Pásztor Erzsi beszél pályájáról, direktorok kegyeltjeiről, civil és szakmai örömökről, bánatokról

A Kossuth-díjas színésznőt a legszélesebb közönség az első hazai tévés szappanopera, a Szomszédok Janka nénijeként szerette meg. Ám pályafutását olyan nagy sikerű alakítások is fémjelzik, mint a Macskajáték Orbánnéja, a Bors néni címszerepe. Vagy éppen a Veri az ördög a feleségét című film Kajtárnéja, amelyért elnyerte az 1978-as Filmszemle legjobb színésznőjének járó díját. Pályáját a debreceni színháznál kezdte, a legtöbb időt Pécsett töltötte, utóbb tagja volt a budapesti Madách Színháznak is. Nyolcvankét éves korában is aktív, fellép a Játékszínben, a Turay Ida Színházban, a Karinthy Színházban. Az Origónak arról is beszél: soha nem helyezkedett; méltósággal viselte, ha mások kapták a neki való faladatokat. Mindemellett felidézi magánéletének sikereit, karcosabb szakaszait is.

Privát okok mellett mi vet még árnyat a pécsi korszak emlékeire?

Pécsett szép feladatokat is kaptam, ám jó hosszú szünetek voltak közöttük. A férjem zsinórban játszotta a jobbnál jobb szerepeket, miközben én otthon kavargattam a mártást, hoztam-vittem a kislányunkat az óvodába. István olykor meghívta hozzánk a barátait, hogy eldicsekedjen: igazi mágus vagyok a konyhában! Na, köszönöm szépen! Amikor megtaláltak egy komoly színházi feladattal, akkor persze mindenki tátotta a száját: hú, ez milyen remek színésznő! Majd megint évek teltek el úgy, hogy a nekem való feladatot a direktor „kegyeltje” kapta, aki szakmailag messze soványkább volt. Jó barátnőm, Bódis Irén, a színház párttitkára – becsületére legyen mondva, ő hithű kommunista volt, nem megélhetési – el is ment egyszer a városi pártbizottságba, és szóvá tette: lakást, berendezést, hűtőszekrényt is a színház vesz a direktor kedvencének. Azt mondta: „Megállj!” kellene már ebben az ügyben. Akkor behívták az igazgató elvtársat, megdorgálták, ő pedig sírva kért bocsánatot. Majd ment tovább minden a szokott módon. Hát, így éltünk a pártállamban.

A pécsi évek alatt viszont több filmben is fontos feladatot kapott. Az 1978-as Filmszemlén ön nyerte a legjobb színésznő díját András Ferenc Veri az ördög a feleségét című alkotásában nyújtott alakításáért. Még abban az évben át is szerződött a MAFILM társulatához. Jó döntés volt?

Filmben talán nem is kaptam többé szerepet. A tévé, szinkron: más vircsaft. Rázós öt év volt, végig mondogatták, hogy hamarosan megszűnik a Mafilm-es társulat. Elvált voltam, hatodik kerületi „lukban” laktam a lányommal - arra futotta a tágasabb pécsi otthonom árából -, de azt is fenn kellett tartani.

„Nem én akartam, hanem a fiúk hívtak, de ha nem lehet, hát nem lehet” Fotó: Polyák Attila - Origo

Hogy élte túl?

Főleg beugrásokra hívtak. A Vígszínház Pisti a vérzivatarban című Örkény-előadásba is egy kolléganő betegsége miatt kerültem be. Amit mutattam, annak alapján az előadás rendezője, a színházat dirigáló Várkonyi Zoltán és kollégája, Kapás Dezső is oda akartak szerződtetni. Várkonyi még a főiskolán azt találta nekem mondani, amikor megrendezte nekünk a Mélyek a gyökerek című darabot: „Maga egy személyben a Gombszögi Ella és a Gombaszögi Frida. Maga az, aki mindent el fog játszani!” Jósként sajnos nem volt annyira zseniális, mint színházcsinálóként. Az Örkény-darab bemutatója idején már beteg volt, hamarosan meghalt. Hamarosan Marton László vette át a színházat, aki azzal hívott: „Hallom, ide szeretnél jönni, de sajnos nem lehet.” Mondtam neki: „Nem én akartam, hanem a fiúk hívtak – utaltam Várkonyira, és Kapásra –, de ha nem lehet, hát nem lehet.”

Felteszem: a színpadon kívüli terepeken nemigen tudott helyezkedni.

Nemhogy helyezkedni nem tudtam, de ha valami nem tetszett, akkor mindig megmondtam a magamét. Az ilyesmi nem nagyon olajozza az ember karrierjét. Ráadásul a társasági nyüzsgés sem nekem való. Ez ügyben eleinte a férjem iránti elkötelezettségem miatt voltam tartózkodó. A MAFILM-es évek alatt meg nem akartam egyedül bulikba járni. Az rosszul veheti ki magát egy nő esetében. Vannak persze, akiknek mindentől függetlenül megy a dolog: például Márkus László vagy Margitai Ági mindenhol ott voltak. De nekik jól állt a nyüzsgés.

A Madách Színháznak miként lett tagja?

Bekerültem a Garas Dezső rendezte Eduardo de Filippo-darabba a Nemzeti Színház egyik kamarajátszóhelyén. Székhelyi Józseffel alakítottunk testvérpárt: az ő figurája féleszű volt, az enyém süketnéma. Elpanaszoltam neki, hogy megszűnik a filmgyár társulata. Ő a Madách Színháznak volt tagja, mondta, szól az érdekemben Ádám Ottónak. Nem bíztam a dologban, hiszen Ádám Ottóval egyszer dolgoztam, amikor egy negyedéves vizsgánkat rendezte. Ám amint megszűnt a filmgyári társulat, Ádám Ottó beinvitált magához. Úgy fogadott, mint aki nem is érti, miként működhetett nélkülem a társulata. Leszerződtem, kaptam is szép szerepet egy Gyurkovics-darabban. Csakhogy Ádám Ottó már távozóban volt a színháztól, s aztán Kerényi Imre vette át a helyét. Imre azonnal nyugdíjazott, amint elértem a korhatárt. Azt mondta: a magamfajta színésznőből három is akad a társulatban. Meg is nevezte őket: mindegyik más karakter. Kétségbe estem, de Imre három hónap múlva visszahívott vendégként. Ilyen a színház.

Azóta is rendszeresen színen van, ha csak az elmúlt éveket nézem: játszott Sopronban, Szegeden, a fővárosi Játékszínben, a Karinthy Színházban, a Turay Ida Színházban. Van kedvenc előadása a mostaniak között?

Mindet szeretem. De a Játékszínben színre került Vidám kísértetek esete jól mutatja, hogy miféle fátum ül rajtam. Azt gondoltam, ha valami, akkor Madamme Arcati szerepe rám van kitalálva. Kéznél is voltam, hiszen amikor négy éve eldöntötték, hogy bemutatják - éppen ott játszottam a Nyolc nő című darabban. De kapásból persze nem engem, hanem két másik kolléganőmet hívták a feladatra. Előbb az egyiket, aztán a másikat, ám egyik sem ért rá. Fájt a dolog, de megtanultam: egy színész nem sértődhet meg. Amikor végre én is eszébe jutottam valakinek: igent mondtam. A nézők odavannak a figurámért. A premieren ott volt Szinetár Miklós is, odamentem hozzá, megöleltem, s mondtam neki: igaza volt, amikor hosszú jövőt jósolt a pályán.

A Szomszédok Janka nénije mennyire bélyeg a sorsán?

Sok szeretetet kapok miatta a nézőktől. Janka néni iszik, hazudik, manipulál, jár a szája. Nem éppen szimpatikus nőszemély, mégis kedvelnek azért, mert olyan karakternek formáltam meg, aki szinte mindenki számára ismerős a magánvilágából. Ráadásul minden átkozott szokása ellenére van benne valami esendő.

Nemrég betegségről szólt a fáma, de üzente: hamarosan újra színpadon lesz. Nyolcvankét évesen is érzi még a svungot a szakmához?

Azt tart életben, hogy színpadon vagyok. Persze nem vagyok bolond, tudom, hogy senki nem élhet örökké. De a feladataim közt nem érek rá ilyesmin rágódni.

Harminc évvel a Jászai-díja után lett Érdemes Művész 2006-ban. Aztán hat éve érkezett a Kossuth-díj is. A megkésett elismerések is jólesnek az embernek?

Azok mindig jólesnek. A Kossuth-díjat olyan helyre tettem ki a lakásba, ahol mindig rá tudok pillantani, ha úgy érzem, kel egy kis „megerősítés” a lelkemnek.

Pásztor Erzsi átveszi a Kossuth-díjat Schmitt Páltól 2012-ben Forrás: MTI/Soós Lajos

De már nem egy hatodik kerületi „lukban” él?

Nőtt a lányom, mozdulni kellett. Élemben először és alighanem utoljára protekciót kértem. Pozsgay Imrét kerestem meg, már azt sem tudom, milyen pozícióban volt akkoriban. Ő segített, hogy a hatodik kerületi ingatlant leadva átköltözzünk egy új építésű, tágasabb Angyalföldi panelba. Ennek is már vagy negyven éve, úgyhogy Újpest után ebben a kerületben is díszpolgár lettem a minap. Egyébként életem egyik legnagyobb elismerését – ha már szóba hozta ezt a témát –, az unokámtól kaptam.

Miként?

Lányommal, Henriettával akadtak köztünk feszültségek a hivatásom miatt, színésznőként nem tudtam százszázalékos édesanyja lenni. Viszont sok időt töltött édesanyámmal, a nagymamájával. Felnőttkorában aztán elsimultak közöttünk a régebbi feszültségek. Miközben az unoka-nagymama jó viszony az ő lánya és köztem élt tovább. Igaz, mivel Henrietta Olaszországba ment férjhez, unokámmal való kapcsolatom csak „szakaszos” lehet, de annál mélyebb. Amikor nálam volt, mindig nagyon sokat beszélgettünk. Ahogy egyre érettebb lett, annál többet kérdezett a hivatásomról, múltamról, régi dolgokról. Mára Gulietta is felnőtt, s egyik közelmúltbeli látogatása után elrejtett egy hozzám írt levelet – persze úgy, hogy megtaláljam, amikor ő már elrepült. Köszönetet mondott benne azért, hogy mellettem megismerhette a magyar nyelv minden árnyalatát, megszerethette az irodalmunkat, kultúránk különböző részeit, a színházat. Nekem köszönte meg, hogy Olaszországban felnőve is ízig-vérig magyarnak érzi magát. Lehet ennél nagyobb öröme egy nagymamának?

Fotó: Polyák Attila - Origo