Psota Irén, a nagy magyar színésznő, aki csak azt a férfit szerette igazán, akit a kommunisták börtönbe vetettek

A Nagy Találkozás (M.J.-vel)

Az egyik legnagyobb magyar színésznő volt. Kétszeres Kossuth-díjas, a Nemzet Színésze. Civil életében végletes temperamentumú. Ám színpadi alakításai sorra bizonyították: szélsőséges érzelmei ellenére tökéletes megfigyelő volt. Mindemellett a legvisszafogottabb színpadi karaktert is úgy játszotta el, hogy abban felfedezhető volt saját személyiségének valamely részlete. Habitusát, párkapcsolatait, civil életének olykor végletes epizódjait alighanem gyermekkorának történései is erősen meghatározták, ahogy az is valószínű, hogy olykor a hivatásából nyert erőt a túléléshez. Psota Irén története kapcsán Sztankay Ádám arról is mesél, miként alakult saját édesanyjának sorsa, aki feladta színészi hivatását, miközben életre szóló barátság kötötte össze a nagy ívű pályát befutott Psota Irénnel.

A zsöllyesor

Psota Irén Fiú elvesztése után is ragaszkodott a kutyákhoz, de férfival már nem bonyolódott komoly kapcsolatba. Hamarosan szállóige lett a mondatából:

Eljegyeztem magam a magánnyal.

Amelyhez záradékként mindig hozzátette, hogy ez valójában hármas frigy, amelynek lényeges szereplője a hivatása is. Erre bólintott rá anyám anno, a tévé előtt.
Kun Magda a miskolci évek után szabadúszóként vállalt még kisebb-nagyobb szerepeket vidéki színházakban. Színészként nem sikerült nyomot hagynia maga után.

Papp László és Kun Magda a Nehéz kesztyűk című film forgatásán Forrás: Sztankay család archívuma

1957-ben főszerepet játszott a Nehéz kesztyűk című filmben az önmagát alakító Papp Laci filmbeli feleségeként,

de a filmográfiák a film szereplőit sorolva egy másik Kun Magda nevű színésznő életrajzát citálják, bár az a művész már 1948-ban meghalt.
Arról, hogy Psota Irénnel a színpadon is összehozta a sors, egy régi címlap tanúskodik, amely a Vőlegény című darab egykori Madách Színházbeli előadásának jelenetét ábrázolja. Ám Kun Magda neve nincs rajta a korabeli plakátokon, alighanem beugróként került az előadásba.
Anyám a színpadot hátrahagyva, néhány, apám által szorgalmazott civil állás után az Irodalmi Színpadnál helyezkedett el. Volt művészeti titkár, legtovább rendezőasszisztens, az maradt akkor is, amikor aztán művész színházként futott tovább a Radnóti Színháznak átnevezett intézmény.

Anyám a rendező mellett ülve nézte évtizedekig mindazt, ami a zsöllyesor felett történik.

Reggelente bement a próbára, beült a sötétbe, tette a dolgát. Naplót nem írt, élete történéseiről szűkszavú bejegyzések tanúskodnak évtizedeken át vezetett apró noteszeiben. Ügyeletekről, próbákról és persze magándolgokról. 1971. május 22.: „Indulás Mátészalkára, 1 előadás". Július 9.: „Beszélgetés I-vel, gyerek ne! Válunk." Július 12.: „Kibékülés! (gyerek marad)." Július 15.: „ Ádámka 7 éves!" Október 2.: „Szülés megindítása. 16h 15' 60dkg-os élő magzat, fiú. Élt kb. 2 órát."

Ő lett volna az öcsém, András.

1976. május 28.: „Hajnalban 2h-kor vérzés. 3h-kor kórház. 6h 30'-kor császármetszés. 6h 55' Orsika megszületett." Május 29.: „Megtudtam: születése után kb. 2 órával az I. Női Klinika koraszülött osztályára vitték (Baross u.) Él!?" Június 2.: „A kislányom él, egészséges, pólyában van, eszik... és én még nem láttam!!!"

Lett egy húgom.

Anyám Psota Irénnel a következő években főként véletlenszerűen találkozott, vagy nagy ritkán beültek valahová egy kávéra.

Anyám mindig lelkesen említette találkozásaikat, de mindig kerülve a beszélgetés felidézését. Ugyanakkor Psota Irén színészi sikereit érzékelhető örömmel élte meg.

Egyszer, amikor apámmal autóztunk hazafelé a Kossuth-díjából vett vidéki házából, kibukott belőlem a kérdés:

Milyen színésznő volt az anyám?

Apám rövid hallgatás után azt felelte:

Ez egy kurva nehéz pálya.

Nem kaptam választ, és nem volt bátorságom, hogy tovább feszegessem a dolgot.
Anyám a zsöllyesorból ment nyugdíjba. Pár évvel később lett beteg. Akkoriban, amikor a húgom eldöntötte: jogi tanulmányait feladva megpróbálkozik a színészettel.
Orsi két sikertelen felvételi után harmadszor is nekivágott.

Anyánk akkor már apró volt, mint egy madár, ráadásul a májáttétek miatt meglehetősen sárga.

Ahogy nézegette magát a tükörben, meg is kérdezte egyszer:

Gyerekek, nem vagyok én kínai?

Abban az évben nem hagyta másra a dolgot, maga készítette fel a színművészeti felvételére a tesómat. Orsi átjutott a második fordulón, ám az utolsót, a harmadikat anyánk már nem tudta kivárni. Hatvanhat éves volt, épp húsz éve történt. Orsi ott volt vele az utolsó pillanatáig. Azt mondta:

Majd azt gondolom, hogy csak elutazott egy kicsit.

Nekivágott a harmadik fordulónak, felvették.

Irén sír

Psota Irént színházi nyaralásokról ismertem személyesen, meg bemutatókon futottunk össze, amikor idővel apám is a Madách Színház tagja lett. Miután apám továbbállt a teátrumtól, sokáig nem láttam. Csak évekkel anyám halála után akadtunk össze, egy sajtótájékoztatón önálló estje kapcsán.
Színpadon persze láttam párszor, és az újságokból tudtam, hogy nyolcvanhoz közel a privát életében is virulens. Értesültem aktuális kutyájának állapotáról, utazásairól, arról, melyik előadáson, koncerten bukkant fel nézőként.

Budapest, 2009. március 28. Psota Irén, a Nemzet Színésze, kétszeres Kossuth- és Jászai Mari-díjas érdemes művész (b) Szirtes Tamás, a Madách Színház ügyvezető igazgatójának (j) társaságában nézi a színház Tolnay-szalonjában a 80. születésnapja alkalmából nyílt kiállítást, mely pályafutásának kiemelkedő pillanatait mutatja be Keleti Éva fotóművész képein keresztül Forrás: MTI/Kovács Tamás

A bulvár hírek jelezték: magányával és hivatásával immár végleg összenőve komfortosan érzi magát az életben.

A találkozás egy kávéházban esett, a tömegen át is észrevettem, ahogy a szokott turbánja alól oda-oda pillant felém. Odamentem hozzá, mondtam – biztos, ami biztos –, hogy ki fia borja vagyok. Bólogatott, hogy tudja. Nézett rám csillogó szemmel, boldogan, mint egy réglátott, elveszettnek hitt barátra. Végül megkérdezte:

Azt mondd, Magda hogy van?

Nem válaszoltam, Psota Irén pedig belezokogott a csendbe.

Az igazság

Úgy hozta az élet, hogy később még néhányszor összetalálkoztunk. Amikor például kutyát sétáltatott, vagy beült az apró óbudai kávézóba – akkori munkahelyem, Psota otthonának közelébe költözött pesti székhelyéről. Próbáltam kérdezni anyámhoz fűződő barátságáról, hajdani titkaikról, de

sosem engedte kiemelni magát abból a helyzetből, amelynek ő teremtette meg a kereteit.

Cicázott, bakfisként incselkedett, mondtam is egyszer, ha így megy tovább, ki tudja, hova fut ki a dolog a köztünk lévő harminc egynéhány év ellenére. Nevetett, azt mondta:

Fusson bárhová!

És a magány, mit fog szólni?

Azt búgta:

Ó, kisfiam, ő olykor nagyon megengedő.

Játszott persze, fürkészte, mennyi van bennem felmenőim vonatkozó génjeiből.

Utolsó találkozásunkon a presszó teraszáról intett magához. Kutyájával és egy maga korabeli, elegáns hölggyel ücsörgött a kávé mellett.

Kisfiam, muszáj bemutatnom a barátnőmet!

Kezet fogtunk, mondtam a nevem, a hölgy azt felelte:

Bara Margit voltam.

Aztán a kommunista pártvezérek által hajdan végletesen megalázott, pályáról kiszorított színésznő lesütötte a szemét.

Psota Irén félrebiccent fejjel szemlélte a helyzetet.

Később már csak telefonon beszéltünk. Ő hívott, nyaggatott: újságíróként, színészek gyerekeként tudnom kell, miért késik a nemzet színészeinek járó apanázs?
Apámat még nem választották maguk közé, de az atyai barátok közül volt, akit már igen. Őt hívtam először, hogy igazítson el az ügyben. A kérdezett szeretettel mondta: „Az Irén őrült, mondd meg neki, hogy legfeljebb banki teszetoszaság miatt lehet csúszás." Tolmácsoltam a szavait Irénnek, hozzátéve: „Irén, ha mégis baj lenne, ne féljen, amíg élek, maga nem fog éhen halni!" Azt felelte nevetve: „Jól van kisfiam, szerencsére te is nagyon hülye vagy!"
Idővel apám is a Nemzet színésze lett. Két évig örülhetett.

Pár hónappal halála után a testvérem azt mondta: „Most már tényleg kezdenek komolyodni a dolgok." Hozzátette: „Ez az igazság."

Azt feleltem, hogy nyugi, gondoljon Psota Irénre, aki hat évvel idősebb apánknál, él és virul, sosem fog elmenni. Aztán, két évvel később, 2016. február 15-én a média tudatta: meghalt Psota Irén.
Hát, ki tudja. Lehet, hogy csak elutazott egy kicsit.

Psota Irén, kétszeres Kossuth-díjas színművész, a Nemzet színésze 2016. február 25-én, életének 87. évében hunyt el Forrás: MTI/Kollányi Péter

Források:
Psota Irén /Interjúk: Máté Judit és Kamondy Zoltán/: Szerelmeim, Szerepeim és a Szemtanúk – Iris kiadó, Budapest 1988
Psota, Csak a halálom előtt olvasható el, de siess! – Urbis Könyvkiadó, Budapest 2008
Kun Magda feljegyzései 1965-1998
Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet: színházi adattár