Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
MagyarországPongrácz BencePásztor FlóraAndrásfi TiborFucsovics MártonMarozsán FábiánHámori LucaMagyarország
Kedves Néném!
Nagyon érdekes visszhangja van a Figaro 2.0 szériánknak. Van, aki újságnak ír levelet, Néném küldte (a Magyar Hírlapban jelent meg nézői vélemény „Miért kell mindent lerombolni?" címmel), más a parlamenti képviselőjén kéri számon (ezt most hagyjuk), megint más a minisztériumot veszi elő, és valóban, hozzánk is jöttek jelzések egyes iskolák egyes tanáraitól, hogy ők nem erre számítottak. Ide tessék lőni, mi tehetünk róla. Kérdés viszont, hogy miről is?
Néném tudja jól, mi az az OperaKaland. 2013 tavaszán kezdtük, azóta a következő 15 mű 10 sorozata került műsorra (zárójelben a rendező neve és a bemutató esztendeje, kivastagítottam, melyik minősül „kortárs" színházi előadásnak, a többi hagyományosabb történetmesélős produkció):
- Kodály: Háry (Vidnyánszky Attila, 2013)
- Erkel: Hunyadi László (Szűcs Gábor), 2013)
- Puccini: Bohémélet 2.0 (Damiano Michieletto, 2012)
- Erkel: Bánk bán (Káel Csaba, 2001)
- Mozart: A színigazgató (Szabó Máté, 2015) – egyfelvonásos
- Vajda: Mario és a varázsló (Galambos Péter, 2013) – egyfelvonásos
- Mozart: A varázsfuvola (Szinetár Miklós, 2014)
- Donizetti: A szerelmi bájital (Palcsó Sándor, 2005)
- Mozart: Szöktetés a szerájból (Káel Csaba, 2001)
- Bernstein: West Side Story (Novák Péter, 2015)
- Mozart: Figaro 2.0 (Hábetler András, 2013)
- Kylián: Hat tánc (2004, balett) – egyfelvonásos
- Kylián: Petite Mort (2014, balett) – egyfelvonásos
- Inger: Walking Mad (2015, balett) – egyfelvonásos
- Inger: Rain Dogs (2016, balett) – egyfelvonásos
Néném látja az arányokat, ha felteszi a szemüvegét. Az OperaKaland aztán nem megvádolható az úton-útfélen modernitással. Az előadásokat bőven több, mint 200.000 diák látta, és kötve hiszem, hogy csak az olcsó, az Erkel színházi jegyet tekintve 300 Ft-os ár miatt: egy távolabbról érkező iskola egész nap utazik, és személyenként bőven 1.000 Ft felett költ, ami már látszik egy gyermekes család költségvetésében. Igyekeztem a programot változatossá tenni azután, hogy rájöttünk: hiába hirdetjük a sorozatot kilencedikeseknek, sok esetben újra elhozzák őket, mert az ügy nyitott és elhivatott igazgatókon és pedagógusokon áll vagy bukik, és könnyen lehet, hogy a következő évfolyam kilencedikeseit már nem ilyen kolléga vezeti, egyszóval a kontingenst újra kitölti a lelkesebb, immár tizedikes vagy még feljebb járó osztály. (Néném tudja, hogy csak azért merek kollégázni, mert magam is hosszú éveken át működtem magánének és operatörténet-tanárként konziban.) Tehát amikor rájöttünk, hogy több iskola nekiállt évenkénti, vagy akár évenként kétszeri kulturális szőnyegbombázással operarajongókat faragni, már kizárható volt a gyors ismétlés lehetősége. Ejtenünk kellett a Hunyadi-Háry-Bánk bán-Varázsfuvola tervet, évente két sorozattal ennél sokkal érdekesebbnek muszáj lennünk, sokéves köröket tenni a repertoárban.
Úgyhogy próbálkoztunk is. Vállaltuk a XX. századot: Vajda János Mariójának produkciójában kínos jelenet, amikor – a manni kisregény szerint is! – Cippolla nyilvánosan megalázza a pincérfiút, akit olyan mértékű sokknak kell érnie, hogy azonnal lőjön. (Ha már Silvestra elvesztése miatt töltött pisztollyal járkál, de így is beül a szeánszra – szóval azért itt is van pár indíték a homályban...) A látogatószám már csak a művek címei láttán is 9 ezerre esett, az máshol a menyország volna, nálunk bukás. Tanultunk belőle, de meg nem bántuk, mert aki eljött, a vidám Mozart-művön jól szórakozott (A színigazgató, Szabó Máté üdítő rendezésében), a modern opera pedig minimum beszédtémát adott a hazaútra, és ma ez nem lekicsinylendő a digitális kockulás világában.
Azután néhány hagyományosabb előadás következett, majd másfél éve a Bohémélet 2.0. Felhívnám a figyelmet a címben foglalt algoritmus első megjelenésére: ez tehát egy verzió! Mindenképp jelezni akartam vele, hogy nem, nem az 1937-es előadást adjuk az Operaházban, hanem a 2012-es salzburgi világsikert az Erkelben. Ahol bizony, Amy Winehouse-típusú hajat visel Mimi, a bohémek önkényes lakásfoglalók inkább, semmint klasszikus bérlők, és ahol egy pislákoló turistagázpalack fényénél-melegénél is szövődhet igaz szerelem – és ahol egy autópálya-lehajtónál is bebizonyosodhat annak végzetessége. És olaszul adtuk, először merészkedtünk idáig. A siker elmondhatatlan volt, pedig akkor is jöttek az előre pisszegők, hogy a miniszoknya hogy jön ide, a bőrdzsekivel mi lesz, a muffot nem szabadna feliratba tenni (hogy micsoda?), a kvázi hajléktalan-bölcsész idill messze van a szép Puccinitól stb. Mindez csak egyvalakit nem érdekelt: a diákokat, akik sikítottak Pucciniért. Aki látta, nem felejti – tulajdonképpen ez az egész működésünk értelme.
És itt vagyunk, drága Néném, 2017-ben, a Figaro 2.0 sorozatánál. Hadd legyek helyspórolón őszinte, ezért mindenféle csillapításos köntörfalazás nélküli. Hát mégis mit gondolnak egyesek az opera műfajáról? Mi volna az? Talán nem színház? Valami naftalinszagú, bágyadt szellemi wellness, ahol az ember csak elterpeszkedik a székben, és üdvözült mosollyal, öltönyét-nyakkendőjét-csipkeblúzát ádámcsutkáig gombolva ábrándozik régi korokról? Ahol csak csendben kell ülni, legfeljebb könnytől szipogni szabad?
Aki ezt várja, ne ide üljön be, hanem egy nosztalgiamoziba. Egész egyszerűen nem tudok mást írni. Az az ember álomvilágban él, és se a barokk operaházában, de Mozart izgalmas rokokójában, se a belcanto széklábakkal csatázó világában, se Verdi cenzúrás izgalmában, se Puccini és a veristák vad forradalma idején, se Wagner testvérszerelmet és szüntelen vágyakat elsöprő erővel hirdető korszakában, se Strauss Saloméjának vagy Elektrájának dekadens vérgőzében nem érezné jól magát. Akkor pedig hol, merthogy ez volna az operatörténelem?
Jelentem, a halotti csöndben virágzó prüdéria a két háború közti álvilág terméke, és igen, a kommunizmus vitte tökélyre. Ahol nemcsak az ország, az operaszínház is vasfüggönnyel záratott el (tudom, a szó több jelentésű...), és ahol rökönyök és pózók, zsánerek és affekciók mozdulatlan világában születtek a nézőrekordok. (Meg az üzemi szervezők keze alatt.) Hovatovább lassan úgy kellene írnunk az intézmény nevét, hogy „Magyar Állami Operaszínház", hogy mindenkit figyelmeztessünk rá: nem a retró élő videótékájához járul, nem is panoptikumba megy, hanem hús-vér szereplők mai előadását nézi, ahol igen, a mű nemes ürügy a mondanivaló kifejezésére, ahogy a szerelmünknek megtanult szerelmes vers sem önmaga, a puszta irodalmi vagy memóriagesztus miatt érdekes, hanem mert szebben tudjuk elmondani vele szerelmünket mint a saját szerelmes szavainkkal. Ez ennyire egyszerű: és ha ma úgy suttogja valaki az Ódát, mint Latinovits negyven éve, kiröhögik. Mert ma úgy kell mondani, mint Trill Zsolt – vagy másképp, de sehogysem az egykori Színészkirálynak a maga idejében briliáns módján. Semmiképp sem ugyanúgy. Hisz a mű örök, nem az előadás! Álljon már meg a menet!
Igen, a Figaro 2.0 c. produkciónk, Hábetler András operaénekes-rendező-kommunikátor szüleménye mindezek ellen dolgozik. Lehet, hogy néha horzsosan, a művészet kedvelt, vivőanyagos komplexitása helyett esetleg pár helyen túl direkten, talán politikailag sem épp semlegesen – és egészen biztosan túl hosszan. De igazul, őszintén és tehetségesen! Hogy miért gondolom így, és miért nem zavar, ha a darab 30 ezer nézőjéből néhány százaléknyi soknak találta a kortárs színházat Beaumarchais egykor szabadszájúsága és politikuma miatt betiltott művében, jövő héten azt is megírom, mert még sok lesz mára a sokkból... (Miért, van bármi dolog a Földön, amely kb. 3%-nak ne lenne ellenszenves? És ki látott már hibátlan, de teljesen hibátlan előadást?)
Jaj, és el ne felejtsem majd jövő héten belinkelni annak a tanárnőnek a hosszú elemzését és kutatását, aki sokszáz diákján nem volt rest megmérni magának az előadásnak, a Figaro 2.0-nak hatását! (Lám, ilyen is va...) Néném viszont küldje addig nyugodtan ádáz ellenvéleményét, hogy mindig legyen mire válaszolni! A vita jó, csak a veszekedés rossz. „Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"
Szilveszter
2017. október 18.
