Bonobo elment, én pedig ott maradtam a boldogságtól meghasonulva

Megy le a nap a Hajógyári mögött, valahol az Óbudán is túl fekvő dombokon túl, állati melegem van. Semmi lírai nem jut eszembe, miközben a „harmincvalahányfokos”, de valójában hetvennek tűnő éghajlati borzalom közepette érzem, ahogyan egyik izzadtságcsík szalad a másik után. Kergetőznek a hátamon. Számukra ez nyilván bolondos, játékos kora esti időtöltés (amennyiben az izzadtság szokott időt tölteni), nekem inkább maga a kín. Mégis, ahogyan hűsíti a sör, szinte égeti a tenyerem, résnyire húzott szememet a távolba fúrom, azon gondolkodom, hogy én tényleg nem bírom elképzelni azt, hogy ennél lehetnék boldogabb. Bonobo zenéjét hallgattam a Szigeten.

Bonobót ismerni persze nem nagy truváj. Mondhatni kortárs zenei alapkövetelmény. Én viszont ebben a megközelítésben egyszerűen hót hülye vagyok. Mert hallottam már róla, de azt nem tudtam, hogy milyen éteri kincs ez az ember. Simon Green egy 42 éves brit faszi, aki Los Angelesben él. És fogalmam sincs, hogy mi van ezzel az emberrel, vagy mi történt, de hogy valami tuti van, az rohadt élet, mert olyan dolgot adott neki a Teremtő, amit ép ésszel és viszonylag terebélyesre hízott szókinccsel sem lehet felfogni és/vagy megfogalmazni. A csávóban annyi tehetség duzzad, hogy majd kipukkan. Egy tehetséggel töltött lufi. Vagy zokni. Nem csoda, hogy megtelt a Budapest Park nagyjából két lélegzetvétel alatt. Ne merengjünk most ezen, legyen elég, hogy döbbenet.

Simon Green, vagyis a Bonobo lelke-atyja a Szigeten Fotó: Rockstar Photographers

Szóval ez az ember és a fogalmam sincs hány fős zenekara (rajongói szemre úgy ötven, valójában kb. tucatnyi) megmutatta nekem, hogy milyen az intelligens elektronikus zene 2018-ban. Ez pedig az egyik legjobb dolog, ami történhetett velünk a 2018-as Szigeten. Mi van akkor, ha az ember szerelmes? Hogyan lehet egy ilyen nem e világi dolgot szavakba önteni? Sehogyan. Illetve végtelen évszázadok festményeivel, verseivel, dalaival, szimfóniáival együtt csak. Talán. Ugyanilyen nehéz elmondani azt, hogy mit okoz Bonobo zenéje.

Szerelmet.

Fotó: Rockstar Photographers

Állok a sörrel a kezemben, és megállapítom magamban, hogy megy ez keményen. De mi megy keményen, gyerekek? Kérdezek vissza magamtól.

Az élet.

Míg ilyen sehova sem vezető dolgokon agyalok, addig hullámoznak a harmóniák, gyűlik a nép. Elhiszem, hogy lesz itt még Gorillaz, de ugyan, hagyjanak már engem békén, az legfeljebb utózenekar lehet. Felettünk repülők szállnak, körülöttük a por, a színpadon grammnyi pontossággal fejtik az angyalok a precizitás szent esszenciáját.

Jaj, istenem

– visítok fel, hát ez annyira kellemesen masszírozza a szívem, hogy érzem, miként ad hozzá éveket az életemhez. Ugyanígy vesz el éveket ez a töménytelen sör, meg fény, meg por, de ezt inkább most hagyjuk.

Fotó: Rockstar Photographers

Gyönyörű a hangzás. Ezúton küldöm szerelmes áhitatomat és gondolataimat a technikusoknak.

Azt az istenit, milyen finoman rakják

– vonyítanak mellettem. Egyetértek. Lágy ez, ami van, de közben pusztít. Lágyan pusztít. Simogat, de úgy, hogy attól őrülsz meg. Finoman kikészít. Ez a csapat meg? Annyira gondos és annyira pontos, hogy nem bírod ésszel. Mintha valami festményt zenélnének előttünk. Elnyújtott loopok, furulya, pici berlini technohajókürt, de máris jön vissza a lágy harmónia. Iszom ezt az egészet, amikor valaki mellettem azt mondja, hogy „ez nem jó”. Lelkem garázsedzőtermében izmosra pallérozott lelkiismeret-angyalkák fognak vissza attól, hogy habzó szájjal nekiugorjak az ütőerének. Helyette kortyolok még egyet. A sörből.

Fotó: Rockstar Photographers

Ja, és van egy fantasztikus énekesnő is.

Ez a nő elénekelte az életem fájdalmát, de úgy, hogy boldog voltam amiatt, hogy egyáltalán fájhatott valaha valami az életben.

Itt nem dobok szóltak, hanem az árvák könnyei hullottak a porba ütemesen. Ez történt. Aztán levezetett a Gorillaz. Én pedig ott maradtam. Boldogságtól meghasonulva.