Mostanában kell kiderülnie, hogyan képzeli a Városliget Zrt. a park jövőjét. Vagyis hogyan egyezteti össze a turisztikai szempontokat a helyi érdekekkel? Mennyire lesznek haladó szellemiségűek a Magyar Zene Háza programjai? Hogyan épülnek majd be ezek a múzeumok a magyar intézményi hálózatba? Vajon hogyan került be hirtelen a projektbe a historizáló populista építészet? Mi kell ahhoz, hogy tíz-húsz év múlva büszkék legyünk a Ligetre? Szemerey Samu építésszel, urbanistával, kurátorral beszélgettünk.
Szemerey Samu építész, urbanista, a Kortárs Építészeti Központ alapító tagja és kurátora. Munkái a kultúra, az elérhető technológiák és az emberi környezet viszonyait és a tervezői gyakorlat innovatív szerepköreit vizsgálják.
Számos workshop, kutatás szervezője, illetve kiállítások és programok kurátora. 2014-től a Design Terminál szakmai tanácsadójaként is dolgozik. Az ELTE BTK doktori hallgatója, kutatási témája az információs technológia hatása az urbanisztikára. Budapesten él.
A hivatalos kommunikáció szerint minden szép és jó, rövidesen el is kezdik a munkálatokat. Ehhez képest három, tervpályázaton nyert épülettervet pöccintettek ki a projektből egyik pillanatról a másikra: mégsem tervez a francia iroda néprajzi múzeumot, mégsem lesz Fotóművészeti és Építészeti Múzeum. Ez komoly érvágás, nem?
Nem lepett meg a gyors módosítás, és nem is örültem neki. Ha az épületek helyett most az intézmények felől közelítek, a Fotóművészeti és az Építészeti Múzeum kiesése hatalmas veszteség mind a két oldalnak, a Liget Projekt egészének és ezeknek a gyűjteményeknek is. Hiszen nincs tisztességes helyük – még annyira sem, mint a Néprajzi Múzeumnak, pedig a Kossuth téri Kúria épülete egyáltalán nem alkalmas arra a célra, amit most betölt.
A Liget Projekt részeként komoly esélye lett volna ennek a két intézménynek arra, hogy talpra álljon. Nem biztos, hogy lesz még egy esély. És ez a két múzeum rettenetesen hiányzik a magyar intézményi hálózatból.
Nem ezen csúszott el a dolog. Úgy tudom, a legfőbb politikai döntéshozóknak nem tetszettek a kockaépületek.
Ezt könnyen el tudom képzelni. Mind a két ház, ami egyébként egy pályamű volt, billegett: lett volna még munka velük. Nem is voltak kiemelkedő tervek, de ezek voltak a legjobbak egy közepes mezőnyben. Ugyanakkor fontosabb, hogy ez a három épület a kortárs globális építészeti kultúrában elismert formavilágot, építészeti nyelvet valósított meg itthon. Magyarországon hiányzik ez az irányzat, nem történt meg a kulturális felzárkózás ezen a téren. A szakma felzárkózott, de tágabb körben,
a közéletben elég ódivatúan gondolkodunk a kortárs építészetről.
Vagyis hiába képviselt a Liget Projekt haladó építészeti szemléletet, nem tudta bevállalni a modern épületeket?
Igen, bár a két japán ház, az Új Nemzeti Galéria és a Magyar Zene Háza is modern, csak más értelemben. Az elvetett három épület feszes, fegyelmezett vonalvezetésű volt, ez a szemlélet Magyarországon, ahol szeretünk mindent díszíteni, általában nem népszerű. Az is mutatja ezt, hogy a sajtóban azonnal elnevezték ezeket az épületeket kockáknak, és előkerült egy csomó ostoba klisé arról, hogy a beton és az üveg mindenképpen rideg felület. Ezek a vélemények gyorsan utat találtak a nagyközönséghez, és úgy látszik, a döntéshozók sem különböznek ebben a nagyközönségtől.
Miért áll vesztésre ez a fajta fegyelmezett, feszes, funkcionális építészet itthon?
Budapest az elmúlt két évtizedben nem sokat tett azért, hogy felkerüljön a kortárs építészet világtérképére. És ez nem egy szűk szakma ügye, hiszen egy-egy épület olyan kulturális és piaci tőkét jelent, ami az egész társadalomnak hasznos. Nemcsak az építészeknek fontos, hogy Budapest, az EU körülbelül tizedik legnagyobb városa hol van ezen a térképen.
Ha a kortárs építészet valahol virágzik, az kihat a kultúra finanszírozására, marketingjére is.
A Liget Projekt pályázatainál az látszott, hogy a haladó szellemiségű kortárs építészet hazai hiánya nem segíti a projektet. A világ vezető tervezőirodáinál pedig nagyon jól végiggondolják, milyen pályázatokon indulnak el, mert ezzel a saját hírnevüket is kockáztatják.
Magyarország tehát nem a leghívogatóbb helyszín a menő tervezőknek.
Hozzátenném, hogy maga a pályázati kiírás profi munka volt. Az intézmények programja, tehát a házak tartalma volt inkább ködös. Egy vezető iroda számára a kiírás minősége és hitelessége mellett majdnem ilyen lényeges kérdés, hogy az esetlegesen megvalósuló épület és annak helyszíne mennyire tud bekapcsolódni a nemzetközi szakmai vérkeringésbe.
Nemrég írták ki a pár száz méterrel odébb, az Ötvenhatosok terére áthelyezett Néprajzi Múzeumra az új pályázatot. Mi a véleményed a meghívott tervezőirodák köréről?
A meghívott külföldi irodák a világ élvonalába tartoznak, több korszakos jelentőségű csapattal. További megerősítést az ad majd, ha be is adják a pályázatot, és valóban komolyan veszik a felkérést.
Az elvetett Néprajzi Múzeum helyére „egy szecessziós ékszerdoboz” kerül, Baán László hívta így a semmiből a projektbe került Városligeti Színházat. Első ránézésre elég idegen ez a gondolat a Liget Projekt arculatától, és az a gyanúnk, politikusok fejéből pattanhatott ki az ötlet. De úgy tűnik, a Liget Projekt teljes mellszélességgel mögé áll.
Most az a hivatalos indoklás, hogy a Ligetből hiányzik a színház mint programelem. Ez jól hangzik, de akár igaz is lehet. Ráadásul gyerekszínház valóban nincs a városban. De engem jobban foglalkoztat az a kérdés, miért építünk vissza régi épületeket. Miért teremtünk meg fikciót egy épülettel? A várban készülnek hasonló visszaépítésre, és két ilyen épület lesz a Ligetben, a Városligeti Színház és a Közlekedési Múzeum. Lesz egy ház, ami kívülről egy szecessziós burok, belül meg egy kortárs színház. Ez elég zavaros.
Ilyen épületek mellett meg tudja tartani a Liget Projekt az egységes fellépést?
Nem az építészeti egységesség a kérdés, a színház felépítése nem lesz hatással a többi épület minőségére. Az a sarok amúgy is elég messze van a többi épülettől, kicsit lelóg. Úgyhogy nem is zavarják egymást.
Engem a múltba révedő építészeti fikcióteremtés zaklat fel. Egyik visszaépítendő épület sem annyira értékes, hogy ez indokolt legyen. Nem jelentősek, nem képezik a nemzeti kincs részét, nem olyanok, mint mondjuk a Mátyás-templom. Nincs olyan történelmi trauma sem, ami indokolttá tenné a rekonstrukciót, mint a világháború után Krakkóban.
Ezzel a historizáló populista építészettel szerintem csak bohócot csinálunk magunkból.
Akkor vajon miért kerülhetett terítékre?
Ezt a szemléletet nem nevezném konzervatívnak, mert azzal pont szembemegy. Mondhatnám maradinak, csak nem akarom minősíteni. De a politika számára nem a kortárs építészet hordoz értéket önmagában, hanem a beruházások, illetve az a szimbolikus cselekedet, hogy valaki felépít valamit.
A visszaépítés egy olyan korszakot idealizál, ami a közmegegyezés szerint az utolsó sikeres korszaka volt az országnak.
A logika egyszerű: ha egyszer az már sikeres volt, akkor csináljuk most is, mi a probléma?
Siklós Mária is így érvelt anno a Nemzeti Színház ügyében: az emberek az eklektikát szeretik, csináljunk hát eklektikát, mert akkor sokan fogják szeretni az épületet. Ez is egy érvelés, csak éppen leválasztja magát mindenről, ami a jelen világ jelen problémáival foglalkozik. Ez persze nem meglepő eljárás Magyarországon.
Jó helyszínnek tartod a Ligetet egy múzeumi negyed felépítésére?
Nem ördögtől való gondolat. Sok kritikának helye van, főleg ha megnézzük, milyen rozsdaövezetek vannak a környéken. De érdemes a politikai realitással is számolni: ahhoz, hogy a borzalmas állapotban lévő Városliget valóban megújuljon, politikailag látványos projektre van szükség. És ez ilyen. A kockázat szerintem inkább az, hogy elég bátor lesz-e? Mert egy középszerű vagy gyáva végeredményért nem érdemes az egészbe belefogni.
És hogy látod, eddig mennyire bátrak?
Félig. A két japán ház rendben van, jót fognak tenni a városnak, kicsit hasonlóan ahhoz, hogy a rettenetes négyes metró gyönyörű megállói is jót tettek, mert tömegek szembesültek kortárs építészettel. Ez ritka. Ha több olyan múzeum lesz, ami kortárs intézményként viselkedik kortárs épületben, annak komoly hatása lesz a magyar kultúrára, onnantól nem kell Bécsbe menni ezért az élményért. A másik fele, a Közlekedési Múzeum és a Városligeti Színház épületként egyelőre egész más szemléletet tükröz.
A Ligetben állítólag már nem is múzeumi negyed épül, hanem élménypark. Ennek van jelentése számodra?
Ez elsősorban kommunikációs keret – úgy látom, a kifejezés olyan programmixet jelöl, ami nemcsak rövid távú látogatást, hanem egy egész napot vagy hétvégét is ki tud szolgálni. Egy üzletembernek vagy egy családnak is nyújthat a park érdekes programokat, egy hétvégén vagy egy tárgyalás után: séta, kiállítás, ebéd, meeting, aztán fürdő vagy állatkert.
Nagyon sok múlik a most meghirdetett tájépítészeti pályázaton. Mit gondolsz, jól sikerült a kiírás?
Szerintem ez az egész projekt legfontosabb eleme. A park felújításának az önértékén túl óriási hatása lehet a hazai parkok és közterek jövőjére, illetve ahogy azt tíz éve a Millenáris esetében tapasztalni lehetett, a tervezésükkel foglalkozó szakmák jövőjére is.
A magyar tájépítész szakma sok munkája nemzetközi szinten is az élvonalba tartozik.
A Liget rendezése a többi rettenetes állapotban lévő közpark, a Népliget vagy a Népsziget esetében is példaként szolgálhat. Ha lesz egy világszínvonalú közparkunk, az hosszú ideje nem tapasztalt minőséget és lehetőségeket hozhat a város mindennapjaiba.
A kiírás egymás mellé helyezi a történeti kert rekonstrukcióját és a kortárs park megteremtésének igényét. Ez jó kiindulópont, és indokolt is, mert hű Nebbien eredeti, ma is progresszív tervéhez.
Melyik az a terület, ahol a Liget Projektnek a legtöbbet kell fejlődnie?
Fontos lenne, hogy a Liget kommunikáljon a közvetlen környezetével. A múzeumi negyednek három léptéke van, mindegyik ugyanolyan fontos: európai szinten is jelentősnek kell lennie, olyan programokkal és kiállításokkal, amik miatt megéri ide jönni. De fontos a városi és országos lépték is, a magyar kultúra intézményi hálózatában is kellően beágyazottnak kell lennie, nem lehet elszigetelt, nem állhat az intézményi hálózatok fölött. És ott van a helyi lépték: a negyednek fontos szerepet kell betölteni a környéken lakók életében, lényeges, hogy nekik is tudjon mit mondani a Liget. És ez ne valami olcsó dolog legyen, ne merüljön ki annyiban, hogy majd idejönnek a környék iskolás gyerekei tornázni.
A jó intézmények aktívan részt vesznek a társadalmi nyilvánosságban, hozzáférést biztosítanak a kultúrához a párizsi értelmiségin túl a szomszédos utcák lakóinak is.
Egy mai múzeumi kiállítótérbe már nem áhítattal kell bemenni.
Mondok egy példát. A Liget egyik szomszédja a Csikágóként ismert környék, itt kézműves mesteremberek dolgoztak sokáig, ennek most már csak a romjai vannak meg. Az ottani műhelyek és a múzeumok között kiépülhetne valamilyen kapcsolat – akár megrendelésekben, akár helyi közösségek felkarolásában. Így egy múzeumi intézmény a város életének, fejlődésének, akár a gazdaságának is aktív szereplőjévé válhat.
Ez jól hangzik, de van realitása?
Számos helyen működik a modell. Ez ugyanolyan törődést és szervezést igényel, mint idehozni egy világsztár képzőművészt. A bécsi iparművészeti múzeum rendszeresen helyi közösségekkel együtt dolgozik globális kérdéseken. Ehhez persze kockázatot kell vállalni, meg kell nyilatkozni, tudni kell megszólalni akár közéleti ügyekben. Ez nem a legmegszokottabb hazai gyakorlat.
A Néprajzi Múzeum a legprogresszívebb hazai intézmények egyike, attól nem tartok, hogy ők ne töltenék meg az új épületüket funkcióval. De ugyanez a felkészültség számomra nem látszódik körvonalazódni a Magyar Zene Házánál.
Ez attól függ, milyen lesz a vezetés. Most szerintem élet-halál kérdés, hogy a Ligetben majd működő intézmények ne 2018-ban kezdjenek el működni, hanem holnap. Vagy inkább ma. Tehát a Zene Háza nem akkortól üzemel, amikor megnyitják az épület kapuit, hanem már most. Mindegy, hogy hol, lehet egy üres lakásban is. Csak el kell kezdeni tartalmat előállítani és kísérletezni.