Mi történt Szerelmei Botonddal?

Szerelmei Botondot feldúlták Béla szavai Londonból. Gazember? Ezzel csapta le a telefont? A pszichológus lerobogott a lépcsőn a sebészetről, a sürgősségi bejáraton távozott. Itt a sziréna, a fékcsikorgás megszokott. A mentősök nem várhatnak, egymással is haragba jutnak, ha egyikük sokat várakozik az életet mentő bejárat előtt.               

Szerelmei Botond a mobiltelefonjának tükrét bámulta. Béla nyilvánvalóan az egyre ritkább telefon-fülkék egykéből hívta. Nincs pénze, tehát nyilvánvalóan egy olyan készülékről, amelyet a világ vándorai, emigránsok, matrózok, földönfutó betörők már megbuherálták úgy, hogy a világ bármely telefonjára ingyenes hívást indítsanak.

Visszahívta a számot. Ez a londoni berregés mindig felvillanyozta. Három csengetés után Béla vette fel a kagylót.

„Nem vagyok gazember, Béla. Margitka…”

A telefon kirepült a kezéből. Botondot a hűtőjére dobta fel a berobogó mentőautó. A vezető nem látott az szélvédőre zuhant testtől, a sebességét egy oszlop fékezte le. Botond kicsavart végtagokkal a kórházi bejárat kövén feküdt.

Béla, a londoni telefonfülke ideiglenes lakója hallotta a szörnyű fékcsikorgást, Botond megszakadt kiáltását. A fülkébe most egy tartósan hontalan lépett be – ezt elárulta az áporodott illat, a nyíratlan szakáll, meg az a váratlan öltözék, amelyben virított. A nadrágja fölött skót pléd, tűvel összefogva.

„Mi van, meztelen vagy?”

„Van rajtam pokróc.”

„Ne félj, nem duglak meg,” – mondta kedélyesen a londoni hontalan.

„Én már nem félek semmitől.”

„Na gyerünk, öltözz fel! Egy hívást várok Edinburghből”, mondta a rőtszakállú.

Ezzel kiszabadította a nadrágkorcát a skót pléd alól, hogy kivillantsa hosszú harisnyáját.

„Ezt a nadrágot most loptam egy kövér pasastól. Jól húzd össze a nadrágszíjat. Nekem nem kell, csak azért vettem fel, mert nem volt hová tennem. A pénztárcáját azért add ide a hátsó zsebből.”

Béla átvette a nadrágot, odaadta a pénztárcát, ledobta a pokrócát.

„Fázom”, mondta Béla. Mire a rőtszakállú vetkezni kezdett, a skót öltözék fölött vagy három zakótól is megszabadult. A negyedik egy skót mellény volt. Béla megszeppenten mutatott rá az egyik zakóra.

„Az az enyém, ha megbocsát.”

„Az emberek egyre topisabbak. Hol van már az elegancia. Ezért a zakóért egy órát adtam.”

„Valószínűleg az én órámat.” – kockáztatta meg Béla, miközben gyámoltalanul a meztelen felsőtestére húzta. Egy további mozdulattal az útlevelét és a fél esztendeig érvényes repülőjegyét tapintotta ki.

„Most menj a fenébe. Nem vagyok az üdvhadsereg. Cipőt meg inget tőlük szerezz.

Eközben Botondot a nagyműtőbe vitték. Röntgennek nem volt értelme – nyílt törésekre nem kell átvilágítani a roncsolt testrész. A baráti sebészt felismerte. Kérdőn meredt rá a szemével. Az mereven nézett vissza. Nincs remény.

Margitka most ébredezett az altatásból. Átfúródott vakbelének helye sajgott, a szemét kettős látás sújtotta. De élt és tudta, hogy élni fog. Köszönettel tartozik Botondnak. A nővérek az ágy melletti éjjeliszekrény fiókjába tehették a mobilját, ha Botond elhozta magával. A sejtése igaznak bizonyult. Nehézkesen, az ágyból forgolódva kinyúlt, kihalászta a készüléket. A betáplált szám kicsengett. Idegen hang vette fel.

„Botond?”

„Az intenzíven.”

„Ki maga?”

„A mentős.”

„Hol van?”

„Az intenzíven. Megsérült az ütközésnél.”

„Miért van magánál Botond telefonja?”

„Mert ezen a telefonon beszélt, amikor elütötték. Valami Béla üvöltözött bele a készülékbe…”

Margitka kezéből kiesett a telefon.

Ezenközben Béla kisétált a reptérről, egyenest az Üdvhadsereg közeli állomásához. A sorban állók között nem volt egyedül. Egy Barbara nevű, s őrnagyi rangjelzést viselő egyenruhás hölgyhöz került. A lába addig csaknem lefagyott.

„Egy inget, egy cipőt kérek,”

„Zoknit nem?” – kérdezte a nevét kis fémjelvényen viselő Barbara őrnagy.

„Azt is.”

„De csak akkor, ha előtte megfürdik.”

„Én szoktam fürödni.” – védekezett Béla.

„Legalább kétnaponta ajánlatos.

Ezenközben Botond lélegeztető gépre került. Többszörös lábtörés, belső vérzések. Az orvosok nem láttak esélyt a túlélésre. Az intenzíven megához tért. Papírt és tollat kért. A végrendeletét orvos barátjának diktálta, a két tanút a folyosóról kerítették elő.

Bélát alig engedték fel a délutáni gépre. Gyanús lett, nem volt csomagja. Hőmérőzték, hátha megfertőződött a reptéren egy Kelet-Afrikából érkezett járat utasaival érintkezve. Béla azonban habtiszta volt az Üdvhadsereg zuhanyától.

Az útlevele lapjai között vastartalékként lapult két ötven fontos. Mielőtt végképp elhagyta az Egyesült Királyságot, azok után, hogy háromszor vizsgálták, ki s belökték határon innen és túl, visszament a telefonfülkéhez.

A rőtszakállú még ott gubbasztott.

„Hello Bela” – köszöntötte a hontalan.

„Honnan tudja a nevemet?”

„Most hívták.”

„Kicsoda?”

„A mentős. Azt üzeni, hogy Margaret jobban van a Szent Margitban.”

Ekkor a hangosbemondó a budapesti járat utasait hívta. Béla magával vitte a megfejtendő üzenetet a fedélzetre.

Botond délután 3.25-kor elhunyt. Végrendeletét Botond barátja, a sebész vitte be Margitkának.

Szerelmei Botond minden ingó-és ingatlan vagyonát Ottrubay Bélára és Margitkára hagyta. Az örökséget házasságuk első évfordulóján vehetik át.