nemcsak azért, mert mindenki mindent hallgat, hanem mert nehezebb kívül tartani a "betolakodókat".

Ráadásul van egy másik oldal is: a szinte korlátlan választék jóval erősebb közösséget tud teremteni. Ha az a kérdés, hogy beatleses vagy vagy stonesos, vagyis kettő közül "kell" választani, akkor egy csomó olyan emberrel kerülök egy brancsba, akivel erről az egy dologról tudnék beszélgetni, hogy naná, Beatles > Stones, ugye?! Ha viszont az internetre mixeket feltöltő millió DJ közül választom ki kedvencemnek Total Freedomot, akkor sokkal több közösséget érzek azzal, aki hozzám hasonlóan felismerte az igazságot. (RA)

Vizet a lyukas vödörbe!

PRO: A zene demokratizálása alapjában véve csodálatos dolog. Semmi rossz nincs abban, hogy olcsón fel lehet venni egy számot otthon, semmint drága pénzért vacakolni egy stúdióban, mint ahogy az sem baj, hogy nem pénzéhes kiadók kénye-kedvétől függ, hogy eljut-e a dal a széleskörű nyilvánossághoz. Mégis, leginkább ennek köszönhetjük azt, amit Pajor Tamás a múlt heti interjúban csak úgy emlegetett: „Hordjuk a vizet a lyukas vödörbe."

Mindenki csinálhat zenét, és minél többen élnek ezzel a lehetőséggel, annál nagyobb lesz a kupac, amiben meg kéne találni azt, ami tetszik nekünk. De minél nagyobb a kupac (minél több új szám kerül fel a Soundcloudra, Bandcampre, YouTube-ra stb.), annál kisebb az esélye, hogy bárki is beleütközzön. A Fact magazin újságírója pár napja egyenesen önmérsékletre szólította a fiatal zenészeket: csak azért, mert meg tudtok osztani valamit a világgal, nem biztos, hogy meg is kell osztanotok. (IB)

KONTRA: A "rossz a túl sok zene" szószólói gyakran úgy csinálnak, mintha ott kéne ülniük a YouTube előtt, és egyedül kiválogatniuk a percenként feltöltött száz órányi videó közül a jót. Holott persze, hogy ma is vannak szűrők; csak éppen többféle, és szabadon választhatunk közülük. Egyáltalán nem nehéz megtalálni azokat a lapokat, blogokat, amelyek elég jó találati aránnyal közölnek érdekes írásokat számunkra már ismert zenekarokról, és hívják fel a figyelmünket jó ismeretlenekre; és ott vannak még a közösségi izék, az egyre kifinomultabb "ha ez tetszett, ez is fog" algoritmusok. Persze nehezebb ez, mint kiválasztani egy rádiót a kevés közül; viszont nagy nyereséggel kecsegtet a befektetett energia.

Azzal mindenki egyetért, aki elegendő időt tölt a neten zenehallgatással, hogy valóban sok az olyan zene, amire még ráfért volna az érlelés. Azt viszont nem hiszem, hogy ez most annyival rosszabb lenne, mint régen. Korábban sem az volt a fő szempont egy lemezkiadónál, hogy vajon kiérlelték-e már a Remekművet, vagy még hagyni kell békében az Alkotókat; nem, leginkább a zeneipar éppen jellemző működésmódja határozta meg a lemezek megjelenésének tempóját. Csak éppen visszatekintve sokkal inkább a Remekműveket látjuk, és nem a gyorsan összefércelt, a jövő hétre már elfelejtett vackok tömegét. (Az meg külön cikket érdemelne, hogy vannak olyanok, például Lil B és a Tumblr-generáció más rapperei, akik számára a zenélés inkább az azonnali kommunikáció formája, és nem is szándékuk egy "maradandó mű" létrehozása - ezért fölösleges ezt számon kérni rajtuk.) (RA)

Már mindent megcsináltak egyszer

PRO: Ne higgyük, hogy a mai zenészeknek olyan könnyű, például joggal lehet az az érzésük, hogy késve érkeztek, hiszen már mindent megcsináltak a zenében, amit lehetett. Egész biztosan találsz valakit, aki már megcsinálta egyszer, de legalábbis nagyon hasonlóan, mint amit te szerettél volna. Így aztán egyre gyakrabban lehet déja vu érzésünk, amikor újabb zenéket hallunk.

A már említett Simon Reynolds is arról beszél a Retromania című könyvében, hogy a 21. század popzenéje nem más, mint a múlt újrahasznosítása. Mivel a kultúrához való hozzáférést ma a túlságos bőség határozza meg, a mai fiatalok sokkal komolyabb zenetörténeti műveltséggel is rendelkeznek, mint a korábbi generációk. Ahogy ő fogalmaz: egyre kevésbé hisszük, hogy lehetséges létrehozni olyat, amit korábban nem hallottunk; inkább azt keressük, amit már létrehoztak, de még nem hallottuk, és a zenészek is aktívabban keresik a hatásokat, mint korábban. De akkor miért ne inkább az eredetit hallgassuk? (IB)

KONTRA: Tényleg vannak műfajok, ahol túl sokat foglalkoznak a múlt újrafeldolgozásával - amennyire én látom, a rockra ez meglehetősen igaz, az elektronikus zene bizonyos ágaira kevésbé. Nyilvánvaló, hogy a múlt nagy forradalmai sem teljesen a semmiből jöttek, hanem a saját örökségüket gondolták tovább, és aligha lehet éles határvonalat húzni a forradalom és a kreatív továbbgondolás között. Ráadásul Reynolds sem azt mondja, hogy nincs semmi új, hanem azt, hogy ami kicsit is új, az sincs olyan nagy, elsöprő hatással a popkultúrára, mint mondjuk a punk, a hiphop, a techno volt. Ami igaz - de hát ez az egységes korszellem felbomlásával is összefügg. Kis műfaji forradalmak vannak, évente több is - elsöprő forradalmak nincsenek, de nem is kellenek.

Ha pedig elfogadjuk, hogy mindig is az volt a kreativitás útja, hogy a zenészek alkotó módon viszonyultak a múltjukhoz, akkor éppenséggel a kreativitás felszabadulásaként is értékelhetjük azt, hogy immár sokkal többféle múltból sokkal több mindenhez lehet hozzányúlni. Akit pedig ez nyomaszt, annak lehet, hogy inkább magában kellene keresnie a hibát: talán mégsem buzog annyira benne az alkotásvágy, és mentségeket keres, hogy azt mondhassa: "jaj, minek". (RA)