Fritz Kalkbrenner: Meghalok, de a karrierem hamarabb véget ér

A fesztivál utolsó hajnalán dübörgött a berlini elektronikus zenei szcéna egyik mainstreambe emelkedett figurája, Fritz Kalkbrenner a Szigeten, az OTP Bank Színpad by A38 sátorban. Az egykori zenei tévés régóta zenélgetett, ám a nagyvilág főleg akkor ismerte meg a nevét, amikor bátyjával, a már akkor is nagyon menő Paul Kalkbrennerrel közösen összehozták a Sky and Sand c. bulihimnuszt, amely nem mellékesen az idősebbik testvér, kvázi életrajzi mozijának betétdala is volt. Fritz azóta már bizonyos tekintetben bőven túl is nőtt a bátyján - bár az is igaz, hogy az elektronikus zenén belül ők két elég különböző világot képviselnek. Gyakran jár hazánkban: legutóbb a VOLT-on láthattuk, sőt ősszel is visszatér majd - akkor az Akvárium Klubba. Mi a szigetes buli előtt beszélgettünk vele. 

Nyugodtan mondhatom, hogy énekes is vagy, nem?

Tulajdonképpen igen, hiszen fél órányit legalább fogok énekelni a bulin. Ez is a show része.

De amúgy igaziból is énekes vagy?

Most hülyéskedsz!

Úgy értem, hogy tanultad ezt?

Ja, nem. Így nézve mondhatni, hogy hobbiénekes vagyok, hiszen nem jártam énektanárhoz, vagy ilyesmi.

Fritz Kalkbrenner macimézzel, gyömbérrel és citrommal melegített a buli előtt Fotó: Rockstar Photographers

Mikor volt az, hogy már teljes nyugalommal színpadra mertél állni énekesként is?

Nyilván azért időbe telt, amíg már elég magabiztosnak éreztem magam. Egy folyamat volt ez. Csináltam az elektronikus zenéimet, aztán gondoltam, hogy jó lenne énekelni is hozzájuk. Az is időbe telt, amíg a stúdióban énekelni mertem egyáltalán. És akkor hol volt még az, hogy nekiálljak énekelni a színpadon! Túl intimnek éreztem. Szóval lépésről lépésre haladtam ezen az úton.

Az első énekes buli előtt konkrétan majd beszartam, annyira izgultam. Aztán persze úgy éreztem, hogy ott haltam meg a színpadon.

Utána pedig jött több száz másik ilyen show. Elmúlt már a fájdalom. Már rendben vagyok.

Megvan még az a buli az emlékeidben, amikor úgy érezted, hogy most már tényleg felszabadultan dalolsz?

Az majdnem 10 éve volt már. De nem is azért éreztem magam kellemetlenül, mert autodidakta módon tanultam meg énekelni. Hanem inkább azért, mert fel kellett térképeznem a magam szűk mozgásterét. Hogyan és mit tudok elénekelni felszabadultan, teljes biztonsággal. Ezt kellett igazán megtanulnom. Mettől meddig tudom használni a hangomat és hogyan. Ezt senki sem úszhatja meg. Tom Waits sem, és a többiek sem. De ha megvannak ezek a korlátok, akkor azon belül már azt csinálok, amit csak akarok.

„Elmúlt már a fájdalom. Már rendben vagyok.” Fotó: Rockstar Photographers

Akkor már nem izgulsz?

Áhh, az már elmúlt. Most már iszonyatosan feldob, ha ott lehetek. És baromira örülök, hogy elmúlt a lámpaláz, mert az egy nagyon kellemetlen dolog volt. Hidd csak el nekem.

Az nem jutott még eszedbe, hogyha már úgyis énekelsz, akkor esetleg egy hangszert is a kezedbe vegyél?

Az a helyzet, hogy csak két kezem van és már így is épp elég dolgot csinálok egy fellépésen. Nem tudnám mivel használni. Legfeljebb vendégművésszel.

Arra gondoltam, hogy szétnéznél más stílusokban is.

Azt kell mondanom, hogy ilyesmin egyáltalán nem gondolkodtam még. Méghozzá egyszerűen azért nem, mert abszolút magamra találtam abban, amit most csinálok. Ez a munkám, ez az életem. Nem látom magam előtt azt, ahogyan például akusztikus gitárt ragadva pengetek a színpadon. Ráadásul szerintem az emberek megőrülnének, hiszen ők sem ezt várnák tőlem. Szóval ez szóba sem jöhet. Egyelőre. Hiszen soha ne mondj sohát.

Én is öregszem. Ki tudja? Lehet, hogy 10-15 év múlva őszülő halántékkal ülök majd valahol és unplugged játszom az egykori slágereimet.

Nem azt mondom, hogy ez meg fog történni, de éppen előfordulhat.

„Ez a munkám. Ez az életem.” Fotó: Rockstar Photographers

Valamikor kolléga voltál, abban az értelemben, hogy te is újságíróként dolgoztál. Mikor jöttél rá arra, hogy ebben az értelemben át kellene állnod a mikrofon másik végére?

2004-ben jött ez el, de nem valamiféle törés formájában. Németországban azért nincs túl nagy különbség az újságíró és a zenész között. Úgy értem, hogy mind a kettő szabadúszó, ugyanúgy adózol, az államot meg ugyanúgy nem érdekled addig, amíg befizeted az adódat. Zenével már 17 éves korom óta foglalkozom, 19 évesen lettem újságíró és a kettő egészen jól megfért egymás mellett. De aztán az évek múlásával a zene egyre inkább kezdte kiszorítani az újságírást az életemből. Egyre több fellépés volt, egyre többet kellett utazni, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már négy hónapja nem mentem be a tévébe, és szükségem sem volt az onnan érkező fizetésre. Inkább úgy fogalmaznék, hogy az újságírás most parkolópályára került. Továbbra is megvan a belépőm a tévéhez, visszatérhetnék.

Ha most mégis arra kérnénk, hogy legyél újra újságíró, akkor mit kérdeznél magadtól?

Mit kérdeznék Fritz Kalkbrennertől?

Pontosan.

Áhh, fel kellett volna erre készülnöm. Jelen pillanatban alkalmatlan vagyok arra, hogy jó kérdést tegyek fel. (Nevet.)

Nem unod néha a slágereidet a színpadon? A Wes például majdnem 10 éves, és én még nem voltam olyan bulidban, ahol ne hallottam volna az elmúlt 5 évben.

Ó, igen, hát vannak a dalok, amelyek a közönség számára megunhatatlanok. Nézd, kétségtelen, hogy hullámzó a viszonyom ezekkel a számokkal. Vannak napok, amikor egy picit elegem van belőlük. Vagy ha éppen elegem nincs is, de el tudnám képzelni másként, vagy kihagynám. Igazából vannak ilyen napok bármelyik zenével és zenésszel. Van, amikor nem tisztán örömből játszol. Előfordul. Összetett dolog ám előadónak lenni. Nem egy állandó csillogás és ragyogás, meg ilyenek. Van benne minden. Vannak rosszabb és vannak jobb napok.

Na és akkor mi a helyzet a Sky and Sanddel?

Megbékéltem már vele. Volt egy időszak, amikor mindenki ezt kérte tőlem. De most már elfogadtam. Tényleg. Ha szeretném teljes mértékben kontrollálni azt, amin előadóművészként dolgozom, akkor nem szabadna semmit sem kiadni a kezeim közül. Ha meg akarom mondani azt, hogy mit gondoljanak az emberek a zenémről, akkor nem vagyok jó helyen.

Ezeket a zenéket az embereknek csinálom. Azért, hogy meghallgassák, aztán különböző érzelmeket tápláljanak iránta. Utálják, szeressék, gondolkozzanak, bármi.

Ráadásul pont ez a szám, a Sky and Sand nagyon sokat adott nagyon sok embernek. Meg hát ne felejtsük el azt se, hogy én csak közreműködtem abban a dalban. De már rendben vagyok vele. Elfogadtam, hogy néha az előadó művészete másként viselkedik és működik, mint maga az előadó. Van, aki egész nap azt a számot hallgatta. És ez így oké, hiszen nem nekem készült, hanem az embereknek.

Még mindig elég ez a zenei stílus arra, hogy kifejezz mindent, amit szeretnél?

Ohh, figyelj, én végülis egész nap beszélek valakikkel, valakikhez, szóval van csomó más módom is arra, hogy kifejezzem magamat, szerencsére nem kell egyedül a zenén keresztül. De ahogyan már mondtam is:

semmi sem lesz örökké ugyanolyan. Minden változik. 10 évvel ezelőtt majdnem mindent másként gondoltam. Abban például nem is reménykedtem volna, hogy az lesz, ami most van.

Nem félsz attól, hogy nem lesz mindig így?

Biztosan nem lesz így. Nem tart örökké.

Persze, hiszen mindenki meghal.

Nemcsak erre gondolok, hanem azért a karrierben is lehetnek törések, gellerek, változások. Meghalok majd, persze, de a karrierem sokkal hamarabb véget fog érni.

„Semmi sem lesz örökké ugyanolyan” Fotó: Rockstar Photographers

Mi a terv utána?

Van néhány tervem. Mondjuk úgy, hogy felkészültem arra, hogy nem bulikban öregszem meg.

Mihez kezdesz majd?

Nem mondhatom el. Már csak babonából sem. De hidd el, hogy nem félek attól, hogy aminek véget kell érnie egyszer, az véget is fog érni.