Básti Juli titkolta apja előtt, hogy színész akar lenni

Básti Juli Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas magyar színésznő.

Bohóc és tragika, elemző és gondolkodó színésznő, aki gyerekkorában rettegett Major Tamástól, aztán megtanulta tőle, hogy a szöveget először meg kell tanulni, majd el kell felejteni. Legendás apja ellenkezése dacára képes volt maga is legendás színésznővé válni, akiről már 34 éves korában könyvet írtak. Az ország legjobb színházaiban játszott, rengeteg emlékezetes filmszerepet alakított, de sikerei közben az elesettekről sem feledkezik meg. Básti Juli Kossuth-díjas színésznővel sminkelés közben beszélgettünk az öltözőjében.

• Érettségi után nem mert jelentkezni a Színművészetire, inkább bébiszitternek ment Angliába.
• Akkor van elemében, ha a rendezők partnerként kezelik, és közösen alakítják ki egy szerepről az elképzeléseiket.
• Éjjel-nappal gondolkodik egy szerepen, hogy mi az, amit már ért, és mit kell még kihámoznia belőle.
• Apja, Básti Lajos emlékére férjével 2000-ben létrehozták a Keszthelyi Nyári Játékokat.
• Társaságot szervez, hogy a nehéz sorsú, fogyatékos gyerekeknek is jusson a kulturális javakból.
• Döbbenten konstatálja, hogy Magyarországon a szegények sokkal szívesebben adakoznak, mint a tehetősek.

Mindig magad sminkelsz?

Mindig. (tovább pamacsolja magát)

És ha maszk kell?

Eddigi pályafutásom alatt talán háromszor volt maszkom: a Sztálin menyasszonya című, 1991-ben készült, Bacsó Péter rendezte filmben mindössze egy felső fogsort kellett betennem (fogorvos készítette). Tolmár Tamás filmjében, A távollét hercegé-ben (1991) volt egy szörnyű maszkom, fehér hályogos szemet raktak rám, gumis, kopasz koponyámat földíszítették, kétórás munka volt, mire elkészült. A Hídember-ben pedig mamára maszkíroztak. Egyébként én ismerem legjobban a saját arcomat, és az idők során jól megtanultam, hogyan kell sminket készíteni.

Különben hogy vagy?

Jól, köszönöm! (nevet)

Hallom, húsvétkor Londonban jártatok a családdal. Biztosan sok élménnyel tértetek haza.

Arról én nem hoztam sok élményt. Pénteken még játszottam a Jó emberek főszerepét, szombaton fölültünk a gépre, már ott rosszul voltam, aztán végigbetegeskedtem az öt napot. Visszafelé, mire leszállt a gép Ferihegyen, meggyógyultam. Én, mint színész, nem lehetek beteg, ez van belém kódolva. Ha nincs dolgom, akkor megbetegszem.

Teljesen fölösleges tiltani a gyerekeinknek a színházat Fotó: Bielik István - Origo

Még egy londoni színházba sem jutottál el?

Szerencsére egy előadást azért meg tudtam nézni, a The Play That Goes Wrong című frenetikus bohózatot a Duchess Theatre-ben. A darabot mint az év legjobb új komédiáját kitüntették az Olivier-díjjal és a The Guardiantől a The New York Timesig mindenhol elismerő kritikák jelentek meg róla.

És neked hogy tetszett?

Az előadás alatt egyszerűen sírni kellett a nevetéstől, olyan zseniális az egész. Csak fiatalok játszanak benne, ami nem csoda, mert iszonyatos fizikai bravúrt kell végrehajtani a színészeknek. Mintha gumiból lettek volna, bármit meg tudtak csinálni a testükkel. A férjem (Puskás Tamás színész, rendező, a Centrál Színház igazgatója) beszélt a darab rendezőjével, Mark Bell-lel, és meghívta Budapestre. A Centrálban is megcsinálja a darabot itteni színészekkel. Sajnos nekem nincs benne szerepem. (nevet)

Fiaid, Samu (18) és Dávid (16) mit szóltak a londoni színházakhoz?

Ők hat előadást néztek meg az apjukkal. Kritikus színházlátogatók, volt, ami nem tetszett nekik, különben teljesen be vannak oltva a színházzal.

Te is be voltál oltva, mégis titkoltad apád, a híres színész, Básti Lajos előtt, hogy színésznő akarsz lenni. 45 éves volt, amikor születtél, és nagyon féltett ettől a pályától. Viszont édesanyád, a szintén nagyszerű színésznő, Zolnay Zsuzsa támogatta a törekvésedet.

Igen, ez így volt. Én és a férjem viszont úgy tartjuk, hogy teljesen fölösleges tiltani a gyerekeinknek a színházat. Dávid, a kisebbik fiúnk csodásan zenél, naponta öt órát gyakorol, mégis színházban akar majd dolgozni. A Jó emberek című darabban fölhangzó zenét ő szerezte és játszotta föl zongorán. Nagyobbik fiúnk, Samu zseniálisan rajzol, de ő is színházzal akar foglalkozni. Majd meglátjuk. A legnagyobb fiam, Márton, aki az első házasságomból született (Básti Juli első férje Gothár Péter filmrendező volt), befutott filmvágó lett, imádja, amit csinál.

Téged egyből fölvettek a Színművészeti Főiskolára?

Igen, de előtte egy évet kihagytam, nem mertem felvételizni. Elmentem Angliába bébiszitternek, és mellette iskolába jártam, hogy tökéletesítsem az angoltudásomat. Előtte angol tagozatra jártam az Arany János Gimnáziumban, de az élő közegben elsajátított nyelv persze sokkal jobban beépül. Amikor hazajöttem, elmentem dolgozni a Színháztudományi Intézetbe, az archívumban leltároztam a színészekről szóló írásokat, fényképeket. Nagyon élveztem. Tavasszal aztán felvételiztem a főiskolára, apám tudta nélkül. Anyám támogatott, és lehet, hogy elmondta apámnak, de sosem beszéltünk róla. A felvételi bizottság előtt a Toldi-t kezdtem mondani. Azzal állítottak le, hogy a Toldi-t Básti Lajos mondja a legszebben.

Apád kivételes, nagy színész volt, gyönyörű orgánummal, fantasztikus kiállással.

Tényleg zseniális művész volt. Most látom csak igazán, amikor régebbi filmjeit és színházi felvételeit vetítik.

Anyád is nagyszerű színésznő volt, elég csak a Döglött aknák című darab Zsókáját említenem.

Anyám nagy tehetség volt, de föláldozta magát apámért. Nagyszerűen indult a karrierje Miskolcon, de Pesten háttérbe szorult. Világszép nő volt, nem volt könnyű élete egy ilyen színésznagyság mellett, mint amilyen az apám volt. Most, visszatekintve úgy gondolom, akkoriban a Nemzeti Színházban, ahol apám vezető színész volt, nem akarták, hogy a felesége kiemelkedjen, pedig a ráosztott szerepekben mindig nagyon jó volt.

Megtiszteltetésnek vette, hogy könyvet írtak róla Fotó: Bielik István - Origo

Anyád segített, amikor a fiúk picik voltak?

Rengeteget segített. Az első gyerekemet, Marcit levittem Kaposvárra bébiszitterestől, mert ott kezdtem a pályámat 1980-ban. De a sok munka miatt nem tudtam a kicsivel lenni, ezért visszahoztam Pestre, és fél évig az anyámmal volt, míg föl nem szerződtem a Katonába 1984-ben. A másik két gyerekemmel is sokat foglalkozott.

Igaz, hogy a mamád miniatűr képeket varrt ki, Picasso, Van Gogh, Matisse, Modigliani alkotásait?

Hát ezt honnan tudod? Igen, ezeket az apró gobelineket nagy élvezettel készítette, tökéletes kis másolatok, be vannak keretezve, és őrzöm őket. Még anyám táskája is megvan úgy, ahogy hagyta. Négy évvel ezelőtt ment el húsvétkor, fél óra alatt. A gyerekek éppen vele voltak, nekik ez nagy dráma volt, de már nem bánom, mert annyira szépen segítettek neki, csinálták, amit mondott, vitték a tálat, amikor hányingere volt, simogatták, vizes ruhát raktak a homlokára. Mire én odaértem, már meghalt. A mai napig nagyon hiányzik, nemigen telik el úgy nap, hogy ne emlegetnénk.

Elég egyedülálló, hogy egy 34 éves magyar színésznőről – rólad – könyvet írjanak.

Igen, ilyen tényleg nincs. Hálás is vagyok ezért Kállai Katinak, a szerzőnek, nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy könyvet írt rólam. 1991-ben jelent meg, abban az időben nagyon sok darabban játszottam. Benne volt a kaposvári időszak és főleg a Katona József Színházban töltött évek. A fiatalok szerettek, és Kati azt gondolta, biztosan érdekes lehet nekik ez az olvasmány, és élvezettel lapozgatják majd.

A könyvben van egy olyan fejezetcím, hogy A clown, a tragika és „Vendel elvtárs, hozz egy lábast!”

Az idézet a Kettévált mennyezet című filmből való. Ez volt a második filmem, és az első nagyjátékfilm, amelyben főszerepet játszottam. Gábor Pál rendezte, nagyon sokat tanított, hogyan kell filmezni, mi az a kamera, hogyan kell előtte létezni, mozogni, mert erről nem tanultunk a főiskolán. A clown, a bohóc, a nevettető figura szerepét sok vígjátékban megformáltam, ilyen volt a Galócza, a Tökfilkó, az Übü mama - a tragika meg úgyis adódik mindig.

Tőlük függetlenül akartam kivívni magamnak az elismerést Fotó: Bielik István - Origo

Amikor megszerezted a diplomát, hívtak a Madáchba, a József Attila Színházba, de te a kaposvári színházat választottad. Miért?

Hívtak az akkori Nemzetibe is, a mai Pesti Magyar Színházhoz. Oda az apámék miatt nem mentem. Ott mindenki kicsi korom óta ismert, tőlük függetlenül akartam kivívni magamnak az elismerést, bizonyítani az apai nimbusz ellenében. Kaposvárt azért választottam, mert szerettem, ahogy ott megfogalmazták az előadásokat, ahogy reagáltak a társadalmi kihívásokra. Máshogy rendeztek, játszottak, mint a többi magyar színházban. Azután 1984-ben elszerződtem sok kollégámmal együtt Budapestre, a Katonába.

A Katonában dolgoztál sokáig.

Igen, az életem nagy részét ott töltöttem. 19 évet. Gyönyörű szerepeket kaptam, köztük Csehov Másáját a Három nővér-ből. Nagyszerű volt Zsámbéki Gáborral, Ascher Tamással dolgozni, szerettem a hangulatot, csodálatos partnereim voltak, hálás vagyok a sorsnak, hogy odasodort.

Akkor mégis miért mentél el az új Nemzetibe?

Törőcsik Mari hívott, hogy Anatolij Vasziljev, a nagy orosz rendező meg akarja csinálni Shakespeare Lear király című drámáját csupa női szereplővel. Mari lett volna Lear király. Én nagyon szerettem volna megcsinálni, sőt kutya kötelességemnek tartottam apám miatt, mert a Nemzeti utolsó előadásán ő játszotta Lear királyt. Aztán lement a vasfüggöny, és 1965-ben felrobbantották a Nemzeti Színházat a Blaha Lujza téren.

Törőcsik Mari nemcsak engem hívott, hanem Csákányi Esztert, Söptei Andreát és másokat. Zsámbéki Gábor ettől fölháborodott, mert emiatt lehetetlenné vált volna a színészek egyeztetése. Döntési helyzet elé állított minket: ha akarjuk csinálni, tessék, el lehet menni, de végleg. Én nem hittem el, hogy ennyire kiélezett a helyzet, azt gondoltam, ha nagyon szeretne ott tartani, nem enged el végleg.

Az a fontos számomra, hogy részt vegyek az alkotói folyamatban Fotó: Bielik István - Origo

A Lear király-ból végül nem lett semmi, mert közben a Nemzeti igazgatói posztjáról eltávolították Schwajda Györgyöt, és Vasziljev a barátja iránti szolidaritásból lemondott az előadás megrendezéséről. Átszerződtem, 12 évet játszottam a Nemzetiben.

A színházi munkádban fontos neked a rendező?

Az a fontos számomra, hogy részt vegyek az alkotói folyamatban, hogy a próbákon miszlikre szedhessem a szerepet, kipróbálhassak mindent. Ha a rendező meg akarja mondani, hogy vegyem a levegőt, hová álljak, azt kevéssé kedvelem, akkor pont azt veszik el tőlem, amit a színészetben szeretek. Éjjel-nappal gondolkodom egy szerepen, hogy mi az, amit már értek, mit kell még kihámoznom belőle.

Ha ezt elveszik tőlem, nem igazán tudom megcsinálni a szerepet. Zsámbéki Gáborral és Ascher Tamással közös gondolkodások voltak, és az ember tudta, hogy biztos ízléssel jó irányba vezetik a színészeket. Én csak ilyen módon lehettem boldog, és érezhettem magam biztonságban.

Milyen volt a viszonyod Major Tamással, akinek az osztályába jártál a főiskolán?

Furcsa viszonyom volt vele. Amikor kicsi voltam, járt apámékhoz a szigligeti nyaralónkba, és én féltem tőle, mert mindig ijesztgetett. Addig csinálta, míg be nem bújtam az ágy alá, és elő sem jöttem onnan fél délután. Aztán ezt abbahagyta, de úgy emlékeztem rá, mint nagyon félelmetes emberre. Amikor már nagyobb voltam, és gyakran bejártam a Nemzetibe a szüleimhez, más viszony alakult ki köztünk. A főiskolán pedig nagyon tapintatos volt velem, semmivel sem utalt rá, hogy már rég ismerjük egymást. Tőle tanultam a szövegtudás fontosságát, vagyis azt, hogy először meg kell tanulni, aztán el kell felejteni a szöveget, hogy az előadás során úgy tűnjön, ott, abban a pillanatban jutnak eszünkbe a szavak.

Szigliget számodra varázslatos hely volt, a sárgarigófütty, a külsőhegyi kis kápolna. Megvan még a ház?

Nagyon szerettem ott lenni, de a házat 1994-ben eladtuk, mert túlságosan benépesült a vidék. A kápolna a szívemhez nőtt. Ott volt az esküvőm Puskás Tamással, mindhárom gyerekemet ott kereszteltük, a keresztfiam és a keresztlányom szertartása is ott volt. Azóta is minden évben elmegyek oda, jön velem Sári is, az imádott kutyánk.

Mindkettőtöket foglalkoztat az elesett, szegény, fogyatékkal élő gyerekek sorsa, ezért férjeddel a Centrál Színházban egy éve megalapítottátok a Jó Emberek Társaságát, hogy színházi élményhez juttassátok őket. Hogy áll most az ügy?

Az a furcsa, hogy akik megtehetnék, hogy adományozzanak, nagyon keveset adnak, vagy semmit. A kispénzűek sokkal adakozóbbak, mint a gazdagok. Azt szeretnénk, ha egy-egy támogató abban segítene, hogy öt vagy tíz szegény vagy fogyatékkal élő gyerek eljuthasson a színházba. Hát ez keservesen megy. Nagy kérdés számomra, hogy mikorra nő fel ebben az országban egy olyan generáció, amelyik szolidáris a rászorulókkal, és támogatja azokat a törekvéseket, amelyekkel elérhetővé válik, hogy a szegényebb rétegek is kulturális javakhoz jussanak.

Apád, Básti Lajos Keszthely szülötte, az ő emlékére férjeddel 2000-ben létrehoztátok a Keszthelyi Nyári Játékokat.

Igen, ez nagyon fontos volt számomra, és a helyi vezetés támogatta az elképzelésünket. Idén 15. alkalommal nyitja meg kapuit a színházi fesztivál. Július 24-én a Hét boszorka című zenés esttel kezdünk, fellép a hét díva mellett Horgas Eszter fuvolaművész és zenekara és Bozsik Yvette táncosai. A közönség augusztus 17-ig láthatja még a Függöny fel!, az Illatszertár, a Black Comedy és a Pletykafészek című előadásokat.

Te sosem tanítottál, rendeztél?

Nem, de egyszer talán annak is eljön az ideje.