Azt kell mondanom, amit tényleg gondolok

Nem érti, miért muszáj összepisilnie magát Ophéliának a színpadon egy modern Shakespeare-rendezésben. Kedvenc íróját úgy siratta meg, mintha a családtagja lett volna. Időnként sokezres tömegnek énekel, máskor Krúdy-novellákat olvas hatvan érdeklődőnek. Szerinte több köze van Tinódi Lantos Sebestyénhez, mint a csillogó popsztárokhoz. Ráadásul örök amatőrnek vallja magát. Most ezerrel készül a debreceni Campus Fesztiválra. Ákossal beszélgettünk.

• Szerinte Hamlet nem ölelheti magához atyja szellemét.
• Egy felolvasáson elbújhat Krúdy mögé.
• Aki üzletembert lát benne, az tudatlan vagy rosszindulatú.
• Az amatőrnek pozitív, a profizmusnak negatív felhangjai vannak számára.
• Az igazi varázslat, hogy a magyar lehetőségek között a magyar lehetőségeken messze túlmutató dolgot kíséreljen meg létrehozni.

Köztudott, hogy az irodalom és a színház is nagyon közel áll hozzád. Mi volt a legutóbbi olvasmány- vagy színházi élményed, ami hatással volt rád?

Legutóbb Houellebecq könyvét, a Behódolás-t olvastam. Elsőre nem tűnt irodalomnak, inkább ponyva, de annak legalább helyenként szórakoztató. Olyan, mint egy könyv hosszúságú újságcikk. Színházban legutóbb Tony Servillo vendégjátékát láttam, ő volt a főszereplője A nagy szépség című, Oscar-díjas olasz filmnek is. Az fantasztikus, sodró előadás volt. A Nemzetiben Purcărete Ahogy tetszik-rendezését is megnéztem, de lehangoló volt.

Mivel indítaná útnak nagyfiát, ha fesztiválozni menne, és egyáltalán: milyen lehet Kovács Ákos gyermekének lenni? Többek között ennek járt utána a Life.hu riportere. Meglepő vallomás az énekestől. A videót ITT nézheti meg.

Miért volt az?

Biztos az a baj, hogy másképp értem Shakespeare-t, mint ez a nagyon híres román rendező. Megnéztem a sokat magasztalt Hamlet-et is az Örkény Színházban. Ez az adaptáció egy focistadionban játszódik a szurkolók között, ezért kellene szeretni vagy utálni. Az eredeti darab egyik központi problémája, hogy Hamlet vajon valóban látja-e atyja szellemét, tényleg az ő sugallatára cselekszik, és áll bosszút, vagy nem.

Tulajdonképpen a popzene a tinédzserkor háttérzenéje Forrás: Püsök Renáta/bepure photo

Nem tudom, mennyit ért ebből a problémából és általában a szellemvilágból az, aki szerint Hamlet magához ölelheti atyja szellemét. Mert itt ez simán megtörtént. És persze Ophéliának muszáj összepisilnie magát a színpadon, enélkül már nem is elég modern egy előadás.

Azért volt pozitív élményed is?

Kedves prózaíróm, John Updike talán utolsó kötete egy versgyűjtemény, az komoly, szép élmény volt, nagy hatással volt rám. Mondhatni Updike-rajongó vagyok, néhány éve, amikor meghallottam a halálhírét, úgy éreztem, mintha egy családtagom halt volna meg. Az írásain keresztül szoros, személyes viszonyom van vele. Ezt időnként magam is megtapasztalom szerzőként, előadóként: gyakorta érzem, hogy esetenként indokolatlanul közvetlenek velem az emberek.

Szerinted a rajongás hogyan változik az emberben a tinédzserkortól kezdve a felnőttkori, egészen más típusú kötődésig?

Egy tini mindent magasabb hőfokon él meg, az egész világhoz vagy nagy lelkesedéssel, vagy elutasítással viszonyul, ez így normális. Tulajdonképpen a popzene a tinédzserkor háttérzenéje, de hogy ez később hogyan vált át felnőttkori rajongásba vagy tiszteletbe, nem tudom.

Mitől működik?

Minden alkalommal úgy jövünk le a színpadról, hogy ez óriási élmény volt, de hogy mitől működik, azt nem igazán érti egyikünk sem. Az előadás során mi csupán az illusztráció vagyunk,

ünnepet, eseményt mindig a közönség csinál a koncertből.

Nincs más racionális magyarázat a szeretetreakcióra, amivel az ember a színpadon találkozik.

Mi a különbség egy nagy Aréna-koncert és egy kisebb klubest meghittebb hangulata között?

Nekem kijutott a jóból, énekelhetek időnként sokezres tömegnek, és olvashatok Krúdy-novellákat hatvan érdeklődőnek. Az élmény magja nem különbözik e két esetben, ráadásul egy Krúdy-esten emberibb hangon lehet szólni, látni lehet az arcokat.

Egy nagy koncerten mindig magamat, a dalaimat képviselem Forrás: Püsök Renáta/bepure photo

Egy kétméteres rockszínpadról nem lehet beszélgetést kezdeményezni, nem lehet azonnali visszajelzéseket kiolvasni a tekintetekből, ilyenkor inkább a közönség tömeges reakciójából tájékozódik az ember.

Melyik áll hozzád közelebb?

Nem mondanám, hogy az egyiket jobban szeretem a másiknál, pedig a kisebb volumenű előadással jóval kevesebb feszültség jár. Egy nagy koncerten mindig magamat, a dalaimat képviselem, és mivel ez egy technikai sport, nagyon sok szereplőn múlik az est hatása: ebből rengeteg izgalom, feszültség adódik.

Egy felolvasáson viszont elbújhatok Krúdy mögé,

és ha aznap véletlenül rossz vagyok, dadogok, a Krúdy-szöveg akkor is működni fog. Ez az egyetlen fellépéstípus, amikor nem izgulok.

Teljesen más ilyenkor a feszültség, mint egy nagy koncert előtt, ott sokkal nagyobb az ember felelőssége, sokkal nagyobb a tét, nagyobb a kockázat is. De minőségi különbséget nem tennék, mert óriási élmény mindkettő. Ha családias légkörben meg tudok fogni valakit egy olyan szöveggel, ami nekem fontos lett, és a hatást át tudom adni másnak is, az legalább akkora sikerélmény, mint amikor egy stadionban az ember elkiáltja magát, hogy taps, és felemelkednek a kezek, vagy együtt énekeljük a refrént a közönséggel.

A dalszerzőkhöz sokkal közelebb érzed magad, a színpadon pedig rocksztár vagy. Okoz ez egyfajta kettős identitást?

Több kettős identitásom is van, ez a sorsommal jár. Lényegében balladamondó vagyok, több közöm van Tinódi Lantos Sebestyénhez, Cseh Tamáshoz, Bruce Springsteenhez, mint a csillogó popsztárokhoz. Springsteen is egy szál gitárral meg egy szájharmonikával kezdett zenélni kocsmákban, most pedig arénákat tölt meg szerte a világon, és magánrepülőgéppel utazik mindenhova. Pedig lényegében ő is egy Bob Dylan ihlette figura.

A balladamondók dalainak kulcsa a személyesség Forrás: Püsök Renáta/bepure photo

A balladamondók dalainak kulcsa a személyesség, az, hogy egy személyiség – nem „egyéniség”, a kettő teljesen mást jelent – megnyilvánul a dalain keresztül, beenged a világába. Ez a személyesség aztán ideális esetben tükröződik a befogadó dalhoz, előadóhoz való viszonyában. Ha ez tömegessé válik, akkor áll elő a paradox helyezet, hogy egy nagyon személyes, intim megnyilvánulásra adott tömeges reakció felrepítheti az embert egy magas színpadra.

Mit jelent a felelősség?

Elképesztően jó érzés nagy produkciót csinálni, a kamaszkori álmokat megvalósítani – időnként a magyar lehetőségeken túlmutató méretekben, mégis Magyarországon, magyaroknak, magyarul. A felelősség nem abból adódik, hogy hány emberhez beszélek, hiszen nem tudom befolyásolni, hogy hányan hallgatnak. A felelősség abban áll, hogy szól-e az ember egyáltalán. Amint szólásra nyitottam a számat, már adott a felelősség,

azt kell mondanom, amit tényleg gondolok, és ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik.

Számodra mit jelent a profizmus?

Semmit. Alapvető attitűdömet tekintve örök amatőr vagyok. Az amatőrnek van pozitív konnotációja, mégpedig az, hogy az ember lelkesedésből dolgozik. Ha egy gazdasági lap ezt a jelzőt használja, csak egy professzionálisan működő rendszert lát, ami egyébként nem létezett korábban, létre kellett hoznunk. A lehetőséget erre a közönség adta azzal, hogy gazdasági vetületben nem értelmezhető, pozitív személyes viszonyt alakított ki ezekhez a dalokhoz.

Nem vagyok üzletember, aki üzletembernek lát, az vagy tudatlan, vagy rosszindulatú, esetleg mindkettő.

Rájöttem, ha tisztességes munkát akarok végezni abban a volumenben, amit a közönség érdeklődése megenged, akkor rendszert kell belőle építeni, ami nem gazdasági megfontolások, hanem a józan paraszti ész alapján működik.

Mit jelent a professzionális a te olvasatodban?

A professzionális szó egyrészt azt jelenti, hogy üzletszerű, hatékony, másrészt hogy ebből él az illető. A professzionális labdarúgó nem biztos, hogy jól játszik, de ebből él. A szónak az én fülemben van egy sajátos, nem is mindig pozitív felhangja, mintha a profi azt jelentené, hogy valaki hidegszívű.

Sok mindent lehet rólam mondani, de hidegszívű biztosan nem vagyok.

Amit én csinálok, azt nem is lehet pusztán racionális megfontolások alapján csinálni. Egy személy szólal meg a dalokban, ehhez személyesen viszonyul a közönség, ráadásul tömegesen. Így alakult ki az a helyzet, hogy eldönthettem, továbbépítem-e vagy sem, és végül úgy döntöttem, hogy építkezni fogok. Ezt a szőnyeget bármikor kihúzhatja a lábam alól a közönség, a profi felépítmény nem fog megmenteni. Nem a felépítménytől függök, hanem a befogadóktól. Akit kevesebben fogadnak el, annak más lehetőségei vannak.

Miért éri meg ekkora volumenben gondolkodni? A magyar lehetőségeket feleennyi energiabefektetéssel is túl lehetne szárnyalni.

Csak ez nem érdekel. A legdurvább elmarasztalás az a dicséret, amikor azt mondják, hogy a többiekhez képest egész jó vagy. Csinálja mindenki úgy, ahogy szeretné, virágozzék minden virág, én nem másokhoz képest akarok élni. Azért élek, mert van valami dolgom a földön. Nem nézegetem, hogy más mit csinál, az az ő dolguk. Fura az a közeg, ahol örökösen meg kell magyarázni, miért akar a jobbra törekedni az ember.

A magyar könnyűzenei életben több olyan vezető produkció van, ami mögött nem áll külső menedzsment vagy menedzser. A hazai zeneipar nincs eléggé felkészülve ilyen kaliberű produkciók támogatására?

Mit jelent az, hogy magyar zeneipar? Én nem találkoztam még ilyennel. Találkoztam bizonyos intézményekkel, mint a MAHASZ, az Artisjus, néhány működő kiadó, produkció, de zeneiparral még nem.

A zeneipar szónak is van valami fura csengése, mintha valami olyasmit jelentene, hogy létezik egy ipari vertikum, amely kész megoldásokat kínál a szereplőknek. Mint az egyik vezető magyar produkció gazdája, annyit mondhatok, hogy tapasztalatom szerint kész, hatékonyan működő rendszer nincsen. Minden projekthez minden évben újra létre kell hozni az egész felépítményt a szolgáltató szektortól a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb megoldásokig.

Ákos a 2015-ös Volt Fesztiválon Fotó: Bielik István - Origo

És az embernek mindezt magának kell felügyelnie ahhoz, hogy tisztességgel működjön. Talán jobb is így, talán emberibb marad így a viszonyunk a hallgatóval is, mint ott, ahol borzasztó üzemi struktúra van.

Találkoztam John Newmannel az egyik fesztiválon, ő egy nagyon szimpatikus, fiatal angol srác, remek hang, útban a világhír felé. Ő lényegében alkalmazott a John Newman elnevezésű produkcióban. Ahol zeneipar van, ott ipari módszerekkel dolgoznak. Így működik ez számtalan külföldi produkciónál, akik feleannyi nézőnek, feleannyi technikával, fele olyan hosszú műsort játszanak a magyar fesztiválokon, mint mi, de háromszor annyi a gázsijuk.

Akárhogy is, a mi igazi versenytársaink azok, akik az Arénában játszanak, mivel mi is ott játszunk. Ezek általában világszintű produkciók, csak tőlük soha nem kérdezik meg, hogy miért drága a jegyár, mert ha külföldi, akkor lehet drága. Ez ám az igazi varázslat, hogy a magyar lehetőségek között a magyar lehetőségeken messze túlmutató dolgot kíséreljünk meg létrehozni. Ha sikerül, az kisebbfajta csoda, legalábbis én így élem meg.

Hogyan látod a magyar fesztiválkultúra alakulását az elmúlt évek során?

Ma már minden bokorban fesztivál van. Van jó oldala is, sok ember jól érzi magát, de az is biztos, hogy a fesztiválok az önálló koncertek piacát tönkretették. A fesztiválok egyik legnagyobb előnye talán az, hogy mindig bemutatkozhatunk valakinek. Ilyen fellépések után mindig kapok visszajelzéseket, hogy valakinek ez volt élete első Ákos-koncertje, de nem az utolsó. Minden egyes alkalommal úgy megyek fel a színpadra, mintha az első koncertem lenne, bizonyítani szeretnék, és persze azt sem tudhatom, hogy nem ez-e az utolsó lehetőségem, amibe apait-anyait bele kell adni.

Nemrég játszottunk Kisvárdán a LESZ fesztiválon, ez volt ez első fellépésem ott. A műsor elején azt vettem észre, hogy csak szórványosan tapsolnak az emberek, nem igazán élnek velünk, arra gondoltam, biztos rosszak vagyunk, valamit elrontottunk. Amikor lenéztem a színpadról, azt láttam a tekintetekben, hogy el sem hiszik, hogy tényleg ott vagyunk. Ez nagyon megható volt, pár dal után sikerült átforrósítani a hangulatot, eszméletlen buli kerekedett. Sok olyan ember volt ott, akik még nem láttak minket élőben, és döbbenetes volt érzékelni, hogy mennyit jelent nekik ez az élmény.

Ákos a naplementében biztatta a nagyszínpadnál összegyűlt tömeget Fotó: Bielik István - Origo

Apaként fontosnak tartod a gyermekeid zenei nevelését?

A nagyobb gyerekeim mind részt vettek zeneoktatásban. Marci fiam előbb a foci, majd a kosárlabda kedvéért hagyta ott a zongorázást. Anna lányom 13 múlt, zeneileg ő a legfogékonyabb, elképesztően muzikális, mélyebb komolyzenei ismeretei vannak, mint nekem, szépen zongorázik, saját darabokat is ír, népi táncol, verset, mesét olvas és ír, talán ő a továbbvivője azoknak az indulatoknak, amelyek bennem is dolgoznak.

Kata lányom furulyázott egy ideig, de végül nem érzett igazán affinitást a zenéhez, sporttevékenységre cserélte ő is. Julikám 5 éves, nála még ráérünk. Igyekszem őket távol tartani apa dolgaitól, a hírnévtől, különösen ennek negatív következményeitől.

Nem központi téma nálunk, hogy apa mivel foglalkozik, nem ennek a kábulatában élünk.

Valószínűleg érzékelik, hogy nem „normális” munkahelyen dolgozom. Sokszor éjszakázom, sokszor napokig-hetekig nem engedik az elfoglaltságaim, hogy találkozzunk.

Mindeközben a négy gyerekem öt különböző nyári táborban van. Vannak időszakok, amikor több időt tudunk együtt tölteni, például mindannyian nagyon várjuk már az éves közös nyaralást. Nem mondható hétköznapinak a helyzet, ugyanakkor őrülten szeretem a gyerekeimet, odaadnám értük az életemet, talán már oda is adtam.

Jelentek meg versesköteteid is. Számodra mi a különbség a vers és a dalszöveg, mint kifejezési forma között?

A vers sokkal szabadabb. Nagyon közel állnak egymáshoz, testvérek, de a dal kötöttebb forma, bizonyos formai követelményekkel: illik, hogy rímeljenek a sorok, legyen egy refrénszerűen vissza-visszatérő mozzanat, esetleg egy emlékezetes zenei motívum, amire ráakad a hallgató. És az sem árt, ha a visszatérő refrén újabb és újabb tartalommal telik meg az egyes versszakok után.

Lírikus alkat vagyok: az az alapanyagom, amit élek Forrás: Püsök Renáta/bepure photo

A vers a legszabadabb szövegtípus, amit ismerek, abban még korlátlanabbul ki tud tárulkozni az ember. A dalaimmal kapcsolatban is kaptam már erre utaló visszajelzést, például pont egy szülői értekezleten egy anyuka kérdezte meg, hogyan merek ilyeneket leírni, de nem elmarasztalóan, inkább valami tört fényű csodálattal. Lírikus alkat vagyok: az az alapanyagom, amit élek. Nem tudok mást írni. Ez veszélyes dolog is, mert ha valaki értelmezni akar, nem kell a sorok közé nézni.

Kiket tekintesz a mestereidnek?

A magyar költőket tekintem a mestereimnek, számomra Radnóti, József Attila, Faludy György kíméletlen, fájdalmas őszintesége az előkép. Talán minden líra terápia is, az alkotó kiírja magából a fájdalmat, hogy a világa helyrebillenjen.

Verset írni sokkal nagyobb felelősség önmagunk felé, nem diktálhat a forma, mint időnként a dal esetében. Valószínűleg minden szerző egyetlen dalt, egyetlen verset ír az egész életével. Mondhatnám azt is, hogy akinek egy lemeze megvan tőlem, annak megvan mind, mert ugyanazok a témák foglalkoztatnak ma is, mint régebben. Egyetlen mentségem, hogy Petrarcát, Shakespeare-t és Szabó Lőrincet is hasonló témák foglalkoztatták, ha más szinten tudtak is írni.

Ha már Szabó Lőrincet említetted, akinek szobra is áll Debrecenben, téged fűz valamilyen emlék a városhoz?

Mióta szerző-előadó vagyok, minden előadásommal láthatott a közönség Debrecenben. Nincs olyan koncertterem, ahol ne jártam volna többször is: az Aranybika Bartók Terme, a Lovarda, az Oláh Gábor utcai stadion, a Nagyerdei Szabadtéri Színpad, a Főnix Csarnok, a Kölcsey Központ mind ismerős helyszínek.

Soha nem felejtem el, a Bonanza első komolyabb vidéki előadása is Debrecenben volt, több mint negyedszázada, a Bartók Teremben: itt úgy köszöntöttek minket, a kétéves, fiatal zenekart, mint Hollywoodban vagy Cannes-ban a sikerfilmek szereplőit.

Az egyik leglátványosabb magyar koncertprodukciót visszük Debrecenbe Forrás: Püsök Renáta/bepure photo

Milyennek ígérkezik az idei Campus Fesztivál?

Emlékszem, mennyi pozitív visszajelzést kaptunk a legutóbbi koncertünk után, úgyhogy várom az idei campusos fellépést is. A szervezők elmondták, hogy a fesztivál közönsége mellett a mi koncertünkre megjelent öt-hatezer ember, akik nem rendszeres fesztiválozók: szerintem ez nagyon komoly bók. Őszintén remélem, hogy a fesztiválközönséghez is tudunk szólni az idei előadásunkkal. Nagyon látványos koncertet viszünk, mire odaérünk, talán már túl leszünk a 75 ezer nézőn is ezzel a sorozattal, tehát remélhetőleg egy kiforrott, jól összepróbált műsort tudunk átadni.

Kicsit konkrétabban?

A tavaly év végi Igazán című dupla telt házas Aréna-koncert adja az alapot, de azt a repertoárt jelentősen átalakítottuk. Van a műsorban huszonéves dal, van idei, ráadásul szerepelnek zenei idézetek olyan szerzeményekből is, amelyek miatt annak idején zenélni kezdtünk. Talán csak az tudja megállapítani, melyek a régi és melyek az új dalok, aki nagyon jól ismeri a repertoárunkat.

Eddig csupa pozitív visszajelzést kaptunk, megható élményeken vagyunk túl: játszottunk 300 embernek Zürichben és majd 40 ezer embernek a VOLT-on. Az emberek minden állomáson együtt lüktettek a produkcióval, részt vettek benne, ünnepet csináltak belőle. A repertoárt igen komoly látványtechnikával támogatjuk meg, vetítésekkel, lézerrel: szerintem az egyik leglátványosabb magyar koncertprodukciót visszük Debrecenbe.