Ház a sziklák alatt
Psota Irén az 1958-as évben játssza el a már említett néma Katát Brecht Kurázsi mama című darabjában, a címszereplő Kiss Manyi, valamint Zenthe Ferenc és Mensáros László mellett. Az volt az első átütő kritikai és közönségsikere.
Abban az évben forgatja a Ház a sziklák alatt című filmet is, amelyet Makk Károly rendezett. Korábbi viharos viszonyuk addigra már barátsággá szelídült.
Tehetségük is óvta őket az életen át sebeket kaparászó kisszerűségtől.
Ám a magát ízig-vérig városi lánynak érző Psota attól tart: Makk filmjében nem fog ráérezni a vidéki lány figurájára. Makk azt mondja neki: „Ne érezd, csináld!" Makk Károly a film kapcsán töprengett el egyszer:
Hogy milyen volt Irén akkor? Egy eredendően sugárzó tehetség, bármiről is hablatyolnak a szakírók. Robbanni akaró érzelmek, szenvedély, eredetiség, szerénység és alázat (mármint a munkával szemben).
A huszonhét éves, jó alakú, fanyar szépségű Psota Irén a Ház a sziklák alatt púpos Terájának szerepében a népszerű színészek közül átsorolódik a komoly formátumú alkotók közé.
A filmet Makk Károly és a szereplők tudta nélkül nevezik be a San Franciscó-i Filmfesztiválra, ahol elnyeri a legjobb alkotásnak járó Golden Gate-díjat.
Psota Irén a rákövetkező évben megismerkedik a nála négy évvel fiatalabb, főiskoláról kiebrudalt, s a társulat új tagjaként csupán kisebb szerepeket abszolváló Kun Magdával. Sokat beszélgetnek.
Találkozásuk után három évvel, 1961-ben – amikor anyám már a Miskolci Nemzeti Színház tagja – a Madách Színházban színre kerül Brecht darabja, A kaukázusi krétakör. Psota a cselédlányt, Gruse-t játssza. Párizst is érintő, 1956-os kirándulásán látta először a darabot francia egyetemi színjátszóktól. Lenyűgözte, egyben rémítette is Brecht hűvös világa. A premier után írta egy recenzens:
Psota Irén alakítása nagyszerű példája a stílus tökéletes megértésének és színészi kifejezésnek. Psota Irén minden szépítés, mesterkéltség nélkül, keresett hatások elkerülésével, pusztán a szituációk tökéletes felidézésével formálja meg a jellemet, Gruse különös alakját. Ez a lány őszintén és természetesen éli a maga életét, szenved, küszködik, gyötrődik önmagával és a rátörő sötét világgal. Psota Irén újra bizonyságát adta kivételes tehetségének, stílusérzékének, s bizonyítja: így lehet és így kell Brechetet játszani".
Psota Irén azt mondta a darab kapcsán:
Végigcsináltam a premiert, ma sem tudom hogyan, hiszen közben a második férjem már nem volt velem. A siker meglepett. Azt hiszem az igazi sikereimet nem fogtam fel soha. A legtöbb olyan könnyű szülés volt, mintha császármetszéssel hoznék világra egy gyereket vagy csodálatosan repülnék. (Ez az, amire egy kapcsolatban is midig vágyom.) A kaukázusinál nem éreztem fájdalmat, könnyű szülés volt, mint később a Yerma.
Utóbbi darab, centrumában a gyermek után hiába sóvárgó asszonnyal, Yermával, 1964-ben került a Madách Színház színpadára.
Almási Miklós írta:
Régen volt ehhez fogható színházi siker: ez volt az a bemutató, ahová közönség elsősorban a színészi alakításért, a játék látványáért, élményéért ment el. Röviden azt is mondhatnánk, hogy Psota Irén minden eddigit felülmúló tragikus színészi skálája vonzotta a publikumot. Psota neve nem csak fémjelezte mindazt, amit látni kellett. Az előadás egész menetében ezek a kerek szemek bilincselik le a néző tekintetét. Psota-Yerma belső szenvedésének ez a tiszta pillantás adja minden szónál hangosabban kiáltó jelét.
Ami anyám akkori helyzetét illeti: a Miskolci Nemzeti Színház öltözőjének asztalán cseréli '64 nyarán született fiának pelenkáit.
Amikor színpadon van, az öltöztetőnő ügyel rám. Anyám azután szerződött el a Madáchtól, hogy egy kollegina elszerette a férjét, Lőte Atillát. Miskolcon ajánlottak neki szerződést, amit elfogadott. Közben Bujtor Istvánnal vigasztalódott, ám egy nap Bujtor elázva csengetett be anyai nagyszüleimhez, majd az atlétikus alkatú színész elhelyezkedett a konyhaasztal alatt, s onnan közölte zokogva nagyanyámmal, Ébersdorfer Teréziával:
Magdát elszerette tőlem egy kis fekete törpe.
Apám, Sztankay István akkoriban a Miskolci Nemzeti Színház tagja, túl van az országos hírű Arturo Ui címszerepén, és bár Miskolc női lakossága egy emberként rajong érte, ő nem tudja levenni szemét a társulat új tagjáról, Kun Magdáról. Anyám egy ideig ellenáll, ám aztán jött, ami jött. Bár amikor apám első szerelmes éjszakájukon letegezi anyámat, ő azzal inti:
István, itt még nem tartunk!
Egész életükben magázódtak, ha mégis tegeződésbe fordult a párbeszédük, mi, a gyerekeik, sejtettük: balhé készülődik. Ám kettejük viszonyának, családi mindenapjainknak már önmagában ez a játékos magázódás is adott valamiféle teátrális jelleget, amely alapján anyám azt gondolhatta – amikor egy évvel a születésem után apám rávette, hogy adja fel a mindenféle kapcsolati csapdát magában rejtő színészi hivatást –, hogy a civil élet történései is pótolhatják mindazt, amit a színpadot elhagyva hiányként élhetne meg.
A Fiú
Psota Irén pályájának nagy része a Madách Színházhoz kötődik.
Ott kapta meg első Kossuth-díját is 1966-ban addigi szerepeiért, a másodikat 2007-ben egész életművéért.
Szakírók többször is lejegyezték: Psota-formátumú színész köré illik színházat szervezni, mindig a társulat centrumában kellene éreznie magát. Psota Irén feljegyzéseiből, szakírók dolgozataiból is kiderül: szeretett teátrumánál néha a mellőzöttség korszakait is megtapasztalta.
Psota Irén 1980 és 1982 között átszerződött a Népszínházhoz, majd 1990-ig a Nemzeti Színház tagja volt. Aztán visszament anyaszínházához. A színházi adattár csaknem másfél száz színházi szerepét tartja nyílván, külön dolgozatot érdemelne közülük a Peer Gynt Aese-ja, amely darabban Huszti Péter volt a partnere. Vagy a Nemzeti Színházban 1983-ban bemutatott Murell-Wilson darab, a Sarah, avagy a languszta sikolya Sinkovits Imrével. És sok másik, amelyekben Pécsi Sándorral, Mensáros Lászlóval, Márkus Lászlóval, Domján Edittel, Ruttkai Évával, Almási Évával alkotott nagyot, egyedit. Könyvet lehetne írni filmjeiről, lemezeiről, a nevéhez kötődő slágerré lett dalokról.
A Madáchban vagy másutt: magánéletének súlyosabb epizódjainak idején is színpadon volt, a rivaldában.
Az segítette elviselni édesanya elvesztését, harmadik házassága kudarcát.
Psota Irén harmadik férje az író, műfordító, irodalomtörténész, kritikus Ungvári Tamás volt, akivel egy premier után kerültek közel egymáshoz. Tizenkét évig éltek házasságban. Évtizedekkel válásuk után Ungvári egy tévéműsorban azt mondta:
Tizenkét év börtönből is sok.
Ungvári múltidézésben érzékeltette, hogy neki csak a másodhegedűs szerepe jutott, felesége csak hivatásának élt, nem főzött, csak szerepet tanult.
Psota Irén naplóbejegyzéseiben többször említi: szellemileg is sokat kapott harmadik férjétől, ráadásul az Irma, te édes magyarra fordított változatát, amely ugyancsak sikert hozott. Azt sem tagadta el:
házasságkötésük előtt nyíltan megmondta jövendőbelijének: az ő igazi szerelme Molnár János, akit örökké szeretni fog.
Harmadik válása után egy afgán agárnak lett gazdája. Fiúnak nevezte. Az 1984-ben megjelent Szerelmeim, Szerepeim és a Szemtanúk című portrékötetben mondta el Fiú kapcsán:
Öt évig éltem együtt a kutyámmal, és ez alatt megéreztem, hogy talán nem lettem volna jó anya – majomanya lettem volna. Állandóan tele volt a frizsiderem kutyaeledellel. Olyanokat főztem neki, amiket el sem tudtam volna képzelni. Mikor egyszer beteg lett, kétségbeesetten könyörögtem neki: kérlek, mondd meg, mi bajod?
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!