A világ egyik leghíresebb színháza a Nemzeti fesztiválján

Idén már ötödször rendezi meg a Nemzeti Színház a Madách Nemzetközi Színházi Találkozót (Madách International Theatre Meeting, MITEM). Minden áprilisban a MITEM Budapestre hozza Európa, sőt a világ legjobb színházait, idén április 29-ig minden napra kínál produkciót: a legkiválóbb moszkvai és szentpétervári színházak mellett fellépnek majd szomszédos országok Nemzeti Színházai, a híres Piccolo Teatro Milánóból és vendég volt a Berliner Ensemble is, amelyet még maga Bertolt Brecht alapított.

Az idei MITEM-en születésének 120. évfordulója alkalmából kiemelt figyelmet kap Bertolt Brecht: kiállítás és kerekasztal beszélgetés is foglalkozik vele. A meghívott színházak között pedig szerepel a Berliner Ensemble, amit maga Brecht alapított 1949-ben, majd pedig Helene Weigel színésznő vezette, aki Brecht felesége és munkatársa volt 1930-tól kezdve. Az ő 1971-es halála után is tovább működött a színház, mindig is fontos tényezője volt a német kulturális életnek. Tizennyolc évadon keresztül a tekintélyes rendező, Claus Peymann volt a Berliner Ensemble vezetője, tavaly nyártól a nála három évtizeddel fiatalabb Oliver Reese váltotta őt, új korszakot nyitva a nagy múltú intézmény történetében.

A Berliner Ensemble épülete a Bertolt Brecht tér 1-es szám alatt található.

A téren pedig ott van Brecht szobra. Az a típusú köztéri szobor, amelyik padon ül és van még hely mellette, odaülhet más is. Ez jól jelképezi a Berliner Ensemble helyzetét is: őrzi és gondozza a színháztörténet egyik nagy hatású alakjának szellemi örökségét, de ugyanakkor nem múzeum, hanem folyamatosan fejlődő, kortárs művészszínház. Nem leborul Brecht szobra előtt, hanem odaül mellé a padra.

Nico Holonics A bádogdobban Forrás: Berliner Ensemble/Birgit Hupfeld

Bertolt Brecht három irányba is kifejtette színházzal kapcsolatos tevékenységét. Drámaíró volt, a színház elméletével kapcsolatos meglátásait szorgalmasan rögzítette írásban, és élete utolsó hét évében megadatott neki, hogy saját színházában rendezőként dolgozzon. Ebben az utolsó időszakban egyszerűen nem maradt ideje és energiája új drámákat és elméleti műveket írni, viszont megrendezett legjobban sikerült drámái közül kettőt is: a Kurázsi mama gyermekeit és A kaukázusi krétakört. Ezek a produkciók részletesen dokumentálva vannak, de nem jut eszébe senkinek a Berliner Ensemble-ban ezeket feleleveníteni vagy Brecht elméleti műveit szigorú iránymutatásként használni.

Fontos gesztus volt az új vezetés részéről, hogy első bemutatójának Brecht-művet választott,

egyből vállalta az örökséget, ugyanakkor egy olyan markáns stílusú rendezőt kértek fel, aki a saját egyedi módján közelít a klasszikusokhoz.

A kaukázusi krétakör

A kultúra iránt érdeklődők egész Európában figyelik, hogy milyen irányba fordul a kontinens egyik kulturális központjának számító város emblematikus színháza a Peymann-éra után. És vajon zavarba jött-e a viszonylag fiatal, de máris jelentős életművel rendelkező Michael Thalheimer, hogy abban a színházban rendezi meg A kaukázusi krétakört, ahol maga a szerző, Bertolt Brecht is legendás előadást rendezett belőle? Nagyon kényelmes helyzetbe hozott bennünket a MITEM, hiszen

csak a budapesti Nemzeti Színházig kellett menni ahhoz, hogy saját magunk szerezzünk tapasztalatot a nemzetközi közvéleményt izgató kérdéssel kapcsolatban.

A Nemzeti nagyterme két egymást követő estén is megtelt érdeklődőkkel, pedig A kaukázusi krétakör a magyar színházakban is gyakran műsorra kerül. Az idei Pécsi Országos Színházi találkozó versenyprogramja például úgy alakult, hogy a tizennégy produkció közül három is A kaukázusi krétakör egy-egy előadása lett.

Stefanie Reinsperger, Nico Holonics Forrás: Berliner Ensemble/Matthias Horn

Michael Thalheimer pedig nem az a típus, akinek megremeg a keze. Nem izgatta a művet körülvevő legendakör, hanem azt a kérdést tette fel: mi a lényege ennek a történetnek? Ez pedig nem bonyolult kérdés, maga Brecht bele is írta a darabjába a választ:

„Rettenetes a kísértés a jóra!"

Miközben hajlamos volt furmányos elméleteket kidolgozni, Brecht többnyire igen egyszerű darabokat írt. Főhőse Gruse Vacsnadze, a nem túl bonyolult lelkületű cselédlány, aki mindenáron óvja a véletlenül hozzá került csecsemőt. Stefanie Reinsperger teltkarcsú, komika alkatú színésznő, többnyire a színpad közepén áll, a többi szereplő változik körülötte. Amikor meg a kópé Acdak kerül a történet középpontjába, aki véletlenül lesz bíró a polgárháború káoszában, akkor Tilo Nest áll középen egy hokedlin.

Forrás: Nemzeti Színház/ Eöri Szabó Zsolt

Ebben a hokedliben nagyjából ki is merül a díszlet. Brecht sok helyszínes, sok szereplős darabot írt és Grúziába helyezte a történetet az egzotikus látvány kedvéért. Michael Thalheimer minderről radikálisan lemond. Egy szál elektromos gitár szolgáltatja a zenét élőben. Paul Dessau songjai sem hangzanak el, az énekesből prózában beszélő narrátor lesz (Ingo Hülsmann). Összesen kilenc színész lép színpadra, némelyikük mellékszereplők egész sorát megjelenítve élheti ki bohóchajlamait. Sőt bizonyos szereplők meg sem jelennek, hanem egy színész különböző hangokon ad elő egy-egy jelenetet. A jelmezek csak jellemző ruhadarabok, Acdak például egy szál jégeralsóban bíráskodik. Összekenve némi vérrel, ami az egyetlen látványelem az előadásban.

Stefanie Reinsperger, Tilo Nest, Sina Martens Forrás: Nemzeti Színház/Eöri Szabó Zsolt

A látvány minimuma, a színészet maximuma. Bár a színészet sincsen túlbonyolítva, a villanásnyi jelenetekben nem is lenne rá idő. Mindenki egy-két jellemző gesztussal hozza az adott figurát, de így is teljes a színházi élmény. A szűk kétórás, egy részben játszott előadás tényleg Gruséra koncentrál, és Stefanie Reinsperger ki is használja a ziccert. Érzelmek széles skáláját van lehetősége bravúrosan bemutatni: évődik, dühöng, kétségbeesik, siránkozik, erőt gyűjt. Brecht mintha úgy írta volna meg a darabot, hogy a Grusét játszó színésznőnek legyen néha ideje szusszanni egyet, Thalheimer meg pont ezeket a részeket hagyja ki.

Meggyőző ez a radikális minimalizmus, de azért szomorú lenne, ha tömegesen ilyenek lennének a színházi előadások.

Ez az üres térben előadott majdnem monodráma erős koncentrációt igényel a nézőtől. Jó élmény felkészült művészeknek köszönhetően megtapasztalni a színészi játék megjelenítő erejét, de mivel igen egyszerűek a játékszabályok, az előadás hamar kiismerhetővé válna. Érzi ezt a nagy rendező is, mert a vége felé már veszett tempóban száguldunk előre a történetben. A tapsrendnél piheg a főszereplő, piheg a közönség is. Óriási siker. Együtt örülünk, hogy végig bírtuk szusszal.

A bádogdob

A monodráma nehéz műfaj. Színésznek is, nézőnek is. Teljes színházi élményt nyújtani egyedül, illetve elfogadni, hogy itt ma este nem lesz élménytűzijáték, hanem egy maratoni futónak kell szurkolnunk. Nico Holonics azt vállalja, hogy 1 óra 50 percen keresztül van egyedül a színpadon. Nem is leplezi, hogy iszonyatos erőfeszítés ez neki. Profi módon szerepen belül maradva iszik vagy törli le egy kendővel az izzadságot a homlokáról. A bádogdob regénynek sem könnyű olvasmány: abszurd elemei, hirtelen váltásai nem könnyítik meg annak sem a dolgát, aki a színpadon állva próbálja elmesélni nekünk. Egy szigorú logika szerint építkező sztorival nyilván könnyebb dolga lenne. A Berliner Ensemble új vezetője,

Oliver Reese által rendezett előadásban azonban van valami elegáns könnyedség.

Nem görcsöl rá a problémára, ahogy a monodrámák esetében gyakran teszik, hogy jaj, itt egy színész fog hosszan beszélni, szórjuk meg effektekkel az egészet, nehogy leüljön. Ez az előadás Nico Holonics személyes erőfeszítésére épül, hogy megpróbáljon minket végigvinni magával a történeten.

Forrás: Berliner Ensemble/Birgit Hupfeld

Kiderül, hogy a pezsgőpor már a második világháború előtt is létezett, sőt már akkor sem vízbe keverték a gyerekek eredeti rendeltetése szerint, hanem a nyelvüket dugták bele. Elhangzik németül a szó, megjelenik a magyar felirat. Nico Holonics nem biztos benne, hogy a magyar közönség ismeri a szót vagy magát a dolgot. Megfordul és a feje fölül magyarul is felolvassa: pezsgőpor.

Kérdően néz a közönség felé, bólogatás a válasz.

Jól van, akkor mehetünk tovább. Aztán körbe is kínálja a pezsgőport, de egyébként nincsen szétszaggatva az előadás a közönséggel való barátkozással. Nincs túl sok díszletelem és kellék sem, nem próbál a színész ezekbe kapaszkodni.

Háromféle elemből épül fel a játéka: egy profi sztorizó gesztusaiból, egy három éves gyerek megjelenítéséből, és egy olyan gyerekéből, aki mások előtt produkálja magát. A háromféle magatartás váltogatása eredményezi, hogy nem válik egysíkúvá a produkció. Egy jó képességű történetmesélő sok mindent érzékeltet a sztorijával kapcsolatban. Nem lepantomimezi, amiről beszél és nem is játszik el külön mindig minden figurát.

Viszont egy-egy gesztussal megidézi a története szereplőit, egy-egy mozdulattal illusztrál térbeli eseményeket.

Nico Holonics birtokában van a történetmesélői képességnek és nem fullad abba a produkció, hogy megpróbálja eljátszani egyedül az összes szerepet.

Forrás: Berliner Ensemble/Birgit Hupfeld

A bádogdob főszereplője három évesen úgy dönt, hogy nem nő tovább és csak a dobjával hajlandó foglalkozni, ha másra akarják kényszeríteni, akkor előveszi azt a képességét, hogy úgy tud sikítani, hogy az üvegtárgyak megrepednek tőle. Nico Holonics egyszer sem sikít az előadásban, csak jelzi a sikítás helyét és mozgással-hanggal eljátssza a következményeit. Mivel a főszereplő három éves, Nico Holonics a szélsőséges érzelmi megnyilvánulásoknál gyereket játszik: dühöng, kétségbeesik. De ebből van kevesebb. Egy három éves gyerek már pontosan tudja, hogyan vonja magára mások figyelmét, hogyan tűnjön aranyosnak és él is ezekkel az eszközökkel. Nico Holonics is úgy lopja magát a közönség szívébe, hogy olyan gyereket játszik, aki produkálja magát, aki másokat igyekszik manipulálni.

Nagy találmánya az előadásnak egy olyan nagy szék, amelyhez viszonyítva az egyébként 178 cm magas Nico Holonics 94 centisnek tud tűnni.

De ez nemcsak méretarány kérdése, hanem színészi varázslaté is.

A gyereknek öltöztetett Nico Holonicsnak olyan dolgokat kell csinálnia, úgy kell viszonyulnia a székhez, hogy tényleg kicsinek tűnik számunkra. A színész nem dobolja szét az előadást: néha dobol, máskor hangbejátszás a dobszó, és van amikor Nico Holonics a szájával utánozza a dobolást. Mindez jó arányérzékkel beosztva, adagolva. A mozgósított színészi energiáknak és a sok apró ötletnek köszönhetően utólag már indokolatlannak tűnik a kezdeti gyanakvás: A bádogdobot előadni? Ugyanis, kaptunk rá választ.