A színészet tanítás és gyógyítás

Vágólapra másolva!

„Bízni kell saját magadban, és hinni abban, amit csinálsz” – mondta Katona Kinga, a Nemzeti Színház színésznője az Origónak adott interjújában. Azt is elmondta, hogy gyerekkorában egyáltalán nem színésznőnek készült, hiszen görcsös, izgulós típus volt, inkább ornitológus szeretett volna lenni. Aztán egy pillanat alatt változott meg minden – jelentkezett a Kaposvári Színiegyetemre, és felvették Vidnyánszky Attila osztályába. 2017 óta a Nemzeti Színház társulatának tagja. Katona Kingával Vági Barbara beszélgetett.

Vági Barbara

Vágólapra másolva!

Nemzeti Színház Katona Kinga

Prológus

„Te mitől félsz?" – kérdezi David. – „A haláltól. A te halálodtól, David" – válaszol David felesége, Meryl, aki a jelenetben egy szellem, szellemként van jelen a színpadon, és úgy beszélget özvegy férjével. „Miért? Miért van az, hogy semmi nem tart örökké?" Ezek a mondatok nehezek, mélyek. De lehetne úgy is mondani a mondatokat, hogy felületesen érintsen meg. Trill Zsolt és Katona Kinga – David és Meryl – kiváló kettősének párbeszéde viszont olyan erővel hat, hogy mozdulni sem tudok a székben, még levegőt is nehezen veszek – Merylt a saját halálánál már csak egy dolog riasztja jobban: a szeretett férje halála. Olvastam én egy napilapban, hogy „Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Kristán Attila és Katona Kinga játékáért már önmagában érdemes beülni az Álomgyár című darabra. Hihetetlenül erős színpadi jelenlétük, kisugárzásuk sodró lendületűvé teszik még nehezebben befogadható Viripajev-filozófiát is." Ezért mentem el megnézni a darabot. Trill Zsolt – az ország egyik legnagyobb színésze – és Katona Kinga kettőse az előadás legjobb jelenetei. De hogy lehet az, hogy Katona Kinga huszonévesen így mond ki ilyen kemény mondatokat? Hogy lehet ennyire mély, érett, tapasztalt? Leültem a színésznővel beszélgetni, aki mindent elmondott – több felvonásban.

Katona Kinga, a Nemzeti Színház színésze fotó: Talán Csaba

Részegek

„A Részegeknél kezdődött. Azután teljesen másképp kezdtem gondolkodni arról, hogy színészként mi a feladatom egy szereppel. – mondja Katona Kinga. „Ahhoz, hogy egy szerep ne belőlem szólaljon meg, hogy valami teljesen mást tudjak mutatni, mint amilyen én valójában vagyok, szükség van egy pozitív, nyitott állapotra. A Részegek című darabban – azt gondolom – az volt az egyik titok, hogy nagyon mély, komoly dolgokról úgy tudtunk beszélni a színpadon, mintha az mellékes lenne. Ezek a gondolatok régóta rakódtak bennünk, de soha nem mertük kimondani. Most egyetlen éjszaka alatt kiszakadtak. Ha letisztult, pozitív, éber az alapállapota a színésznek, ha megtalálja magában az origót, amiből ki tud indulni, akkor a legmélyebb gondolatokat is úgy meg lehet fogalmazni, hogy a néző is könnyebben befogadja. Ha hagyom, hogy az aznapi gondjaim befolyásoljanak, az nyomot hagy a szerepen is. Azt hiszem, egy színésznek ez alapkövetelmény, hogy ne látszódjon rajta, mi történik vele a való életben. Mert akkor is fel kell menni a színpadra, amikor tragédiák történnek az életben, és akkor is képesnek kell maradni a játékra."

Amikor az Álomgyár című darabot kezdték el próbálni – szintén Rizsakovval -, akkor a színésznő már tudatosan készült.
„Már az első jelenetnél azt kérte tőlem Viktor Rizsakov, hogy a mondatokat úgy mondjam, mintha csak játék lenne az egész. Könnyedén fogalmazzam meg a legsúlyosabb gondolatokat is – mint például a halál kérdése. A darabban Merylt játszom, David feleségét, aki meghalt. Mondhatni, szellemként vagyok jelen a színpadon. Egy ideig ez ki sem derül, csak miután elhangzik az a mondat, hogy „de miért van az, hogy semmi sem tart örökké", azután tudatosul a nézőkben."

„Attól a pillanattól kezdve kezdődik el egy teljesen másfajta játék. Egyértelművé válik, hogy ez csak egy David fejében játszódó emlék. Az első részben egy hétköznapi beszélgetés indul kettőnk közt Trill Zsolttal, aki Davidet játssza, a férjemet, és ebből kiderül, hogyan élünk, hogy lényegében elbeszélünk egymás mellett, és bár mindketten válaszolunk a másik gondolataira, de mintha mégsem hallanánk meg igazából egymást. Miután kiderül, hogy Meryl a valóságban nincs jelen, onnantól válik élővé a beszélgetés a szereplők között. Mintha Meryl tudna valamit, amit a férje még nem, valami nagy titkot, ami bölcsebbé, és tapasztaltabbá teszi a férjénél. Gyönyörű szerep, és egyben végtelenül nehéz is."

A játék

Katona Kinga játszott már Trill Zsolttal egy darabban több alkalommal, de nem volt még közös jelenetük. Azt mondja: mindig csak figyelte, hogyan dolgozik. Az Álomgyárban viszont ő lett a partnere.
„Amikor az Álomgyárat kezdtük, két hétig csak elemző próbák voltak, ahol körbeültünk, beszélgettünk a benyomásainkról, és elkezdtünk játszani a szöveggel. Igyekeztünk megvalósítani azt, amit kér. Sokszor külön is próbáltunk egy-egy jelenetet, magunkban, mert tudtuk, hogy egy ilyen különleges és nehéz anyaghoz kevés a 7 hét próbaidő tisztán. Éreztük, hogy ezen érdemes lenne sokkal hosszabban dolgozni."

"Egy ilyen különpróbán egyszer Zsolt azt mondta nekem, hogy engedjük el, amit Rizsakov kért, és csináljuk meg teljesen másképp a jelenetünket. Csak poénból. Akkor nem láttam értelmét, de persze nem mertem ellenkezni. Megcsináltuk négy-ötféleképpen. Utólag azt gondolom, ez valamiféle próbára tétel volt a részéről. Kíváncsi volt, hogy tudunk-e együtt működni, improvizálni, és azonnal reagálni egymásra és a helyzetekre. Ezt sosem kérdeztem meg tőle, lehet, hogy ez csak képzelődés, de abban biztos vagyok, hogy az a próba sokat számított a közös munka folyamatában. A többi jelenethez már jóval kevesebb időre volt ezután szükség. Inspiráló volt vele dolgozni. Olyan dolgokat tanultam tőle, amiket más előadásokban is tudok használni. Kivételes tehetségű színésznek tartom, akihez nagyon fel kell kötni a gatyát, hogy tartani tudd azt az energiát a színpadon, amivel ő dolgozik. Nekem pedig ehhez fel kellett nőni közben."

A megfigyelő

Nem készült színésznek – valójában gyerekkorában eszébe sem jutott, hogy színésznő szeretne lenni. Egészen más dolgok érdekelték. Szeretett egyedül lenni, és csak figyelni.

„Néhány évvel ezelőtt megtaláltam az egyik óvónőm írásbeli értékelését. Valami ilyesmi volt benne: Kinga idén is nagyon csendes, rendes kislány volt. Valóban nem volt velem sok gond. Emlékszem, órákig tudtam játszani a kis műanyag állatkáimmal. Akkor is elvoltam, ha nem szólt hozzám senki. Nem beszéltem sokat, de ha valaki játszani hívott, örömmel mentem."

A meséket és a verseket viszont nagyon szerette. Ha pedig valami nagyon megtetszett neki, képes volt ezerszer meghallgatni – sőt, meg is tanulta. Volt, hogy egy éven át kérte az édesanyját, hogy a Piroska és a farkast mesélje el minden este. Az édesanyja pedig estéről estére elmondta a mesét, olykor már belealudt, és félálomban mesélt. Arra riadt fel, hogy Kinga felkiáltott: „Anya, nem ez a szöveg, rosszul mondod."

„Rengeteg felvétel van otthon – magnókazetták 1996-ból. Pár éve találtam meg őket. Három és fél éves voltam, és felmondtam rá az óvodában tanult verseket, énekeket, és kívülről az egész Oroszlánkirályt. Imádtam azt a mesét. A mai napig - ha egy dal vagy egy film nagyon megtetszik - képes vagyok vállalhatatlanul sokszor meghallgatni, vagy megnézni. Kiskoromban nagyon fontosak voltak nekem a mesék. A verseket is nagyon szerettem, és általános iskolában szavaltam is mindenféle ünnepségeken, de mindig rettenetesen zavarban voltam. Jártam szavalóversenyekre is, voltak sikereim, de egyáltalán nem készültem arra, hogy én egyszer színész leszek. Németül tanultam óvodától kezdve, és adta magát, hogy majd ezzel fogok kezdeni valamit később, de nem volt konkrét tervem. Az érettségi idején a természetvédelem és ornitológus pálya is szóba került. Tíz éves voltam, amikor az egyik barátnőm édesapja a Pilisi Természetvédelmi Egyesületnél dolgozott, és elkezdtem velük rendszeresen eljárni madarászni. Beleszerettem az egészbe. Amikor csak tudtam, ott voltam. Ez azóta már csak hobbi maradt, de még mindig nagyon fontos nekem. Közben a zene és az ének is ott volt: 8 évig jártam zeneiskolába. Otthon remekül elszórakoztattam a családomat a fuvola és énektudományommal, de ha már közönség előtt kellett szerepelnem, lefagytam."

Amikor elvégezte az általános iskolát, tudatosan kezdett el foglalkozni azzal, hogy valahogy elmúljon a folyamatos szorongása, ha publikum előtt énekel. Próbálta leküzdeni a félelmét. Sokszor olyan helyzetekbe kényszerítette saját magát, hogy ki kelljen állnia mások elé. Azt mondja: sokszor nem sikerült, és szörnyen kínos helyzetek is adódtak, de nem adta fel. Úgy érezte: ez egy feladat, nem hagyhatja, hogy ez eluralkodjon rajta. Zavarta, hogy nem tud önmaga lenni, amikor zenél vagy énekel mások előtt.

„17 éves voltam, amikor rászántam magam, hogy jelentkezzek egy stúdióba, ahol éneket tanulhatok. Abban az iskolában volt színészmesterség óra is, de mivel egyáltalán nem készültem színésznek, nem is tartottam fontosnak. Teljesen lazán vettem ezeket az órákat. Engem az éneklés érdekelt. Mivel végtelen nyugalommal jártam a színészórákra, így nem is gátolt a szorongásom – a tanárok pedig felfigyeltek rám. Aztán egyikük, Bolba Lajos azt mondta: szerinte próbáljam meg a Színművészeti Egyetemet, úgyhogy elmentem felvételizni. Akkor, ott, a felvételin már nagyon akartam, éreztem a súlyát az egésznek, úgyhogy nem is sikerült. Úgy döntöttem, nem adom be többet. Azt gondoltam, hogy ha tényleg tehetséges lennék, akkor elsőre felvettek volna. Azóta tudom, hogy ez nagyon sok más körülményen is múlik. Az egyik az, hogy olyan állapotban legyen az ember a felvételin, hogy amit tud, azt meg is tudja mutatni. Én azt hiszem itt buktam el először. Elmentem az ELTE-re szociológiát tanulni. Egy év múlva a barátaim unszolására újra megpróbáltam a felvételit, és ezúttal Kaposvárra is beadtam a jelentkezésem. Nagyon szerettem volna, ha felvesznek, de úgy gondoltam, nincs semmi veszve, ha nem sikerül. Ez segített. A felvételin egyébként énekelni is kellett, és az nem sikerült olyan jól. Persze, hiszen a zene és az ének számomra akkor is a legfontosabb volt, és ott akartam igazán jól teljesíteni. Nem ment. Én olyan hamisan talán életemben nem énekeltem, mint a felvételin. Aztán amikor felvettek, ősszel a gólyabálon énekeltem, és Vidnyánszky Attila tanár úr ott volt. Emlékszem, másnap azt mondta: Kinga, én nem is tudtam, hogy te tudsz énekelni. Ezen magamban nagyon nevettem.
Az egyetemen az első években szerintem bizonytalanabb voltam, mint a társaim. Legalábbis úgy éreztem, hogy fele annyit sem értek az egészből, mint a többiek, akik szinte kivétel nélkül sokkal korábban elkezdtek közeledni ehhez a szakmához. Úgyhogy megint beindult a megfigyelő mechanizmus, akárcsak kisiskolás koromban -, és nagyon sokáig csöndben voltam. Vidnyánszky tanár úr többször mondta is, hogy legyek bátrabb, de én csak akkor szólaltam meg, ha valamiben teljesen biztos voltam."

Folyamatosan a tökéletességre törekedett – pedig egy szerep soha nincs kész - mondja Katona Kinga, aztán hozzáteszi: egyebek mellett éppen ezért is csodálatos ez. Minden este lehet jobb egy előadás, mindig lehet másként játszani egy-egy szerepet. Ma is nagyon szigorú saját magával szemben. De a kezdeti görcsös izgulás átalakult: míg gyerekkorában gátolta a teljesítményben, ma inkább segíti.

„Hinni kell abban, amit csinálok, és ha nem sikerült ma, holnap attól még sikerülhet. Hit és önbizalom nélkül csak szenvedés lesz az egész. És nem csak nekem, de a nézőknek is."

Az egyetem

Az egyetem első évében rengeteget jártak színházba, számtalan előadást néztek meg.

„Én Debrecenben, a Csokonai Fesztiválon láttam először Vidnyánszky-előadást, mikor már az osztályába jártam. Arra emlékszem, hogy nem sok mindent értettem a történetből, de rengeteg érzelmet váltott ki belőlem. Nagyon szokatlan volt. Négyszer-ötször is megnéztem egy-egy előadását, mire nagyjából megértettem őket. Ezt is tanulnom kellett, hogy ne agyaljak, gondolkodjak mindenen, hanem egyszerűen csak legyek nyitott, és fogadjam be azt, amit látok."

Aztán másodikban bekerült az osztály az Ahogy tetszik című előadásba, amelyet Silviu Purcarete – a világ egyik legnagyobb rendezője – rendezett. Igaz, itt kisebb szerepük volt a fiataloknak, de Katona Kinga azt mondta: nagyon sokat tanult a próbafolyamat alatt. Figyelt. Ahogy mindig szokott. Ezzel párhuzamosan elindult a János vitéz is, amelyet Vidnyánszky Attila rendezett.

„A János vitézért, amit még most is játszunk a Nemzetiben, sőt, már a századik előadáson is túl vagyunk, szóval, ezért a darabért azért vagyok nagyon hálás, mert nagyjából mindent játszhatunk benne. A koreográfia erős, de azon kívül, ha van belső igényed arra, hogy többféleképpen kipróbáld magad, ebben az előadásban meg is teheted. Ezt követte a Cyrano, amelyben az én szerepemet a humorra kellett építeni. Nagyon nem láttam magam előtt, hogy fog ez nekem menni. Finoman szólva soha nem voltam egy kimondottan szórakoztató egyéniség. Azt hiszem, ebben is a zene segített, vagyis a ritmus. A humor a színpadon szerintem szorosan összefügg egy jól kitalált ritmussal. Elsőben Méhes László volt a zenés mesterség tanárunk. A vizsgánk egy 40 perces metronómra beállított jelenetsorozat volt. Minden jelenetet nyolcadokra osztott, és a hozott jeleneteket erre építettük. Azt hiszem, az osztály nevében mondhatom, hogy abból nagyon sokat tanultunk, többek közt az időzítésről. Szóval a zene és a színház azt hiszem, valahol itt ér nekem össze."

A Psyché volt a kaposvári Vidnyánszky-osztály vizsgaelőadása. Egy évig dolgoztak rajta. Katona Kinga szerint az volt a különlegessége a darabnak, hogy egy éven át próbálhatták. Minden mozdulatot kimunkáltak, minden mondat megérett, mire bemutatták. Senkiben nem volt feszültség, a fiatalok hittek benne, és tudták, hogy amit csinálnak, az nem egy összedobált jelenetsorozat, hanem egy komolyan megmunkált előadás.

Az egyetem évei alatt Katona Kinga játszott a kaposvári Színházban, de Debrecenben is egy-egy előadásban. Így bepillanthatott más színházak rendszerébe, más társulatok működésébe, folyamatosan tanult.

A Nemzeti

Az egyetem után a Nemzeti Színházba került. Azt mondja: nagyon meglepődött.

„Alapból egy zárkózottabb ember vagyok – persze, nyitottnak tartom magam a világra, de inkább a csendesebb típushoz tartozom. A színházban nem tudtam soha helyzetbe hozni magam, és nem is vágytam különösebben rá. A rám bízott feladatokat igyekeztem a legjobb tudásom szerint elvégezni. A mi munkánk nagyrészt abból áll, hogy az emberrel foglalkozunk, és az emberről gondolkodunk. Örülök, ha a közönségnek át tudunk ebből adni valamit. Olyasmi ez, mint a tanítás meg a gyógyítás összegyúrva, és ennek érezni kell a felelősségét."

„Nagyon jó a csapat a színházban. Ismertem már a színészeket korábban, hiszen az egyetemi évek alatt többször játszottunk itt velük a színpadon. Boldog voltam, amikor tanár úr úgy döntött, hogy az osztályból hatan helyet kapunk egy ilyen csapatban. Rengeteget lehet itt tanulni, és fejlődni. Ez a színház nagyon sokszínű, és bevállalós. Sokszor teljesen különböző stílusú és egyéniségű rendezők dolgoznak itt. Tavaly, az évad végén Zsótér Sándorral dolgozhattam a Gömbfejűek és Csúcsfejűek című darabban. Teljesen újfajta megközelítést tanulhattam tőle, ami elképesztően izgalmas volt. Szóval engem ez a sokszínűség vonz ebben a színházban. Vidnyánszky Attila osztályfőnökként nyitottságra nevelt minket, és ez szerintem nagyon fontos. Most, hogy sokfelé széledtünk, most érezzük szerintem igazán ennek a hatását. Én pedig személy szerint sok lehetőséget köszönhetek neki, és türelmet. Mert az – azt hiszem - bőven kellett hozzám.

A csók

Katona Kinga vőlegénye Berettyán Nándor, aki szintén a Vidnyánszky-osztályba járt, és szintén a Nemzeti Színház színésze. Csaknem öt éve alkotnak egy párt, és tavaly nyáron Nándor megkérte Kinga kezét – egészen különleges körülmények között.

„Másodikosok voltunk már, amikor összejöttünk. Egyszer csak megcsókolt. És onnantól kezdve minden olyan természetesen és egyszerűen alakult. Tavaly júniusban történt az eljegyzés a gyulai vár mellett. Mindenképpen odautaztam volna, mert a Caligula helytartója című előadás premierje is akkor volt, de meg szerettem volna nézni a Körhintát is, így egy nappal előbb mentem. Nándi bátyjával, aki szintén színész itt a Nemzetiben, Sanyival együtt utaztunk. Amikor odaértünk, szinte belökött a vár melletti zöld rétre. Láttam én, hogy a bokor mögött a táncegyüttes tagjai gyülekeznek, de azt gondoltam, hogy - mint olyan sokszor - most is biztos megbeszélést tartanak. Még oda is köszöntem nekik. Egyszer csak a bokorból a zenészek rázendítettek, és kijött az egész táncegyüttes, énekeltek, körbe táncoltak. Én pedig azon gondolkodtam közben, hogy szülinapom van? Vagy névnapom? Vagy csak ennyire jófejek? Aztán szétvált a kör, és megjelent Nándi, odajött, és feltette a kérdést, és én igent mondtam. Sokáig nem tértem magamhoz, annyira meglepett az egész. Nagyon boldog voltam."

Epilógus

Sok mindenről beszélgettünk még, a madarakról, zenéről, arról is, hogy december 30-án ledöntötte a lábáról egy vírus, de már január 3-án színpadon volt, aztán arról is, hogy szeret futni. Egyszer úgy döntött, hogy elindul egy 9 kilométeres maratoni váltón. Fogalma sem volt, hogy 3 kilométer után mi történik majd vele, mert azelőtt nem futott ennél hosszabb távot, de elhitte, hogy menni fog és nem lesz semmi baj. Naivan, szinte gyermeki módon állt hozzá, igen, az működni fog. Mindent beleadott, és végig futotta a 9 kilométert. Aztán rám nézett, és annyit mondott: „A színészettel is hasonlóképpen működik. Bizalommal kell lenni saját magad felé, és hinni abban, amit csinálsz."