Mindannyian tehetünk arról, hogy idáig fajultak a dolgok

Alföldi Róbert színházi rendező saját fotógyűjteményéből készült kiállítás a Mai Manó háyban "A múlt szabdsága" címen 2016 január 15-én. Kovács Bálintnak Alföldi Róbert

Hogyan kapcsolódnak a ferihegyi reptér csomagszállító kocsijai a Golden Globe-díjhoz? Alföldi Róbertet mindenesetre elkeseríti az összefüggés, sőt, úgy látja: semmi remény nincs arra, hogy az itteni helyzet megváltozzon. A színházi rendezővel emellett „perverznek, durvának, ijesztőnek” is nevezhető fotógyűjteményéről beszélgettünk, a kiállítás a Mai Manó Házban látható.

• Hiába dolgozik nyolcezer kilométerre, nagyon fájdalmas a hazai ügyekről hallania.
• Mindannyian tehetünk arról, hogy idáig fajultak a dolgok.
• Biztosan lesznek, akik első látásra perverznek, durvának, ijesztőnek nevezik majd a képeket.
• Amíg léteznek gondolkodó alkotók, felkavaró műalkotások születnek.
• A gondolkodó, alkotó ember attitűdje a szabadság.

A kiállítás megnyitóján elmondtad: Szilágyi Sándor Neoavantgard tendenciák a magyar fotóművészetben című kötete miatt kezdtél el fotókat gyűjteni. Miért volt rád akkora hatással ez a könyv?

A szabadsága, az expresszivitása fogott meg. Számomra az egész arról szól, hogy az alkotó, gondolkodó, teremtő ember semmilyen izmustól nem függ, semmilyen irányzat mellé nem kell odaállnia, semmilyen politikai elvárást nem kell figyelembe vennie, hanem szabadon kell működnie.

Ismerős az az érzés, az az állapot, az a létezés, amit ezek a képek sugároznak Fotó: Szabó Gábor - Origo

A kollekció nagy részét 1960-tól 1990-ig készült fotók teszik ki. Az említett belső szabadságra jó hatással volt a rendszer zártsága?

Ez a korszak egyrészt egy diktatúrában zajlott, másrészt nagyon közeli: nem volt olyan régen, és számomra nagyon is ismerős az az érzés, az az állapot, az a létezés, amit ezek a képek sugároznak. Talán ez volt az az időszak, amikor mindenkinek lehetősége volt analóg fényképezőgépet venni, és mindenki hozzáférhetett ehhez a műfajhoz.

Sok olyan házibulira emlékszem a húszas éveimből, ahol nagyítógép volt a kádon.

Benne van ezekben a fotókban a keresés: mit tud ez a médium? Mit tud a vegyszer, mit tud a fotográfia, és mit tudok én kezdeni vele? Mit tudok kezdeni azzal, hogy egy az egyben reprodukálhatom önmagamat?

Hajas Tibor: Felületkínzás III., 1978 Forrás: Mai Manó Ház

Mit értesz a képekből sugárzó szabadság alatt?

A hozzáállásról beszélek. Arról, hogy nincsenek határok, nincs megszabva, mit szabad, és mit nem, mit tűrnek, mit tiltanak, és mit támogatnak. A gondolkodó, alkotó ember attitűdje, világhoz való hozzáállása a szabadság. Erről beszélek, és nem arról, konkrétan mi látható az adott fotókon.

Azt mondod, a művészek azzal kísérleteztek, mit tud a vegyszer vagy a műfaj. De a képeken elsősorban a művészeknek a saját magukkal, a saját testükkel való kísérletezése látszik.

Nem véletlenül, ahogy az sem véletlen, hogy a képek egy zárt társadalmi rendszerben készültek. Egy olyan közegben, ahol az önálló személyiség eleve csak rosszat gondolhat a világról, hiszen mást képvisel, mint amit az adott hatalom elvár, és úgy érzi, ő nem tartozik a többséghez.

Biztosan provokáció jellege is van a szexualitás, a meztelenség használatának Fotó: Szabó Gábor - Origo

Nyilvánvaló, hogy az ő műveik témája az önmeghatározás, az öndefiníció, az én megtalálása. Ezért ábrázolja sok kép magát a fotóst, ezért használják sokat a testiséget. Biztosan provokációjellege is van a szexualitás, a meztelenség használatának, de az is látható, hogy a felületekkel, a vegyszerrel, a montázzsal is sokat kísérleteznek.

A kiállítást beharangozó videóban azt mondtad, ezek a látszat ellenére ártatlan fotók.

Azt mondtam, biztosan lesznek, akik első látásra perverznek, durvának, ijesztőnek fogják nevezni a képeket, de ezeknek a fotóknak nem ez a lényege.

Hanem az, hogy az alkotók minél őszintébben és minél inkább sallangmentesen tudjanak létezni, függetlenítve magukat attól, mit vár el tőlük a társadalom. Egy olyan társadalom, amelyik nagyon szeretné meghatározni, mit gondoljanak, és hogyan gondolkozzanak. Ezt értem az ártatlanságon.

Nem pont a függetlenség és önmagam kifejezése a legkevésbé ártatlan dolgok a világon?

Nem. Azért csak te vagy a felelős.

Vannak, akik mégis irtóznak a független önkifejezésre hajlamos művészektől.

Erről velük kellene elbeszélgetni.

A kiállításról

Első alkalommal mutatkozott be a közönség előtt Alföldi Róbert fotógyűjteménye, amelyből a Mai Manó Ház a kiállítás mellé katalógust is megjelentetett – mondta el Kőrösi Orsolya igazgató a tárlat pénteki sajtóbemutatóján.

Alföldi Róbert felidézte: a gyűjtés egyfajta nyomozás is volt, hiszen hat-hét éve még egyetlen galéria sem foglakozott a magyar neoavantgárddal. „Amelyik művész élt, azzal találkoztam is" – mondta a rendező, hozzáfűzve: volt, aki könnyebben, más csak rábeszélésre adta a műveit. Akadt, aki meghatódott, volt, aki rácsodálkozott harminc évvel ezelőtti önmagára, de olyan is akadt, aki nem szívesen szembesült akkori munkáival.” Több kép Alföldi Róbert nyomozásának köszönhetően került elő, a kiállítás egyik főművét például a gyűjtő és a művész együtt fedezték fel egy szekrény mögött.

Az anyag elsősorban a hetvenes-nyolcvanas éveket fedi le, amikor sokan próbálkoztak a neoavantgárdot jellemző szabadságkereséssel, köztük számos „nagy név", de a szakma számára ismeretlen alkotók is – mondta el Alföldi Róbert.

Kolozsváry Marianna kurátor elmondta, számára is különleges élmény volt ezt az anyagot kiállítássá formálni és kötetbe rendezni. A tárlaton a jóval bővebb kollekcióból 179 munka látható, míg a katalógusba 280 mű került be. Az alkotók nem mind fotóművészek, vannak köztük festők vagy kutatók is, a kiállításon pedig néhány szobor is helyet kapott.

A látogató olyan hazai művészek munkáival találkozhat két emeleten, mint Tót Endre, Pinczehelyi Sándor, Hajas Tibor, Ujj Zsuzsi, Vető János, Szentjóby Tamás, Pauer Gyula, Galántai György, Tolvaly Ernő vagy Haris László, de néhány külföldi alkotó – például Hermann Nitsch, Arnulf Rainer vagy Petr Stembera – képei is szerepelnek a tárlaton. (MTI)

Az egyetlen rendezőelv a gyűjtemény összeállításában az volt, hogy neked mi tetszik, de az ember érdeklődése egy idő után azért biztosan elkezd egy irányba mutatni. Mi volt ez az irány, mi köti össze a fotókat?

Mindaz, amiről eddig beszéltünk. Azt szoktam mondani: az egész anyag humanoid. Elképesztő land-art munkák, fantasztikus gyári tájak, remek szociofotók születtek ebben az időszakban, de az anyagom teljes egészében valahogy az embert ábrázolja, konkrét és átvitt értelemben is. Hiszen még a fantasztikus Stalter Györgytől is olyan képet választottam a 80-as évekbeli romafotóiból, ami szinte költőien mutat meg egy berettyóújfalui kanálgyári munkást.

Elmenni a legpucérabb lemeztelenedésig Fotó: Szabó Gábor - Origo

Nem igazán tudom megfogalmazni, milyen vezérlőelv alapján válogattam. Az a fontos, hogy bennem elindítsa mindazt, amiről most beszélgetünk. Hogy elinduljon a gyomromban valami, amikor először látok meg egy fotót.

És mi kell ahhoz, hogy ez megtörténjen?

A zsigeriség. Amikor egy fotós a végletekig, a legpucérabb lemeztelenedésig elmegy, hogy megtalálja, ki is ő. De ezt csak most, utólag gondolom így, csak mert ugrálsz a fejemen, hogy mondjak valamit. Akkor és ott ez nem így működik. Ez zsigeribb annál.

Mióta tart a gyűjtőszenvedélyed?

Lassan már hét éve.

Tót Endre: A kommunizmus tett boldoggá, 1979 Forrás: Mai Manó Ház

És hogyan fér bele az életedbe?

Nem tudom. Belefér. Állandó a keresgélés, állandó a kutatás, a levelezés, a művészekkel való találkozások. De van, hogy három-négy hónapig nem történik semmi, máskor meg nagyon felgyorsulnak a dolgok.

Ez a szenvedély csak viszi a pénzt, vagy keresni is tudsz vele?

Ez nem befektetés. Puszta szerencse, hogy a világtrendek alakulása miatt ez az anyag egyre többet ér.

Lenne az a pénz, amiért mégis megválnál a gyűjteményedtől?

Most azt mondom, hogy nem. Ez számomra nem a pénzről szól. Biztosan lesznek, akik azzal jönnek, milyen sokat költhettem rá, és az is tény, hogy egyre megy fel az értéke. De nekem ez nem fontos. Nem vagyok se kereskedő, se galériás. Ezeknek a fotóknak csak az a céljuk, hogy nekem örömet okozzanak.

Ez számomra nem a pénzről szól Fotó: Szabó Gábor - Origo

Nagyobb szenvedély a gyűjtés, mint a rendezés?

Nem, miért lenne? Ugyanolyan szenvedély mindkettő.

Hasonló élmény rájönni egy jó jelenetre, mint – ahogy a megnyitón mesélted – elveszettnek hitt fotókra találni rá a művész műtermében, egy skálás szatyorban, egy szekrény mögött?

Szerintem a kettő ugyanaz: rátalálni valamire, ami jó, ami örömet okoz, ami élményt ad.

Az elmúlt hónapokban rengeteget dolgoztál külföldön, csak ritkán voltál Magyarországon. Ilyenkor könnyebb vagy épp nehezebb a hazai ügyekről hallani?

Nagyon fájdalmas. És nem kívülről fájdalmas, hiszen ilyenkor is benne vagy. Amikor hazautazás előtt két nappal arról olvasol a teljes magyar sajtóban, hogyan reagál egy ország, egy társadalom egy Golden Globe-díjra – aminek igazán örülni kéne –, az elkeserítő, és mindenféle jövőképet tönkretesz.

Itt élek, és itt is fogok élni Fotó: Szabó Gábor - Origo

Aztán hazajössz, leszállsz a repülőről, és megpróbálsz a bőröndjeidnek egy kocsit szerezni, ami még a legkisebb afrikai országban is ingyenes. De itt az van kiírva, hogy vegyél háromszáz forintért egy jegyet máshol, amit aztán majd egy ember eltép, és majd akkor használhatod.

Ilyenkor végképp meggyőződsz arról, hogy menthetetlenek vagyunk.

Ez a két élményem volt az elmúlt pár napban az én országomban. És ebben az a fájdalmas, hogy én is a része vagyok mindennek, mert itt élek, és itt is fogok élni. És én is ugyanúgy tehetek róla.

Pedig azt mondják, ha az ember több ezer kilométerre utazik, könnyebben el tudja távolítani magától az ilyesmiket is.

Hogy tudnám eltávolítani? Hiszen ez a hazám. Borzasztóan fájdalmas dolgok ezek. Persze furcsa összehozni a Golden Globe-ot és a reptéri kocsit, de ahogy ez a két történet összekapcsolódik, az minden reményt elvesz attól, hogy az itteni helyzet meg tudna változni.

Attalai Gábor: Discipline Art Action (For Liberty of Art), 1971 Forrás: Mai Manó Ház

És mindannyian tehetünk arról, hogy idáig fajultak a dolgok. Mert nem tiltakozunk, amikor hazaérkezünk a Ferihegy 2B-re, és abban a pillanatban megpróbálnak lehúzni. Nem kiabálunk, hanem hallgatunk.

Amikor legutóbb beszéltünk, azt mondtad, „most hangosan kell ordítani”.

Hát, én már nem ordítok.

Lehet így alkotni?

Lehet. Csak kicsit kevesebb tűzzel. Nincs arról szó, hogy kevésbé érdekelne bármi, csak már tényleg semmi reményem nincs arra, hogy megváltozzanak a dolgok. Akár csak egy egész kicsit is.

Hát persze, hogy megérintenek Fotó: Szabó Gábor - Origo

Amikor az évad végén majd nekiállsz a következő hazai rendezésednek, akkor azért azt fogod gondolni, hogy tudsz változtatni egy kicsit a világon az előadásoddal?

Persze. Ha nem így gondolnám, nem kezdenék neki. Úgy nem lenne érdemes.

Az olyan ügyekkel is foglalkozol nyolcezer kilométer távolságból, mint a POSZT átalakulása vagy a Magyar Művészeti Akadémia térnyerése?

Persze, tájékozódom. Vagy azt kérdezed, megérintenek-e? Hát persze, hogy megérintenek.

És tudsz tenni valamit a változás érdekében?

Én? Én nem tudok már többet tenni. Csak azt, amit eddig is.

Ha kíváncsi vagy, sehol nem ér kultúrsokk Fotó: Szabó Gábor - Origo

Legutóbb Szöulban rendeztél. Ért valamilyen kultúrsokk?

Nem. Ha kíváncsi vagy, sehol nem ér kultúrsokk. De azt azért érdemes megnézni, hol volt Dél-Korea harminc évvel ezelőtt. Akkor viskók voltak, ma a világ egyik vezető országa lett úgy, hogy nincs olajuk vagy más nyersanyaguk.

Egyszerűen csak dolgoztak.

Annyi idő alatt, amennyi nálunk a rendszerváltás óta eltelt, felépítettek egy gigametropoliszt. Természetesen sok a probléma ott is, de a társadalom működik.

Ez a fejlődés a színházukon is látszik?

Nem láttam olyan sok előadást, hogy erről felelősen tudjak nyilatkozni, de tény, hogy nagyon sokfelől érkeznek rendezők Dél-Koreába.

Pinczehelyi Sándor: Sarló és kalapács, 1973 Forrás: Mai Manó Ház

Visszatérve a fotógyűjteményedre: elég felkavaróak így, egymás mellett a képek. Nem különös egy házban élni velük?

Persze, hogy felkavaróak. Ezért vannak kint a falamon.

Sokan szinte szitokszóként használják a felkavaró jelzőt, irtóznak tőle, hogy olyasmit nézzenek meg a színházban, amitől majd sírni fognak, vagy ami komolyabban megérinti őket.

Mert ez egy felszínes bélyeg. Ha úgy vinnéd el ezeket az embereket ilyen előadásokra, hogy előtte nem neveznéd azokat felkavarónak, az esetek nyolcvan százalékában fogadjunk, hogy nagyon élveznék őket. Ez csak a címkézésről szól.

Persze, hogy felkavaróak Fotó: Szabó Gábor - Origo

A kiállítás leírása szerint a fotóid a neoavantgárd művészetet képviselik. Számodra mit jelent ez a szó?

Talán mindazt, ami sehová nem besorolható.

Tehát ez nincs korszakhoz – például az előző rendszerhez – kötve?

Nincs. A kiállításon is vannak kortárs képek. Nagyon szépen látszik, ahogyan mindez tovább él a művészetben.

Nem virágokról és pillangókról vannak itt fotók Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ha nem a művészet felől nézzük, hanem a társadalmi folyamatok felől, jó, hogy a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években készült fotók szellemisége tovább él?

Úgy érted, baj-e, hogy nem virágokról és pillangókról vannak itt fotók, és nem erről szól a mai művészet? Amíg vannak művészek, vagy vannak olyan emberek, akik nyitottan néznek a világra, és nem félnek megszólalni, addig olyan művek fognak születni, amelyek felkavaróak, és kérdéseket tesznek fel. Hátha egyszer születnek válaszok is.