Kerekes József: A közönség nem a színész magánfájdalmára vesz jegyet

Kerekes József interjú

Kerekes József több színházban is játszik, látható népszerű tévésorozatban, hangja pedig szinkronszerepei sokasága miatt szinte mindenki számára ismerős. A pályán töltött évtizedei alatt drámai szerepekben is bizonyította egyedi tehetségét, ugyanakkor többször is ott ragadt a komikus szerepkörében. Amikor hét évvel ezelőtt a Vígszínházhoz szerződött, maga is úgy gondolta: a körúti teátrumban szélesebb repertoárról osztják majd rá a szerepeket. Kerekes József végül egy éve a szabadúszást választotta. Az Origónak sok egyéb mellett arról is beszélt: mikor ad lehetőséget magánnyafogásra a színház működési szabályzata; melyek a főbb különbségek a mikroportba sutyorgó és tereket átbeszélő színészek között; milyen „generáldumákkal” próbálják olykor leplezni a szakmai hiányosságokat.

Milyen az a színház, amelynek csapatából hat ló sem tudná elhúzni?

Nagyszerű társulat, nagyszerű rendezők, nagyszerű repertoár. A színész erre vágyik.

Amikor pár éve a Vígszínházhoz szerződött, sokan úgy gondolták: helyére került. Ám a tavalyi évadban távozott.

Hálás lehetek Eszenyi Enikőnek, mert miután bekopogtam hozzá, leszerződtetett a színházához. Akkoriban zárták be a Budapesti Kamarát, amelynek tizenkilenc évig voltam tagja. Éppen megszületett a harmadik lányom, én pedig megijedtem: miből fogom eltartani a családot? Amikor aztán a Vígszínház tagja lettem, azt gondoltam: talán nemcsak befogadnak, de hasznomat is veszik majd. Hiszen koromnál, színészi alkatomnál fogva is bőven akad ott számomra feladat. Idővel kezdtem észrevenni: ellehetek náluk, de valójában nem nagyon használnak. Ötvenöt évesen úgy éreztem: több svung van még bennem annál, mint hogy ott parkírozzanak a körúton. Harag nélkül váltunk el egymástól.

Akkoriban, illetve nem sokkal később, többen is távoztak: színészek, gazdasági vezető, a színház közszeretetnek örvendő titkára. Puszta véletlen vagy jelzésértékű történések?

Eszenyi Enikőnek mások a prioritásai, mint azoknak, akik eljöttek. Másokban és más színházi eszményekben gondolkodik. Ugyanakkor az is kétségtelen: van egy sajátságos stílusa is – amely viszont a mi személyes viszonyunkban nem okozott feszültséget. Ami a többieket illeti: szerintem apró kis mozaikdarabkák álltak úgy össze minden egyes emberben, hogy egyszer csak eldöntse: itt most befejezi. Miközben, tudtommal, senkivel nem volt ajtócsapkodós nagy balhé a búcsút megelőzően.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

A távozók között baloldalinak, liberálisnak mondott művészek is említették privát beszélgetéseken: a színész számára sem volt feltétlenül inspiráló a színház néhány politikai áthallásokkal átszőtt, erős formai elemekkel operáló előadása. És nem is elsősorban a politikai áthallások ellen volt kifogásuk.

Én csak a magam nevében tudok beszélni. Ha engem nem érint meg egy előadás, akkor nem érdekel. Hiába divatos egy rendező, pusztán attól nem tudok ájuldozni. Márpedig vannak olyan alkotók, akiket sokan éljeneznek áhítattal akkor is, ha sikerületlen produkciót kínálnak a publikum elé. Sokféle hókuszpókuszt láttam a Vígszínház egyes előadásaiban. Csakhogy én 1977-től 1981-ig pinceszínházas voltam Keleti Pista bácsi csapatában, ahol már annyi mindent láttam abból, amit ma újdonságnak tartanak. Ennyit erről.

A Pinceszínháznak úgy lett tagja, hogy részt vett ott egy középiskolai „Most mutasd meg!” vetélkedőn. Produkciója után meglátta egy sarokban gubbasztani Lang Györgyi, a Pince társulatának tagja. Ő fűzte meg: csatlakozzon a társulathoz. Csatlakozott, hiszen már korábban is vonzották a színészet felé a hetvenes évek tévéjátékaiban, szórakoztató műsoraiban látott nagynevű művészek. Stimmel?

Hozzátartozott a pálya vonzerejéhez, hogy én még láthattam: mekkora rangot jelentett színésznek lenni – amiben később persze nagy változás következett. De akkoriban az is hatott rám, hogy amikor színházba mentem, akkor a tévé egyetlen csatornáján látott műsorok szereplői „köszöntek vissza” a színpadról. Olyan művészek, mint például Benkő Gyula, Tahi Tóth László, Márkus László, Huszti Péter, Haumann Péter, Mensáros László, Almási Éva, Psota Irén, Tábori Nóra.

Családjában volt művészember?

Nem. Édesapám, id. Kerekes József kertészmérnök volt. A fő szakterülete a gyógynövények voltak, ő alapította a Kertészeti Egyetem gyógynövény tanszakát. Doktori disszertációját a kamilla nagyüzemi termesztéséből írta. Része van abban, hogy szükség esetén ma bárki vehet magának egy doboz filteres kamillateát. Amikor kezdtek megjelenni a Magyar Nagylexikon kötetei, az a szégyenletes ötletem támadt, hogy megnézem, nem kerültem-e bele véletlenül. Nem lettem szócikk, de édesapám, akire ettől függetlenül is büszke vagyok, az lett. Ami édesanyámat illeti: ő pénzügyi előadó volt. Apám kapcsán még megemlíteném: számára 1945 valóban a felszabadulást jelentette, hiszen egyszerű parasztgyerekként más körülmények között talán sosem kerül egyetemre.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Magyarán: ön is balos világnézetet kapott örökül?

Lényegében igen, ezt hoztam, de másfelől: kikérem magamnak a címkézést. Apámnak a fényes szelek korszaka adott valamit, míg például egykori szeretett barátom, kollégám, Kránitz Lajos családjától elvett. De az ő cipőboltjukat nem mi kaptuk meg. A történetek nem feketék és fehérek. A szüleim párttagok voltak, de nem kaptunk különleges kedvezményeket, nem az öszödi kormányüdülőbe jártunk nyaralni, amiért sorba kellett állni, azért mi is sorban álltunk. Egyébként apám negyvenkilenc éves korában halt meg gyomorrákban, amikor én még csak tizenegy voltam. Ez önmagában tragédia, külön fáj, hogy a rendszerváltás küszöbén nem kérdezhettem meg tőle: miként élte meg, mennyire „hitte el” az addigi rendszert?

Maradjunk is a kaptafánál. Második próbálkozásra került a főiskolára, Szinetár Miklós osztályába. Bagó Bertalan, Epres Attila, Kaszás Attila, Rékasi Károly, Spolarics Andrea voltak osztálytársai. Mennyiben volt ez más közösség, mint a pinceszínházi társulat?

Szinetár Miklós is nyitott szellemiségű ember, ahogy Keleti István ugyancsak az volt. Mindkettőjüket bölcsesség, rendkívüli műveltség, az iróniára, szarkazmusra való képesség jellemzi. Keleti István gyakran idézte Hamlet találkozását Rosencrantzcal és Guildensternnel, amikor a királyfi azt mondja: „Dánia börtön.” Mire a másik kettő hüledezik: „Miért volna az?” Hamlet vita nélkül feleli ere: „Akkor hát nektek nem az.” Keleti István – akárcsak Szinetár Miklós – soha nem kérte számon a másik emberen gondolkodásmódját. Egyikük sem akarta átalakítani az embert. Más kérdés, hogy eleinte más irányt is vonzónak gondoltam.

Milyen irányt?

A velünk párhuzamos osztályt Major Tamás, Székely Gábor és Zsámbéki Gábor vezették. Major halála után az utóbbi két művész, akik egyébként az osztály indításának idején kerültek a Katona József Színház élére. Teátrumuknak Major is tagja lett, s a Katona akkoriban nem tudott rontani: minden előadásuk a céltábla tízesébe csapódott. Többen is azt gondoltuk Szinetár növendékei közül: a párhuzamos osztály a trendi, ott jobb helyzetben lennénk. Ám másod-, harmadévben már megértettem: ha hozzájuk kerülök, talán be sem fejezem a főiskolát. Tartok tőle, hogy engem Székelyék diákjaként esetleg megpróbáltak volna átformálni, betörni – aminek lehetnek persze előnyei, ha nem is látom azokat. Szinetár azonban tényleg olyannak fogadott el minket, amilyenek voltunk. Engem még egy pinceszínházas nyári táboron Tóth-Tahi Máté kezdett Pubizni az idétlen, visító hangom miatt. Nem volt bajom vele, hozzám nőtt. Aztán már a főiskolán Szinetár Miklós – akire persze felnéztem már csak a filmjei, más munkái miatt is – egyszer azzal fordult hozzám: hallom, hogy a többiek Pubizzák, megengedi, hogy én is így szólítsam? Majdnem elájultam a megtiszteltetéstől. Szinetár úgy gondolta: azzal ad nekünk legtöbbet, ha önazonosak maradunk, miközben megtanuljuk a szakmát. Ebben hitt a beszédtanárunk, Avar István is: gyerekek, az a lényeg, hogy megtanulják a szakmát. Harminckét éve vagyok a pályán, és azt látom: a legnagyobb színészek közül azok érintik meg legerősebben a nézőket, aki minden szerepükben önazonosak. Nincs bennük semmi megcsinált, miközben tehetségük, mély szakmai tudásuk alapján önmagukat adva tudnak mindig más és más karaktert megmutatni. Ettől elementárisak.

Fotó: Hirling Bálint - Origo

Főiskolásként két évig a Nemzeti Színházban volt gyakorlatos, majd diplomázva még négy évet töltött a társulatnál. Ennyi volt benne?

Nem kikerülve, inkább felvezetve a választ: tisztelet a kivételnek, de az ifjabb színészgenerációk tagjai közül sokaknak még az érthető színpadi beszéd is gondot jelent, rosszul artikulálnak. Nem tudják, miként kell bejönni a színpadra, ott felállni, leülni, jelen lenni egy szituációban. Manapság azzal a generáldumával maszatolják el a szakmai hiányosságokat, hogy most a természetesség az igazi művészet. Lópikulát. A Nemzeti Színházban töltött éveim fő pozitívuma, hogy olyan színészek mellett lehettem színpadon, mint Gábor Miklós, Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Bessenyei Ferenc. Főleg Kállaival kerültem össze több előadásban: szájtátva bámultam, ahogy bármely darabban – komédiában vagy drámában; vagy téeszelnököt, máskor bárót alakítva – elegáns könnyedséggel húzza magára a figurát. De az említettek mind önazonosak voltak, miközben a szakma géniuszai. Hatalmas teret beszéltek át mikroport nélkül úgy, hogy mondataik természetesnek hatottak. Aki az ő színészetüket modorosnak tartja, az közelebb áll a dilettánsokhoz, mint a hivatás valódi művelőihez.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!