Forradalmárok, ávósok és A Nagy Ho-ho-ho-horgász

Csukás István a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas magyar költő, író, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja.

A Nemzet Művésze címmel kitüntetett Kossuth-díjas író, költő több más legendás figurája mellett olyan mesealakok megalkotója, mint Mirr-Murr, a kandúr, Bagaméri, a fagylaltos, Gombóc Artúr, Pom Pom, vagy Süsü, a sárkány. Írásait számtalan műfajban feldolgozták már, most annak apropóján idézi fel élete és pályafutása fontos epizódjait, hogy színpadi mű készült a már rajzfilmsorozatban is népszerűvé vált A Nagy Ho-ho-ho-horgász című történetéből. A mese pecás főhőse amúgy alkotója meghatározása szerint Don Quijote karakteréhez hasonló személyiség – annak minden esendőségével és erényével együtt.

Egyes figuráihoz valós személy szolgált mintaként. A nagy horgászt is hús-vér figuráról mintázta, vagy esetleg pecázás közben született meg képzeletében a figura?

Meséim sok szereplőjét hoztam a gyerekkoromból. Ilyen volt például Bagaméri, a hajdani kisújszállási fagylaltos. Alakjához már csak a verset kellett kitalálnom: „Itt van, megjött Bagaméri, a fagylaltját maga méri!” Ami a horgászt illeti: annak is régi emlék az alapja. Gyerekként magam is sokat pecáztam, igaz, sanyarú eszközzel: fűzfa bot, madzag, azon az anyámtól elcsent varrótű. Mégis fogtam vele halat.

Azért a nagy horgász nem egy hétköznapi figura.

Máig hősi sportnak tartom a horgászást. Könnyű ugyanis akár másfél kilométerről leteríteni a vadat egy jó távcsöves puskával. A horgászás viszont test-test ellen megy, pláne, amikor hatvan-nyolcvan kilós harcsával küzd az ember. Az igazi pecások, illetve sporthorgászok ráadásul vissza is dobják a halakat. Az én horgászfigurám még ennél is tovább megy: ki sem fogja őket. Ez persze humoros helyzet, de amikor a könyv, majd nem sokkal később a rajzfilm is megjelent, akkor a horgászok megorroltak rám. Azt hitték, gúnyolódom rajtuk, de sikerült meggyőznöm őket: valójában nagy szeretettel ábrázolok egy nagy szenvedélyt.

Fotó: Polyák Attila - Origo

A dolognak persze üzenete is van: megírva, rajzfilmen, s immár színpadon is.

Nem akarok szerénytelen lenni, de a nagy horgász lényegében Don Quijote-i figura. Kísérője is van: az ő Sancho Panzája a Főkukac, a realista, aki rendre megpróbálja gazdáját visszarántani a valóságba, amikor azt szenvedélye elfordítja onnan. Más kérdés, hogy eddig nem akadt teátrum, amelynek eszébe jutott volna, hogy A Nagy Ho-ho-ho-horgász részben víz alatti világát színre lehetne vinni. Ám a darabot megrendező Kökényessy Ági másfél évig biztatott: írjak színdarabot a sztoriból. Csakhogy nem értem rá. Ági végül tehetséges dramaturg barátnőjével, Bártfay Ritával készített el egy színdarabváltozatot. Nagyszerű munkát végeztek, apró javaslatokat tettem csak, illetve megírtam a darab dalait. Érdekesség, hogy a zenét az Újszínház igazgatója, Dörner György szerezte hozzájuk.

Délután és este is játsszák. Felnőtteknek is érdekes alkotás?

Okos döntés volt családi vígjátékként hirdetni. A jó mese ugyanis mindenkinek szól. Amikor megjelent A Nagy Ho-ho-ho-horgász könyvváltozata, kiderült, hogy ötven százalékban hölgyek veszik a férjüknek.

Gyerekkora kapcsán mesélte: kisújszállási kovácsmester fia volt, nem éltek éppen jómódban, de azonnal szenvedélyévé lettek a könyvek, amikor megtanult olvasni. Szólt arról is: ahogy apja műhelyében hallgatta az ott megforduló kuncsaftokat, hamar észrevette, hogy Petőfi Sándor a nép nyelvén írt, úgy fogalmaz, ahogy a kovácsműhely udvarán megfordulók. Vidéki kovácsmester gyermeke estében mennyire természetes az ilyen gyors irodalmi, nyelvi „elköteleződés”, vagy legalábbis a mély irodalmi érdeklődés?

Csokonai Vitéz Mihály édesapja borbély és kirurgus volt, Petőfi Sándoré mészáros, és Ilyés Gyula is említ egy kovácsmestert a felmenői között. Csokonai ezt a réteget nevezte honoráciornak. Ők már kijöttek a paraszti sorból, s ugyanúgy honoráriumot kaptak, mint az orvos, az ügyvéd, mint a pap, és így tovább. Fontos, hogy a szüleimnek sosem volt ellenére a könyvek iránti szeretetem. Nem tartották időpocsékolásnak. Hivatásomat tekintve a hátteremnek több volt az előnye, mint a hátránya. Egyrészt apám udvarában feltöltődhettem a Petőfi által használt nyelv eleven formájával. Mindeközben, vidéki gyerekként a természetbe nőttem bele. Apró valójukig ismertem az évszakokat, állatokat, növényeket, a termést, az aratást, a születést, vagy éppen a disznóvágást.

A háború után került a Békés-Tarhosi Énekiskolába, amelyet Kodály Zoltán kezdeményezésére hoztak létre. A Gulyás György vezette intézmény stúdiumán hamar kiderült, hogy kiváló hegedűs lehetett volna önből. Személyesen hallgatta meg a neves hegedűművész, Zathureczky Ede, a Zeneakadémia akkori főigazgatója, s ígérte: mindenképpen felveszi az intézménybe – ahová utóbb amúgy az összes Tarhosi-növendék bekerült. Ön azonban akkor már költőnek készült, fontosabbnak tartotta a produktív művészetet a reproduktívnál. Tizennyolc évesen jött fel Pestre, az irodalmi élet centrumába – ahol bekerült a jogi egyetemre. A jog és a költészet között milyen kapcsolat van?

Nem a versek miatt mentem oda. Mondom sorban. A könyvekkel nem volt baj, de apám azt el sem tudta volna képzelni, hogy hegedűművész legyek. Anyám ált a sarkára, amikor megfeleltem a Zeneiskola toborzóján. Tizenhárom évesen, amikor elkezdtem a zenei tanulmányokat, úgy éreztem, hogy egy új világ nyílik ki előttem. De két-három év múlva engem is elkapott a gimnazisták betegsége, és elkezdtem verset írni. Aztán az egyik barátom elküldte pár versemet a Magyar Rádió diákköltő-pályázatára, amit nagy meglepetésemre megnyertem. Ez erős hatással volt rám, ahogy az is, hogy nem sokkal később néhány versem megjelent a Kortárs című folyóiratban. Nagy dolog az egy tizenhét éves fiúnak. De a lényeg valóban az lehet, hogy erősebb volt bennem az alkotói tehetség, mint az interpretálói. Végül érettségi után feljöttem Budapestre, ahová az itteni kulturális élet vonzott, még úgy is, hogy az 1954-ben elég halovány volt. Ugyanakkor valahol laknom is kellett. Tudtam, hogy a bölcsészkarnak a Ménesi úton van a kollégiuma. Odamentem, benyitottam egy négyágyas szobába, leraktam a motyómat. Jöttek az ott lakó diákok, kérdezték: milyen szakra jelentkezem? Mondtam nem tudom, kérdeztem: milyenre jelentkezzek? A jogot ajánlották, ami, azt gondoltam, hogy – egyéb előnyei ellenére – apámnak sem lenne ellenére.

Fotó: Polyák Attila - Origo

A felvételin hogy ment át?

Egyik előnye volt a szaknak, hogy felvételi nélkül lehettem vendéghallgató, kaptam indexet, járhattam vizsgázni. Lakhattam a kollégiumban, viszont nem kaptam ösztöndíjat, nem járhattam a menzára.

Miből élt meg?

Egyrészt kezdtek megjelengetni a verseim, leesett pár fillér. Ami meg a bölcsészkari menzát illeti: tizenkettőkor nyitott, mi nyolc-tíz hasonló sorstársammal már negyedórája ott álltunk akkor. Kitárult az ajtó, beszaladtunk, megettünk két-három tányér levest kenyérrel – azokat menzajegy nélkül adták –, s már rendben is volt az ebéd.

Az egyetemen szorgalmas volt?

Egy idő után már többet jártam a Hungária Kávéházba, mint az előadásokra.

Ott mit adtak ingyen?

Ott éppen semmit. Az történt, hogy nem sokkal azután, hogy Budapestre érkeztem, körbenéztem az újságárusstandokon, hogy tudjam, mely lapok közölnek verseket. Akkoriban jelent meg a Művelt Nép című folyóirat, amit színvonalasnak találtam. Utóbb különben az is kiderült, hogy kis részben egyik „előkészítője” volt ötvenhatnak. A szerkesztősége a Lenin körút 9-11.-ben volt a New York-palotában, amelyben a Hungária is működött. Írtam gyorsan pár verset, bementem a Művelt Nép-hez, ahol egy kopasz úr olvasott valamit az egyik irodában. Felpillantott, kérdezte: „Mi teszik?” Mondtam, hogy verseket hoztam, azt felelte, tegyem le, aztán olvasott tovább. Letettem a verseket, elmentem. Hétvégén látom az újságosnál: ott egy versem a címlapon. Vettem egyet, visszarohantam nagy boldogan a Művelt Nép-hez, tartottam a mellem előtt a címlapot, úgy léptem be a kopasz úrhoz. Fölugrott, bemutatkozott: Kellér Andor. Ő foglalkozott a költészettel, mindjárt körbevitt a szerkesztőségben. Aztán mondta, hogy legyek másnap a Hungária Kávéházban, ahol megismerhetem az összes jelentős magyar írót, akit kitiltottak az akkori szocialista realizmusból. Másnap ott vártam a bejáratnál. Életemben nem voltam még kávéházban, gondoltam, jobb lesz kísérővel megtenni az első lépést. Jött is Kellér Andor, és levitt az éttermi részbe, a „mély vízbe”.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!