Rám merik bízni a pénzt, mert nem fogom ellopni

Ókovács Szilveszter, Magyar Állami Operaház főigazgatója 2015.08.25.

Ókovács Szilveszter kiakadt, amikor egyik énekese az Origónak adott interjúban keményen bírálta az operaház vezetését. Szerinte Orbán Viktor annyira szereti az operát, hogy a műsorfüzetet sem lehet kicsavarni a kezéből. Ja, és az operaházakat egyáltalán nem kell fölrobbantani, ahogy azt anno egy világhírű karmester javasolta. A főigazgató olyan ügyesen lobbizik, hogy az Opera felújítását még csak fontolgatja a kormányzat, de az Eiffel-csarnok megépítése már kész tény. Interjú.

• Ókovács szerint az Operában nem kizárólag az Isten, haza, család szelleme nyomja rá a bélyegét az előadásokra.
• Szerinte a legutóbbi POSZT-on nem ő viselkedett botrányosan.
• Nem hajlandó szekértáborokban gondolkodni, minden oldalról hív rendezőket.
• Az operaház akusztikája nem jó, olyan, mintha egy bödönből szólna a zene.
• Az asztalosok végre látni fogják a napot.

Azt tartják önről, hogy nagyon ügyesen lobbizik az Operáért.

Ebben a közegben vagyok otthon gyermekkorom óta. Valószínűleg adnak a szavamra, elhiszik, hogy az Operának mindenféle módon szüksége volt és van megújulásra, támogatásra, és rám merik bízni a pénzt, mert nem fogom ellopni.

Olyat is hallottam, azért lobbizik olyan ügyesen, mert rokonságban áll Orbán Viktorral.

Sok hamisat hall az ember egy zenei intézményben, de ez új. Viszont az igaz, hogy a miniszterelnök szereti az operát.

Nem vagyok Orbán Viktor rokona Fotó: Szabó Gábor - Origo

Úgy tudom, a felesége szereti.

Nincs hónap, hogy ne lennének itt az Operában együtt vagy külön-külön, például delegációkkal. Egyszer egy szombathelyi gyárátadásról érkezett lázasan a miniszterelnök úr, és a Figaro negyedik felvonását is végigülte, pedig felajánlottam, hogy pihenjen az irodában. Bizonyára nehezen fér össze a sablonos focistaképpel, mégis így van. Szereti az operát, és szeretné még jobban érteni. Gyakran beletemetkezik a műsorfüzet kísérőtanulmányába, nem lehet kicsavarni a kezéből, őszintén érdekli.

Úgy tűnik, a kormány rászállt a kultúrára, bizonyos szegmenseit ezerrel támogatja. Ez azt is jelenti, hogy csak azok rúghatnak labdába, akik kormánypártiak?

Ön szerint kizárólag az Isten, haza, család szelleme nyomja rá a bélyegét az előadásokra? Én nem hinném. Az Opera értékekhez kötött, de ideológiáktól mentes hely. Zsótér tavaly kettőt rendezett, előtte Alföldi, Mohácsi János, jön Eszenyi Enikő, minden oldalról hívok művészeket.

Mivel az opera és a balett is nemzetközi műfaj, mindennapos, hogy külföldi rendező, koreográfus, karmester, táncos, énekes vagy balettmester dolgozik nálunk. Nem vagyok hajlandó szekértáborokban gondolkodni:

attól még lehet valaki tehetséges művész, hogy kifejezetten igaztalan és ezért ártalmas dolgokat hord össze a hazájáról – szerintem.

Egyikünk sem egydimenziós. A sokféle világlátásból kell minél többet beengedni e patinás falak közé. Számomra nyilvánvaló, hogy a művészi érték nem politikafüggő. Operából csak egy van Magyarországon, itt univerzálisnak és nagyon toleránsnak kell lenni, gazdag étlapot kell kínálni, hogy arról sokan válogathassanak.

Szerintem az a botrányos, hogy emiatt botrányt kiáltottak Fotó: Szabó Gábor - Origo

Napra pontosan négy éve vagyok itt, soha műsor-, karmester- vagy énekesdiktandó fentről nem érkezett, és ez így is van jól. Az én felelősségem a balansz tartása, azt szeretem, ha a felelősség mellett találom a jogot is.

Az idei POSZT-on a Bánk bán-előadáson kisebb botrányt okozott. Mi az, ami ennyire kiverte a biztosítékot önnél?

Egy zsűritagnak az a szerepe, hogy az előadást nézze meg, hogy utána milyen performansz történik, azt már maga dönti el, megvárja-e. Én kénytelenségből megvártam, hisz időt sem hagytak, hogy kioldalazzak a sor közepéről, de néhány perc után éltem a lehetőséggel, és elhagytam a termet. Egyébként a „játék” lényegéhez tartozott, hogy bárki bármikor távozhat, én csak azért szóltam előtte egy mondatot, hogy ne ők határozzák meg a cselekvésem narratíváját, hanem én magam jelezhessem, miért teszem.

A véleménynyilvánítás szabadsága és a felajánlott interaktivitás komolyan vétele zavart egyeseket. Szerintem az a botrányos, hogy emiatt botrányt kiáltottak – csak annyiban értem őket, hogy semmi botrány nem volt Pécsen, muszáj volt egy bolhát elefánttá fújni. Vidnyánszky Isten ostora-előadása olyan erővel söpört végig a fesztiválon, hogy gyakorlatilag a teljes zsűrit elsodorta: nagyszerű érzés volt azt is megtapasztalni, hogy

akárhonnan kaptunk delegálást, akárhogy látjuk a világot, mindenki merte vállalni a döntést.

Hidak nemcsak az Operában épülnek, de talán nálunk a legszélesebb a palló.

30 milliárd forint állami támogatásból korszerűsítik a Magyar Állami Operaházat és a Kőbányai úti Eiffel-csarnokot, ami ezentúl az Operaház részeként működik. Miért van szükség ekkora beruházásra egy 22 ezer négyzetméteres komplexum felújításához? Eddig is működött valahogy a rendszer, nem?

Na, de hogy?! Ha együtt él négy generáció a szűk családi házban, előbb-utóbb felhúz még két szobát, hogy javuljon az életminősége. A hagyomány őrzésének örve alatt nem a nyomort kell konzerválni. Nekünk tovább kell lépni, a jobb körülmények ugyanis javítják a produkciók minőségét, visszahatnak az épületben zajló életre. Az asztalosok például, akik most a pincében dolgoznak, végre látni fogják a napot. A parókások is borzalmas körülmények között működnek. A lakatosműhelynek nincs önálló épülete, ha látná, milyen szűk a varroda, szörnyülködne.

Az Opera felújítását még csak fontolgatja a kormányzat, de az Eiffel megépítése kész tény Fotó: Szabó Gábor - Origo

Új gépek, kiváló munkakörülmények, ez mind benne van ebben az összegben, arról nem is beszélve, hogy az eddig 6 helyen bérelt raktáraink után lesz sajátunk, 5 helyen bérelt rissz-rossz termek után végre lesznek saját házi színpadaink, ahol elmélyülhetnek a próbafolyamatok. Az Opera felújítását még csak fontolgatja a kormányzat, de az Eiffel megépítése kész tény, ez viszont csak az összeg kevesebb mint felét érinti.

Miért éppen a MÁV egykori járműjavítójára esett a választás?

Leszúrtuk a körzőt, és öt kilométeres pesti sugárban nem volt más hasonló méretű állami épület. Olyan helyre volt szükségünk, ahol az összes díszlet, jelmez, kellék, 11 gyártóüzem és két próbaszínpad, valamint egy zeneterem is elfér. Az Eiffel-csarnok ideális. A támogatásból 2,5 milliárd forint csak az állagmegóvásra megy el, amit az államnak amúgy is bele kellene tennie, különben összeomlana a legnagyobb magyar ipari műemlék. 2007-ben zárták be, azóta csak pusztul. Az állagmegóváson túl 6 milliárdot kell rákölteni, hogy az Opera számára lakhatóvá váljon, ezenkívül pedig egy sor dologra szükség lesz: útépítésre, forgalmi csomópont kiépítésére, közműre, telekrendezésre.

Egy interjúban azt mondta, hogy a jelenlegi tervtanulmány szerint az Eiffel Műhelybázis nettó nyolcmilliárd forintból már megvalósulhat. A nyolc milliárdból mostanra 14,5 milliárd lett. Hogy jön ez ki?

Nettó 6 milliárd kell a csarnok ház-a-házban beépítéseire, bő 1 milliárd gépekre, bútorokra, berendezési tárgyakra, néhány százmillió a felesleges és értéktelen épületrészek bontására (14 ezer négyzetméter ez is!), ehhez adja hozzá az áfát, máris tízmilliárd körül járunk. Erre jön 1 milliárd az utak és közúti csomópontok építésére, ami szintén hasznos lesz Kőbányának is, plusz az említett 2,5 milliárd a műemléki külső állagmegóvásra. Ezeknek is van áfája, ekkor 14,5 milliárdnál tartunk. És az csak becslés volt – ahhoz képest nem is rossz.

Az Operaház leendő Eiffel-bázisának látványterve Forrás: MTI/Máthé Zoltán

Köztudott, hogy az Operaház akusztikája finoman szólva nem jó. Már többször leírtam kritikákban, hogy olyan, mintha egy bödönből szólna a zenekar. Ebben a 30 milliárdban, amit a modernizálásra fordítanak, az akusztika rendbe hozása is benne van?

Amikor ide kerültem, nem találtam a fiókban tanulmányokat arra sem, hogyan kéne ezt a kérdést megoldani. A kormány támogatásával készíttettünk egy komoly mérést: egy nagy kapacitású számítógép három hétig számolta a különböző modelleket. Még nincs megoldás, a helyzet bonyolult, hisz műemlékben vagyunk rengeteg determinációval, nem egy zöldmezős shoebox-koncertterem épül az Andrássy úton.

Mitől romolhatott el anno az akusztika?

1912-ben Bánffy Miklósék a zsöllyét megdöntötték, az eredetileg ferde színpadot viszont kiegyenesítették, elvettek két széksort, és beljebb tolták a zenekari árkot, ugyanakkor mélyítették is, és a színpad alá is bővítették. Mindennek megvolt az oka, sorokat akartak nyerni, és a színpad hátsó traktusában éneklő művészek „lába alá” is elvitték a hangot a szinkronproblémák miatt. 1980–84 között legendásan sokat betonoztak a nézőtéren, aztán ez lett, ami ma van. Szeretném, ha mindenki megnyugodna:

az Operaház korszerűsítése nem történik meg anélkül, hogy ne javítanánk az akusztikán,

a hang teresítését, lecsengését legalább 10 százalékkal javítjuk, a legjobbakkal dolgozunk majd.

Hogyan oszlik el a 30 milliárd az Opera és az Eiffel között?

Hangsúlyozom, a kormány még nem döntött erről, de az elfogadott Eiffel-előterjesztés szövege szerint hasonló nagyságrendű forrás kellhet az akkorra már 33 éve amortizálódó palota 2017-es rendbetételéhez. Egyelőre nettó 250 millió forintot kaptunk, amiből december 31-ig mérünk, és nagyon alapos megvalósíthatósági tanulmányt készítünk. Csak ezután születik végső döntés.

Miről szól konkrétan az operaház korszerűsítése?

Csak az alsó és felső színpadi gépezet cseréje 5-6 milliárd forintot visz el: egy 400 négyzetméteres gigantikus liftet képzeljenek el, amely szekciónként, pódiumokba és utcákba rendeződve gyorsan és zajtalanul működik, ferde síkba képes állni, süllyedni és emelkedni, akár 150 embert is megtartani. Ehhez jön a zsinórpadlás, ahol még szintén NDK-s gépek izzadnak, és lámpapark terén is megveri az ország legnagyobb színházát bármelyik fővárosi hely, ahol musicaljátszás van.

Levente kétségtelen tehetségét szem előtt tartva nagy levegőt kellett vennem ahhoz, hogy ezt szó nélkül lenyeljem Fotó: Szabó Gábor - Origo

Nincs tűzjelzés, nincs bekamerázva és bemikrofonozva az épület streamműködéshez, nincs wifi, nézőtájékoztatási rendszer, ezeket mind meg kell építeni. Strangcsere, fűtés-hűtés, a már említett nézőtéri akusztikajavítás, homlokzattisztítás, restaurálás, akadálymentesítés, és akkor ott van az Opera melletti 10 szintes üzemház szigeteletlensége és azbesztproblémái. Talán mindent felsoroltam.

Ad is valamit cserébe az Operaház? Mondjuk, előbb-utóbb kinevel egy nemzetközi szinten jegyzett sztártenort?

A mienk nem képzőintézmény, arra ott a Zeneakadémia. Ha tehetséges művész kerül hozzánk, nyilván a neki való szerepek ráosztásával terelgethető, de felnőtt és független emberekről van szó, mindenki a maga ura. Ahogy a múzeum sem képez festőt, csak vásárolja a képeit, mi a színpadi produkciót „vesszük meg” a tehetségektől. Annyiban mégis jogos a felvetés, hogy a Zeneakadémiáról frissen kikerülők – fiziológiai okok miatt – gyakran még nem színpadérett énekesek. Aktívak leszünk e tekintetben, csak jelenleg nincs rá ingatlanunk.

Az Eiffel-csarnokban lesz ennek helye, mármint az énekesek nevelésének?

Igen, ott nyílik majd az Opera nemzetközi stúdiója, a hiányzó láncszem, amire rákérdezett. Lesz lehetősége a fiataloknak kurzusokon részt venni, megmutatkozni, nagyszínpadi tapasztalatokat szerezni.

Némelyikükből egy napon talán világhírű énekes lesz, de felfedezni nem mi tudjuk őket,

hanem előbb a magyar zeneoktatás többszintű rendszerében kell feltűnniük, aztán végül eljuthatnak hozzánk is.

(Talán egyszer abból is sztár lesz, aki éppen most próbál az Operában? – A szerk.)

Kik fognak ott tanítani?

Kocsár Balázs karmester vezeti majd az Operastúdiót. Szeretnénk, ha valóban láncba rendeződnénk, tehát a Zeneakadémiával is maradna kapocs, de az Opera rangidős művészei is átadnák gyakorlati tapasztalataikat, és külföldi mesterekre is számítunk. A cél az, hogy kisebb-nagyobb szerepéneklések mellett saját produkciókat is létrehozzanak, és azt az Eiffel színháztermében elő is adják. Egyik évben angolszász kortárs zenét énekelnének, másik évben olasz barokkot, és így tovább. 2017 őszén tudunk elindulni majd.

Külföldön hogy megy ez? Hogy lesz valaki Jonas Kaufmann, aki ugye az egyik legnagyobb sztár most a szakmában?

Kaufmann nem operastúdióban nőtt fel, viszont korai éveiben hangi krízisen esett át, több kisebb operaházban is töltött szezonokat, ami alatt megérett erre a hihetetlen tenorkarrierre. Zürichben évekig énekelt, mostani főzeneigazgatónk, Halász Péter akkor ott volt korrepetitor, dolgoztak is együtt. De ez csak arra példa, hogy nincs örökérvényű recept, stúdió nélkül is eljuthat valaki a csúcsra. A XX. század összes jelentős magyar énekművésze stúdió nélkül lett naggyá, a posztgraduális képzés csak egy újabb lehetőség, a világban is csak az utóbbi évtizedekben van erről szó.

Sok énekes van, akinek komoly fejlődésre lenne szüksége ahhoz, hogy megállja a helyét az Operában. Ezt Molnár Levente operaénekes nyilatkozta az Origónak a közelmúltban. Markánsan kritizálta az Operaház művészeti vezetését, szerinte tűzoltás folyik az Operában. Gondolom, olvasta.

Levente kétségtelen tehetségét szem előtt tartva nagy levegőt kellett vennem ahhoz, hogy ezt szó nélkül lenyeljem. Egy velünk szerződésben álló énekes nem adhat dehonesztáló kifejezések tömkelegével fűszerezett interjút, amely ráadásul hemzseg a tévedésektől és az információhiánytól. Ez tűrhetetlen, és szó szerint sérti az intézménnyel kötött szerződését.

Aki nálunk a húsvéti Parsifalokban Amfortas szerepét énekli, arról nem gondolnám, hogy nem becsülik meg eléggé Fotó: Szabó Gábor - Origo

Miért ne kritizálhatná az intézményt és vezetését?

Partnerek között bizalomnak kell lennie. De hadd kérdezzek vissza: miért szerződik velünk, ha ez a véleménye rólunk?

Valószínűleg jobbító szándékkal. Mert szívén viseli az Opera sorsát. Nem kéne elgondolkodni egy amúgy világhírű magyar énekes kritikáján, aki állítása szerint nem kap a kvalitásaihoz méltó szerepeket?

Azt énekel, amire rábólint, hisz két fél kell egy kontraktushoz. És bár erről nem volt szó, de a magyarországi topgázsiért teszi ő is, mert kiváló szólista.

Ő nem ezt mondta.

Aki nálunk a húsvéti Parsifalokban Amfortas szerepét énekli, arról nem gondolnám, hogy nem becsülik meg eléggé.

Az mondja, ő leadja az időpontokat, mikor szabad, mégis akkor osztanak rá itthon szerepet, amikor éppen valamelyik vezető európai operaházban lép fel. Azt is kifogásolja, miért a művészeti titkár mondja meg neki, milyen szerepeket énekeljen. Hol ért ő a hangokhoz?

Az évadterv rendkívül bonyolult mátrix, olyan, mint egy úthálózat. És hiába vinne az erdőn át rövidebb út, olyat még nem hallottam, hogy Caruso, Callas vagy akár a római pápa ne a kiépített sztrádán ment volna, hanem új utat töret magának. Az évadtervek nem egyes művészek szabadidejéhez igazodnak, hanem ezer más dologhoz.

Téved, aki azt gondolja, hogy amikor néhány külföldön portyázó énekes éppen kifogy a zsíros felkérésekből, akkor az Opera mindent félbehagy, és rohan kidekorálni az illető szabadon maradt naptároldalait. És ez korántsem önérzet kérdése, hanem a tervezésé. A művészeti főtitkár speciel végzett operaénekesnő, aki már akkor énekelni tanult, amikor Levente meg sem született. A művészi alázat erényéről nemcsak beszélni kell, lehet azt gyakorolni is.

Azt is nehezményezi Levente, hogy olyan fiatalok kapnak komolyabb szerepeket, akik olcsón elvállalnak mindent. Közben meg szinte senki nem mer a minőségről beszélni.

Nem vagyok feljogosítva arra, hogy mindazoknak a reagálásait idézzem, akiket Levente egy nagy ívű mondattal generálban lesajnált. Több mint 100 magyar énekművésznek adunk munkát, sikerült az aktív énekestársadalmat végre komolyan megfiatalítani. Levente alig van itthon, az előadások zömét nem is látta, ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy sarkos véleményt mondjon róluk – ezt szomorúan látom. Valahogy kimaradt a hosszú interjúból egy egész mellékes szempont: az „olcsón” énekelő fiatalok a párizsi Opera költségvetésének 18 százalékából működő magyar intézményben lépnek fel.

Placido Domingo, ő az abszolút number 1 Forrás: El Pais

Én örülök annak, hogy számos fiatal magyar művészt kipróbálhatunk, és azon túl, hogy lehetetlen, erkölcstelennek is tartanám, ha a mi Operánk ötszörös támogatásáért szállnék síkra, mert én itt élek, járok kórházban, ismerek tanárokat – így viszont a világsztárok sem mindennap tehetik Pesten a tiszteletüket, pedig dolgozunk rajta szerény eszközeinkkel, februárban Domingo is megérkezik, ő az abszolút number 1. Aki ezt nem érti, az a Szózatban visszatérő sort elemezgesse magában, miszerint „Itt élned, halnod kell.”

Megfordult a fejében, hogy esetleg az ominózus, Origónak adott interjú után nem hosszabbítja meg Levente szerződését?

Játsszunk el a gondolattal, meddig lenne helyén egy államtitkár, aki szidja a minisztériumát, vagy akár egy origós rovatvezető, aki nyilvánosan ócsárolja a portálját? Ha Levente ugyanezt a bajor Operával próbálja meg, mondjuk, kiáll egy „Inkompetens művészeti vezetés” feliratú táblával a Max-Joseph-Platzra, botrányt okoz, és többet nem hívják, elvégre lesz másik harminc jó bariton, aki szívesen énekel helyette.

Nálam kapott még egy esélyt,

de ha megengedi, a 32 éves fiatalember helyett inkább a 75 esztendős Eötvös Péter véleményére adnék, aki valóban tényező a világban, nemcsak operaszerzőként, de karmesterként is a legnagyobbak között emlegetik, és aki épp a minap üdvözölte nyilvánosan az Opera átszervezését, nyitását, visszailleszkedését a nemzetközi vérkeringésbe, merész új évadait. Véleménye mindenkinek lehet, de a latban nem nyom ugyanannyit.

Mennyi hiányzott önnek ahhoz, hogy egy Molnár Levente lehessen, hiszen operaénekesnek készült?

Harminc százalék biztos, de lehet, hogy több. Volumenben. Muzikalitásban, lelkesedésben, memorizálásban és színpadi jelenlétben szerintem nem volt hiány, de nagyobb, zsírosabb hang kellett volna, márpedig ez az operakarrierben létfontosságú.

Jobb az Opera igazgatójának lenni, mint énekesének?

Dehogy, énekelni sokkal jobb volna! Viszont még mindig boldog lehetek, hogy idővel felismertem a hiányosságaimat, mintha további tíz évig sodródtam volna. Nekem ma az az örömöm és az érdekem is, hogy Molnár Levente és a többiek jól énekeljenek.

Van olyan énekes az Operaházban, aki nem tud többet, mint amennyit ön tudott?

Nincs. Ide én ma nem férnék be, és nyilván megérti, ha ezen nem bánkódom, sőt.

Egyébként énekelt valaha az Operában?

Az Operában soha, az Erkelben egyszer.

Mi volt a legnagyobb színpadi szerepe?

Énekeltem a Don Giovanni címszerepét, de Masettót is, Nyugat lányát a miskolci fesztiválon, meg egy nagy csomó barokk operát, kortárs műveket. Húsz éve viszem a Carmina Burana rázós bariton szólamát, erre még idén is volt példa, de néhány templomi Bach-kantátán kívül tényleg csak ennyi maradt. Amiben igazán jó lehettem volna, az a daléneklés, Mahler, Schumann és Schubert világa, nem véletlen, hogy diplomakoncertem a Winterreise lett, épp a szerző 200. születésnapján.

De ma, csaknem két évtizeddel később inkább azon munkálkodom, hogy a világklasszis tehetségű Orendt Gyulát dalénekesként megmutassuk a világnak: neki erre jövő májusban lesz sansza az Erkel Színházban, ahol valaha Fischer-Dieskau és Richter adtak Wolf-estet. Ennek a műfajnak sajnos ma nincs igazán tere Magyarországon, ezért is kezdtünk három éve itt, az Operában exkluzív dalestsorozatba. A dal nehéz műfaj, befogadása intellektust igényel. Az operához például nem kell efféle kifinomult intellektus.

Ha minden operát a Müpában hallgathatnék meg, azzal se volna semmi bajom. Legjobb példa erre Fischer Iván Figaro-előadása. Semmiféle hiányérzetem nem volt, hogy nem egy klasszikus operaházban ültem. Végül is ez a ház minden korszerűsítés ellenére 19. századi körülményeket konzervál.

Nekem viszont volt hiányérzetem. Zseniális zenekar nagyszerűen vezetve, jó énekesi produkciók. Miah Persson grófnéja egyenesen kiváló volt, de mint színpadi előadás, számomra szükségképpen fogyatékos. Biztos vagyok benne, ha évente 330 operaelőadás így, színházi kulisszák nélkül kerülne ön elé, eret vágna magán, mert rájönne, hogy az egyszer megtapasztalt jópofaságok nagyobbrészt a lehetetlen koncerttermi körülmények kényszeres szülöttei, és ha minden produkció ezeket használja, az az összművészet vizuális lepusztítása, a mahleri Nyolcadik fúvós oktettre szegényítve.

Nem vágnék eret magamon, mert nem néznék meg ennyi előadást. Akkor inkább, Pierre Boulezzel szólva, robbantsuk fel az operaházakat.

Hogy lebontsuk a Metet, a Covent Gardent, a Bastille-t meg a magyar Operaházat, magyarán magát a formát is, ha már Boulezt idézi, és elveszítsük a színház titkokkal és lehetőségekkel teli világát, azt nonszensznek, a palmürai templom újra felrobbantásának tartanám.

Az opera mint színház sokkal rejtelmesebb világ, mint egy koncertterem.

De ha valakinek ez a varázslat, a zárt bársonyfüggöny takarta másik univerzum nem hiányzik, azt úgysem tudnám meggyőzni, ahhoz nem vagyok elég okos.

Modern operát nem lehet hagyományos operaházakban bemutatni – állította a francia zeneszerző és karmester Pierre Boulez a német Der Spiegel magazinnak adott 1967-es interjújában. Az operaházak bár külsőleg lehetnek újak, modernek, belül igencsak régimódiak. Olyan operaházban, amelyben javarészt a klasszikus repertoárt – Mozartot, Verdit, Wagnert – játsszák, csak nehézkesen lehet bármi újat bemutatni, ráadásul ez nem volna hiteles. Ezért a legelegánsabb, egyben a legdrágább megoldás az operaházak levegőbe röpítése lenne, majd kis kísérleti műhelyek létrehozása az új művek számára. Ezt a látszólag őrült elképzelést a színházak már réges-rég megvalósították – fejtette ki Boulez. Egy kis színpadon nyugodtan lehetne kockáztatni, nem terhelné a művészeket az elvárás, hogy sikeres, népszerű előadásokat hozzanak létre. A nagy operaházak pedig tovább működhetnének – múzeumként.

Forrás: Krausz Viktória