Alföldi szerint ideje lenne lelépni innen

Nincsenek szexis pillangók, csak összevert kurvák Alföldi Róbert bábszínházi Kabaré-rendezésében. De hatásos-e még a színpadon az óriáspénisz, és hogy kerül ide Andy Vajna?

A mocsok az, amit Alföldi Róbert meg akar mutatni bábszínházi Kabaré-rendezésében, nem pedig egy kellemesen fülbemászó dalokkal teli musical kacéran szexi örömlányokkal és a mámorító mulatság mögé bekúszó borzalmakkal. Alföldi szembemegy Joe Masteroff, John Kander és Fred Ebb Kabaré című musicalének játszási hagyományaival.

Nemcsak azzal, hogy most először bábszínházban, bábokkal, bábszínészekkel viszi színpadra a produkciót. De azzal is, hogy nem a sorok között akar üzenni, nem akar a felhőtlen szórakozás felett a második felvonás brutálisabb jeleneteivel összegyűlő fekete fellegekre várni. Ebben a Kabaréban az első pillanattól világos, hogy ahol játszódik, az egy mocskos, undorító világ, mocskos, undorító erkölcstelenséggel.

A bábok tökéletesen tudnak szervesülni az előadásba Forrás: Éder Vera

Megkínzottan eljátsszák a Himnuszt

És az a világ, ahol a Kabaré játszódik, ezúttal nem a harmincas évek Berlinje, hanem „valahol Európában”, bármelyik nagyvárosban, bármikor, de leginkább ma.

Zöldy Z. Gergely az egész előadás hangulatát nagyban meghatározó díszlete, az agyongraffitizett, buján és véraláfutásosan vörös aluljáró lehetne bárhol – de amikor szilveszter éjjelén a zenészek lassítva, megkínzottan eljátsszák a Himnuszt, mégsem a német főváros az első, ami az eszünkbe jut.

Az „eredeti” musical azt a korszakot mutatja be, amikor lassan, az asztal alól előbújó barnásfekete kígyóként egyre nyilvánvalóbban megjelent a nácizmus Németországban. Alföldi mostani verziója már nem folyamatot, hanem kimerevített látképet mutat.

Dramaturgiailag is összébb van sűrítve a cselekmény, és nincs is lassú változás, átmenet a békéből a córeszbe: az első perctől fogva meg-megjelennek a színpadon a Ku-Klux-Klan-csuklyába öltözött alakok, feketén, mint a puskatus, és fenyegetően, mint az alattomos csend. Nemcsak nácikról van itt szó, hanem a gyűlölet, az elnyomás mindenkori képviselőiről, és ezáltal – ahogy a tér és az időpont elmosása révén is – kitágul a Kabaré értelmezési tartománya.

A Konferanszié az előadás legizgalmasabb figurája Forrás: Éder Vera

Nemcsak Vörös Róbert (próza) és Varró Dániel (dalszövegek) fordítása keményebb, mint az itthon gyakrabban játszott verziók, de az előadás egész világa is ilyen.

Nagy nemi szervek kapcsolódnak a táncos kurvákhoz

A Konferanszié az első jelenet elején a csatornából mászik fel a színpadra, és fekete vért hány – ő már régóta ismeri a helyet, ahová most bennünket is invitál. A mulató, ahol a jobb életet kereső Sally Bowles táncol és énekel, és ahol az országba regényt írni érkező Cliff Bradshaw meglátja őt, nem bohém mulató, hanem lepusztult bordély.

Az itt tengődő nők nem ledér nimfák, hanem összevert, zúzódásos arcú, elocsmányult lények. A Hoffer Károly által tervezett, csodálatosan kidolgozott, sokszínű és fantáziadús bábok sem finomkodnak; groteszk, gnóm testek, nagy nemi szervek kapcsolódnak a táncos kurvákhoz.

A bábozás ugyanakkor nem csak azért főszereplője az előadásnak, mert Alföldi utalni akarna a „szokatlan” környezetre. (Ez is megtörténik, amikor a Konferanszié, akit ugyanaz a Bercsényi Péter alakít, aki délelőtt a Sallyt játszó Mórocz Adrienn oldalán mackóskodik a Boribon és Annipanniban, az előadás elején kiszól a nézőkhöz: „Mi van, elfogyott a jegy a Boribonra?”.)

Hanem azért is, mert báb és bábos egysége vagy az egység megbomlása folyamatos feszültségül szolgál az előadásban. Mindenkit csak addig és csak akkor „kettőz le” egy mozgatott bábalteregó is, amíg és amikor az illetőben még van valami jóság, valami emberi minőség.

Hogy kerül ide Andy Vajna? Forrás: MTI/Mohai Balázs

Ennélfogva például a náci vezérnél soha nincs báb, a két bájos, szerelmes öregembernél mindvégig van – a többiek pedig hol maguk játszanak, hol bábjukat hozzák játékba, attól függően, hogy mennyire tudták vagy akarták éppen megőrizni emberségüket, vagy mennyire veszítették már el önmagukat.

Óriási Andy Vajna-fej bukkan fel

A bábok már csak azért is tökéletesen tudnak szervesülni az előadásba, mert Alföldi, Hoffer és a színészek munkája révén magától értetődő, hogy minden báb, és a bábok is mindenfélék.

A Konferanszié először maga is afféle bábállapotban jelenik meg, törpeként, a térdére húzott cipőkkel, hogy onnan emelkedjen fel szörnyűséges és pokoli emberalakká. Máskor egy kis gyerekjátékbaba személyesíti meg a dehumanizált, kirekesztett ellenségképet, megint máskor egy óriási Andy Vajna-fej bukkan fel mint a megélhetésért prostituálódó Sally kitartója.

(Az aktuális, létező személyre lefordítható utalás azért működik, mert a jelzés lefordítása nélkül, önmagában is értelmes és hatásos.) Létrejön tehát a bábok lelke. Egy újabb dolog, amit el lehet taposni, ha – mint a szerelemre rátalált öreg zsidó bácsi esetében – az erő tulajdonosa taposni, verni, odébb rúgni akar.

Alföldi az egész darabot szétrobbantotta, és aztán csak alig rakta össze Forrás: Éder Vera

A lepusztított, a világ tátongó, vörös sebeként működő környezethez jól illik, hogy Alföldi voltaképpen az egész darabot dekonstruálta, szétrobbantotta, és aztán csak alig rakta össze. A mű zenéjét például mindössze két zongorára íratta át Wagner-Puskás Péterrel; minden zenei kíséret az, amit a színpad két oldalán, egymással szemben álló zongorán sztereóban játszik Wagner-Puskás és Tóth Marcell. De a dalok is alig bontakoznak ki: már a kezdő Willkommen is szakaszosan, hosszan elnyújtva szólal-szólalgat csak meg, és alig akad olyan sláger, amelyet a maga egészében, vérbően előadnának.

Szétesik az előadás

Csakhogy kérdés, hogy ha érthető is, hangulatában találó is ez a dekonstrukció, pont a Kabaré elbírja-e ezt a redukáltságot. Alföldi rendezéséből úgy tűnik, hogy nem. A szövegkönyvből elhagyott részek hiányoznak, a dramaturgia szétkalapálása nemcsak zaklatottá, de töredezetté is teszi a darabot: azok számára, akik nem ismerik a Kabarét, nem áll össze maga a történet sem, ahogyan az egyes figurák sem tudnak így megszületni, jellemmel, múlttal, sorssal, motivációkkal, és kevés kivételtől eltekintve nem jönnek létre igazán – vagy legalábbis nem érthetőek mélyen – az emberek közötti viszonyok sem.

Az itt tengődő nők nem ledér nimfák Forrás: Éder Vera

Így pedig a sok jó ötlet, a kellően fagyos atmoszféra mellett is szétesik az egész előadás, pláne, hogy a jelentőségteljesnek szánt csendek sokszor nem érik el a kívánt hatást, és üresjáratokká válnak, és hogy a ritmus amúgy sem eléggé lendületes. S bár Bercsényi Péter olyan szimultán őrülettel és infantilizmussal játssza a Konferansziét, hogy színpadi jelenléte végig hátborzongató, a neki adott rengeteg gyenge, lapos vagy kifejezetten rossz poén még akkor is sok, ha némelyik eltalálatlanságát a színész le is reagálja.

Hatásvadász óriáspéniszek

Eközben, bár a sok rendezői lelemény találó, néhány kibontatlan marad vagy szembemegy az előadás többi részével. Unalmas, érdektelen és üresen hatásvadász például az óriáspéniszek és óriásmellek megjelenése, és a műpéniszekbe helyezett tűzijátékgyertya is rémesen elkoptatott eszköz. Nincs kifejtve, végigvezetve, hogy mit jelent Cliff prostituálódása (egy ponton pénzért cserébe odaadja magát a főnácinak).

A következményeket is összecsapottan ábrázolják, mélyebb, metaforikus jelentésrétegek felfedése nélkül. Alföldi még a bábhasználat konzekvensségét is odadobja egy közepes, brechti poénért: egy ponton az egyik báb felszólítja mozgatóját, hogy az vigye ki őt a színpadról.

Amilyen széttöredezett, vándoráram-ritmusú az előadás, olyan nehezen találja meg benne a helyét a két főszereplő is: Szatory Dávid (Cliff) már igen hamar felvesz egy magától és környezetétől is undorodó, tanácstalan arckifejezést, és ez sem nem változik jelentősen, sem nem telik meg plusztartalommal az előadás végéig. Mórocz Adrienn a rossznőség sablonjaiból építkezik, kitett mozdulatokból, túlerősített hangból, a finomság hiányából – problémás, hogy ezt éneklés közben sem fogja vissza.

Nem áll össze maga a történet sem, ahogyan az egyes figurák sem tudnak így megszületni Forrás: Éder Vera

Így már csak Bercsényi sokszínű és rejtélyességtől feszült játéka miatt is a Konferanszié az előadás legizgalmasabb figurája. Rajta keresztül bontja ki Alföldi Róbert a már korábban, a Mephistóban is hangoztatott rendezői-értelmiségi állásfoglalását: ha erkölcsök nélküli, romlott emberek között, megengedhetetlen szituációban vagy, ott nem maradhatsz független, mert a tartózkodással is leteszed a garast a rosszabbik fél mellett. Míg a Mephisto egészén végigívelt ez a téma, addig most egy kisebb jelből bontakozik ki ugyanez: amikor a zsidó öreg védelmére kelő Cliffet is összeverik a csuklyások, az egyik fekete maszk mögül, az egyik véres csizmából a Konferanszié lép elő.

Az elnyomás ellen kardoskodik

Persze nem ez az egyetlen motívum, amely mögül előtör Alföldi Róbert rendezői kézjegye – nem a szó szakmai, hanem morális értelmében. A rendező a Nemzeti Színház igazgatójaként is megannyi előadást szentelt annak a témának, amellyel azóta is kitartóan foglalkozik, és amely (a rendező életében már harmadszor) színre parancsolta a Kabarét. Alföldi színháza minden, hol jobban, hol sikerületlenebbül használt eszközével a kirekesztés, a gyűlölködés, a fajgyűlölet, a bármilyen értelemben vett elnyomás ellen kardoskodik, küzd és protestál. Magas szintre: a humanizmus szószólójává emeli a színházat.

A Kabaré ennek a gondolatvilágnak talán a legpesszimistább darabja. Az előadás vége most már azt állítja: ahol olyasmi történik, mint a Kabaréban, ott már nincs más út, mint fogni az útlevelünket, elmenni, és vissza se nézni.