Margitka merő kéjsóvárságból hazudott Bélának

Szerelmei Botond pszichológus jól belakta a rendelőjét. Míg ő a faragott íróasztal védelmében csak a mellkasát domboríthatta, s méretes fejét ingatta, ha éppen úgy tartotta kedve, a „betege” a hátrahajtott bőrkanapén szorongott.

Nemes Ottrubay Béla dolgát Botond éppen elrendezni vélte, Margitka, a vidéki lány ott ült vele szemben, nagy dióbarna szemével, ingerlőn és csábosan. Botond azt mérlegelte, milyen gyorsan tudná megdönteni ezt a lányt, ha igaz, hogy Margitka merő kéjsóvárságból hazudott Bélának.

De hát a kéjsóvárság – nem szenvedünk ebben az egészségesen is gyötrő szenvedélyben valamennyien? Könyvek által bizonyosan ment a világ előbbre, de azt már az egyetemen megtanulta, hogy a primer szükségletek amúgy fontosabbak.Margitka hirtelen elsápadt, kezét a gyomrára tette, majd eszméletlenül fordult le a pamlagról.

Botond felnyalábolta a földről, átvitte a hálószobába, a dupla ágyra s egy pillanatra kivárt. Aztán győzött a szakmai kötelesség: kigombolta a magatehetetlen lány blúzát. A keblei úgy buggyantak elő, mint a napból kilövellő fénykitörés, külön sugárzott a testtől. Botond óvatosan kibontotta a szoknyából, s benyúlt a harisnyanadrág alá. A tenyerét hullámzó görcsök fogadták.

Botond boldog megnyugvást érzett. Margitka nem hordott csipkés bugyit, sem fodrosat, sem feketét – ez nem lotyó. Botond a tangát se szerette, a fenékbe bevágódó zsinór, jaj! De most intézkednie kellett, ez valószínűleg átfúródott vakbél. Letakarta a félig meztelen testet, visszarohant a rendelőbe, a mentőket hívta.

A csengetés kiment, nincs válasz. Rohamkocsit! – ordította Béla, de egy hang azt kérdezte: „Vissza-áramlik a füst?” A mentőket hívtam, mondta Béla. Ez a kéményseprő vállalat. Félrekapcsolás naponta sokszor előfordul, mondta a barátságos hang. Füst nincs? Bélelt a kémény?

A vonalas telefonon próbálkozott. Mentők? Nagy valószínűség szerint egy átfúródott vakbéllel van dolgunk.

„Az Ön vakbeléről van szó?”

„Nem kérem. Egy hölgy vakbeléről.”

„Áhah! S honnan tudja, hogy átfúródott?

„Megnéztem a hasát. Tapintással.”

„Szoktunk hölgyeket tapintani?”

Botond levágta a kagylót. Megkereste a kocsi-kulcsát, ledobta a házi köpenyét, ezalatt csak ócska tréningruha volt. Megragadta Margitkát, le a lépcsőn. A hátsó ülésre helyezte el a még mindig ájult testet, s padlógázzal indult a Baleseti Sebészetre.

Útközben Margitka felébredt. Rémülten nézett fedetlen keblére, a combtőig lehúzott harisnyanadrágra.

„Mit tetszett velem csinálni? Hát igaz lett, amit Bélának hazudtam?”

„Ettől ne aggódjon. Csak átfúródott.”

Margitka hallgatásba süppedt. Ösztönös mozdulattal eltakarta a „szégyenét”, ahogyan ott feléjük mondják.

A reptéri gyorsforgalmi úton tömegbaleset volt. A bejáratot elállták a könnyebb sérültek hordágyai. Botond felkapta Margitkát, a lépcsőn rohant le az alagsori műtőig. Volt évfolyamtársa jött vele szemben, a gumiköpenye csupa vér.

Másfél óra múltán Margitka egy kétágyas szobában tért öntudatra. Este Béla telefonált Botondnak. Nem kérdezte mi van Margitkával, nem is tudott a műtétről.

Béla, ahogyan a telefonban elmondta, hazafelé indult Londonból. Nem bírta Margitka nélkül. A repülőtéren vett egy amolyan hasra köthető pénztárcát, hogy teljes vagyonát biztonságban hozza haza. A mellékhelységben akarta átpakolni a zsebét az új tárcába. Az ütést alig érezte a fején. Amikor felébredt, anyaszült meztelen szunnyadt, fejét udvariasan egy vécécsészének támasztottak a támadói. Pénzét a ruhájával és az irataival együtt vitték el. Most egy pokrócba csavarva ül egy telefon előtt, melyet a doktor úr költségére használ. Béla arra kéri a doktor urat, értesítse Margitkát.

„Azt most nem lehet!” – mondta Botond a telefonba.

„Gazember!” – kiáltotta Béla Londonból és ezzel megszakadt a vonal.

Itt szavazhat a folytatásra.