Mesterdalnokok Bayreuthban, avagy a tökéletes lufihámozás

HANDOUT - A handout picture shows the photo rehearsal of 'Die Meistersinger von Nuernberg' (lit. The Master Singers of Nuremberg) dated 2017, 1st Act: Anne Schwanewilms (Eva), Klaus Florian Vogt (Walther von Stolzing), Michael Volle (Hans Sachs), extra. The Wagner opera will be performed on 25 July 2017 marking the opening of the 2017 Bayreuth Festival. (ATTENTION EDITORS - NO SALES / MANDATORY CREDIT: "Photo: Bayreuther Festspiele/Enrico Nawrath" / INTERNET USE ONLY UP TO A MAXIMUM SIZE OF 800 X 800 PIXELS) Photo: Enrico Nawrath/Festspiele Bayreuth/dpa

ÓKOVÁCS SZERINT AZ OPERA 2/117. levélária   Kedves Tatjána Néném!   Mindig is értékeltem a méltányos zenekritikát, sőt úgy általában a méltányosságot tartom legfontosabb sorvezetőnek a közéletben. Nincs az az előadás, amelynek ne lenne előremutató vonása, körülménye: egy bűnrossz zongoraest is lehet igényesen összeállított, érdekes programú, vagy legalább rövid, mert ennyi szarkazmus beleférhet, ha van mellette más is. Persze, ehhez alaposan körül kell nézni, fülelni, hisz gyakran nem marad más, mint azt keresgélni – esetleg hosszasan és fáradtságosan –, mégis miért, milyen ideát kergetve csúszott tévútra az adott előadás? Azért bocsátom mindezt előre, mert nemcsak az igaz, hogy tehát a méltányosság "örve" alatt rosszban is ki kell mutatni a beleveszett jó nyomait, de fordítva is: attól még, hogy egy ritka este akár 99%-os is volna (a mai nem lesz az, de rendkívül nívós), tartozunk az Olvasónak és magunknak azzal az akár csak 1%-kal, amelyet felajánlunk a tanulságok képzeletbeli alapítványának.

Bayreuthi tartózkodásunk második estéje A nürnbergi mesterdalnokok főpróbáját hozta, és ennek szerfelett örültem. Pedig igyekeztem minden befolyásoló olvasnivalót kerülni, amely a mostanában operai szupersztárrá előlépett Barrie Kosky rendezői koncepcióját feszegette vagy ünnepelte 2017, a premier óta (ebben hibátlan partnerem a tavalyi-tavalyelőtti évek gyors felejtése), de ugyanígy tettem volna Klaus Florian Vogttal is, a produkció Stolzingi Walterével, akit élőben sosem hallottam eddig, viszont darab ideje énekeskeresgélés közben, amikor felmerült a neve, csak' meghallgattam vele egy Versenydalt, és gyorsan letettem róla. Viszont a mű! A MŰ! Wagner "Falstaffja", amely legalább annyira más, mint amennyire mégis indokolja a Verdi-párhuzamot az élet vége (jó, utolsó harmad-küszöbe, az öregedő Wagner-Sachs) általi előhozottsága, a megbölcsülés humora, amely viszont mindkettejüknél épp annyira árad ki, hogy a két darab végén, a Zárófúga és a Festwiese elhangzásakor az épp agyvérzést kapó Ravelre gondolok (ez már az én asszociáció-dilim), aki a taxiülésre fektetve azt motyogja: miért kell teli bőrönddel elmennem?

No, de partitúraelemzést Kroó Györgytől kell olvasni, nem tőlem, nézzük magát az előadást. Az nem kérdés, hogy nyitánya a legpompásabb Wagner-overtür, mentes A bolygó hollandi éjfekete kezdőszínétől és még sötétebbet ígérő baljós árnyaitól, a Trisztán-előjáték mérhetetlen szomorúságától, a Parsifal-előzene nullás pulzusig leülepedést igénylő éteri megszólalásától. Diadalmas, D-dúrban zengő és gondtalanul hatalmas német zene, ugyanilyen népet fest le: talán nem vagyok egyedül vele, hogy – pláne ilyen akusztikában, ilyen helyszínen, ilyen előadásban – háromszor egymás után meghallgatnám mindenféle színpadi machináció nélkül is. Naná!

Mesterdalnokok Forrás: Origo

De Kosky nem bírja ki, mint az a Mikulás, aki idő előtt berúgja az ajtót, hogy a bőségputtonyt ledobhassa, abból meg szerteszét gurul máris a sok ajándék. A nyitány B-részénél hirtelen vége az átszellemült koncertnek, szétpattan a függöny, és a tüllre szinte kár kiírni, hogy a Wahnfriedben, Wagner bayreuthi villájában vagyunk: fátyol mögött ismerős könyvtárszoba sziluettje tűnik elő. Ha valaki megkérdezne, mi a humor, s hogy miféle szerepe lehet egy ilyen előadásban, míg más felül nem üti, ezt a példát fogom mesélni: az első tüllfelirat a helyet közli, a második az évet, hónapot, napot. A harmadik pedig... a percet! Azonnal kibuggyan az első nevetés, amelyre tán még az évek óta előjegyzésben toporgó, most iderepült és a kemény széktől és közepesen erős sznobériától feszengő amerikai turisták is lelazulnak. Meg kell teremteni a közeget, finomszesszel áttörölni a pórust, ahová a négyórás injektálás becsatlakozni készül, ez ám a húzás! Amikor egy további – kétnyelvű – felirat a kutyasétáltató Wagner ebeinek nevét is közli, s berobban a színre a Richardnak maszkolt Michael Volle két gyönyörű szénfekete újfundlandival, már kacag a nép. Ennyi – és mégis milyen sok, és milyen nehéz!

Ami ezután történik, az talán a legizgalmasabb és a legkidolgozottabb húsz perc, amit valaha operaszínpadon láttam - vagy megvezet a produkció összeérett volta, és rengeteg saját játéka zseniknek?? Zseniális maszkokkal (hahó, ez itt nem gumimaszk, hanem valódi sminkes mestermunka!) Richard lesz Sachsból, Liszt lesz Pognerből, vagy fordítva, Hermann Levi Beckmesserré alakul, Cosima Wagner/Liszt Eva Pognerré, ami pedig Stolzingi Walterrel és másik tenorral, Daviddel történik, abban teljesen nem lehetek biztos (ők mindenesetre egymásra is nagyon hasonlítanak, és Wagner fiatalkori képeit is felidézik). Az egész szoba pezseg, ezer pantomimpillanat fut egyszerre, bárhova nézek, valami fontosat látok, és talán valami fontosról le is maradok – de nem, figyelek úgy is, hogy egyetlen figurát nézek a szobai őrületben, és több különböző „élethelyzetben" mutatja ugyanazt a vonást, ki van ez találva, kérem, nem marad le a később odaforduló nézőtekintet se. És természetesen a nyitány belső formahatárainál szinkronváltások a virtuóz némajátékban: pompásan kitalált és elrejtett süllyedőből, Wagner zongorájából másznak elő a kismesterek, egytől egyig reneszánsz ruhában, ugyancsak egyesével kitalált (természetesen itt már eléggé együgyű) jellemzőkkel. Nem ragozom tovább: most, egy héttel később rágondolva vakarózik is a már nem létező énekesi énem, mi mennyiségű próba kellett ehhez (és milyen minőségű finom rendelkezés annak, aki netán elengedte magát, és túl nagy volumenben imprózott volna...).

Forrás: dpa/Enrico Nawrath

A darab lényegi része – mondaná egy szigorú kritikus, akit maga a zene és az opera összművészetének pontosan definiálhatatlan élvezete nem tud felizgatni – kissé áldozatul esik az első felvonás első jeleneteiben detektálható vad burjánzásnak, hisz még egy ilyen vibrálásrohamot a sok lassúdad partitúraoldal miatt nem lehet konstruálni, s így ráül a többi félvonásra, mégis jegyezzük fel, hogy a hosszú bayreuthi délután legnagyobb tapsát teljes joggal az első felvonás fináléja aratja. Itt egy képszerű enjambement tárul fel: a felvonásvég nagyszabású kifutó zenéjére az egész kocsira ültetett, külön mozgó könyvtárszoba hátragurul, a kinyíló térben hatalmas terem látszik nagyhatalmi zászlókkal, s az utolsó tusra pedig Hans Sachs a pulpitusra lép. Kitör az ováció, amit így már a tehetséges Koskynak se sikerül majd megismételnie, de nagy érzés, és ha nem is ennyire teátrálisan, de másképp is megközelíti majd ezt a hatást.

A második felvonás díszlete tehát ez a nagy terem, benne a könyvtárszoba áthozott bútorainak-lomjainak dombjával, és a folyamatosan elöl zajló hosszú magánjelenetekkel. Én itt semmi szerveset nem érzékelek, de szerencsés eset Bayreuthban, hogy olyan énekesek (is) lépnek fel, akik akár a telefonkönyvet is érdekesen olvasnák fel. Volle főszerepléséről nem vagyok hajlandó sokat írni: tökéletes, csillagos ötös, non-plusz-ultra. Olyan élmény őt látni a Hans Sachs-i megszólalásokat konkrétan összevágva 2 óra 20 perces gigaszerepben, amikor – az általa is tisztelt Fischer-Dieskau szavával – a művész is szomorú lehet, mert tudja: még egyszer és éppen így már nem lehetséges a szólam előadása... Ez a művész Darvas Iván fizimiskájával megáldva prózai színésznek is elsőrangú volna, szerintem száz mimikai elemmel dolgozik (dehogy dolgozik! játszik!), amit pedig Wagner konverzációs stílusával művel, az is etalon teljesítmény. Nem énekel a párbeszédekben, csak deklamál, de azt nem színészként teszi, valamiféle emelt prózával, hanem az éneklés szavakra, színekre, harmóniákra érzékeny módján, bühnendeutsch-ul, mégsem akadémikusan. Így nem ordít, nem is fárad el, végig beszédszerűen természetes marad, és a négy nagymonológ is érezhetően el tud különülni: Sachs szavai az örökkévalóságnak (magának és az utókornak) szólnak, sokkal fontosabbak, megénekeltebbek, mint a szinte schprechgesangos sok-sok, mégoly bölcs locsogás is. Hogy lehetne a hang jelentősebb? Súlyosabb, tekintélyt parancsolóbb? Szebb (bármit is jelentsen ez)? Nos, nem: ha Sachs folyamatosan dalnokversenyen érzi magát, a mű unalomba, fő motorja meg lefullad, és Volle a hangsúlyosan megénekelt frázisokban ugyanolyan szépen énekel, mint pár hónapja a Müpában, amikor Bach-kantátákban szellemült át.

Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Enrico Nawrath

Különben is: súlyos hangnak ott van Günther Groissböck, akiről egy hete írtam, hogy előző este a Parsifal ugyancsak maratoni Gurnemanzát vitte: van humora, jól illeszkedik Volle holdudvarába, de hangján bizony, meghallik a tegnap – úgy gondolom, ő sem jókedvében alakította így, összecsúszhattak szerződések, hisz harmadnap meg már Münchenben énekelt. Pogner csak három jelenet, de Wagner mértékében ez már rendes középszerep!

Tudom, hogy Budapesten is vannak hívei Klaus Florian Vogtnak 2013 óta, mégsem mondhatok mást: az ingatag magasságú Siegfried Jerusalem újraszületve! Vogt külsejében isteni jelenés, nincs vita, játékában több mint korrekt, laza és a szerepet fejen állva is tudja, azonban hangi kvalitása és igyekezete erős közepesnél ma nem magasabb nívójú. Unalmas technológus leszek: a magas réshangoknál bajban van, míg a nagy nyitott vokálisokat képes (még) intonációban jól megfogni. Mivel a versenydal számos alkalommal és szövegfordulattal elhangzik (Sachs nyomasztja a fiút, miként lesz szebb, jobb a dal), kapunk a ciki és a na, ez megvolt típusú élményből is, miközben két dolog egyértelmű: 1. ez a hangi adottság igazán megérdemelne még egy komoly képzési fordulatot, 2. mert ez így nem megy már sokáig. Nem azt mondom, amikor Wolfgang Windgassenről mondták (Karl Böhm szavaival), hogy „addig van Bayreuth, amíg ő énekel", az se mindig jelentett jót, sokszor fáradt, éles és avítt volt már az a voce, habár teherbíró. És tudom, tavaly lemondta Alagna a Lohengrint, Kaufmann meg nem mehet mindenhova (azért vele meghallgatni a Morgenlich leuchtend-et, Jézus, Mária! Hatalmas élmény!), de Vogt jelenlegi állapotában egész egyszerűen nem a többiek színvonala. Istenemre nem ellenszenv táplálja e véleményt: először hallottam élőben, s a második sorban ülve, gyakorlatilag méterekre az igényes szereppel birkózó énekestől hiába drukkoltam neki, mert jelenleg nem erre volna szüksége, hanem tanárra. Technikailag például a fedett magasságokkal rendelkező David sokkal jobb formát mutatott, igaz, az ő volumene nyilván nem tenne lehetővé nagyszínházi Walter-éneklést. Dicséret illeti az Eva szerepét formáló Camilla Nylundot, ahogy a kismestereket is, vagy Magdalenát: mindenkin hallatszik, ami otthon lehetetlen: elsőrangú, főszerepes hangok luxus-kabinetalakításokat nyújthatnak itt, Bayreuthban, méghozzá palástolhatatlan nagy kedvvel.

Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Enrico Nawrath

És végül elérkezünk a nagy szeplőhöz, a percekre a teljes színpadot beterítő problémához. Előtte még annyit, hogy a Levi-karmesterbe oltott Beckmessert érteni véljük: közkeletű info, hogy Eduard Hanslick, a nagyhangú és így -hatalmú zenekritikus és Wagner torzsalkodása nyomán sikerült neki mint negatív szereplőnek bekerülnie e különleges, se poézistől, se filozófiától nem mentes vígoperába. Az előttünk játszó művész, Johannes Martin Kränzle nemrég esett át transzplantáción (azért hozom szóba, mert ugyan tudtuk, de a Zöld dombi brosúra is megírja), ugyanakkor alakítása fergeteges, kimunkált, merész és hangilag is megoldott (a hírhedt, tartott egyvonalas „a"-t, a baritonok abszolút határhangját előírásszerűen kiáltja (Wagner Stolzingi magas c-jét is „kiáltva" előírással rendeli meg, ez a legmagasabb leírt tenorhang az életművében!), és Sachs ezt kiváltandó készségesen rámarkol bekötött kezére.

No, de hol sérült meg ez a kis kéz, kérdezhetném némi teljesen felesleges Puccini-áthallással. Alapválasz: természetesen a második felvonást befejező verekedés során, amikor a macskamód szerenádozó Beckmessert elnáspángolja az éjjeli suhanchad. Sajnos, e jelenetben Kosky a pogrom-petárdához nyúl, azt tudja (európai) ausztrál létére is (valójában egy-nyolcadban magyar), hogy a németek ijedten nézik majd, és a dédnagypapájukig komolyan elszégyellik magukat. A városi jegyző fejébe gumimaszk kerül (ez már tehát nem sminkes csúcsdarab), groteszk táncot járatnak vele, alaposan megverik, majd a süllyedő fölé tolt szószékből víztoronynyi pajeszos zsidó-lufifej fúvódik fel, náci karikatúrákat és a (made in USA!) Törpikék Hókuszpókját egyszerre megidéző módon: erre ül el majd a harci zaj, nem feltétlen az éjjeliőrök jelére... Csakhogy: Beckmessert nem azért verik meg, mert zsidó volna – erre a műben még csak utalás sincs, éppenséggel Walter sem tagja kézműves céhnek –, hanem 1: mert Eva szobájánál ad szerenádot, aki Walter kedvese, holnap pedig egy sereg mester küzd majd a kezéért, alapos oka tehát sokuknak van; 2: mert az ablaknál Eva ruhájában Magdalena ül, ezt David, a szeretője látja, és menten ő is ütheti az írnokot; 3: mert rosszul és hamisan énekel; 4: mert éjszaka van, és Nürnberg köszöni szépen, inkább aludna. Ezzel szemben ez a lufihámozás tökéletes ballasztja a produkciónak, kár érte.

És akkor a harmadik felvonásban leesik, hogy hoppá, hisz ez a terem – immár „helyesen", sőt szakmailag elképesztő építészeti hatással berendezve – a nürnbergi per egykor volt helyszíne! Mégis, hiába vár bárki hideg fejjel kivonalzózott vagy nagyvonalú társításokkal analogizált „tárgyalást", a jelenetek továbbra is a díszlet előtt, két dimenzióban folynak, és a Festwiese százfős kórustömege, majd reneszánsz ruhában rohan a padsorokba: azokban se hadbírók, se fejhallgatós Keitel tábornagy meg izzadó Göring, se a tolmácsok nem tűnnek fel. Olyannyira összefüggés nélküli ez a kulissza, hogy mikor a végén ezt is eltüntetik, cseppet se hiányzik. Sachs magára marad a nagy feketeségben (na jó, de ez a figura Volle, aki az űrben is Sachs volna!), s végül az énekkar zenekari tagokká öltöztetett play back muzsikálását dirigálja (ami szintén szervetlen ötlet), de legalább már újra Wagner klasszikus, félrecsapott fejfedőjében.

Mi volt ez az egész? A világ legeredetibb Mesterdalnok-felvonását követte egy full Volléra alapozott, dekorativitás nélküli és eltérített végű második, majd a harmadikban Kosky illően és támogathatóan elmagyarázta nekünk, hogy habár manapság mindenkinek két eset jut eszébe Nürnbergről, az igazi, amely legyűri a másikat, mégiscsak a német művészet nagy példája, a Mesterdalnokok története.

Ám végeredményben több is ez, mint máshol három langyos Wagner-felvonás: a hibátlan énekkarral és Philippe Jordan csodás zenekarával együtt legfeljebb azért bosszankodhatunk, hogy Barrie Kosky népszerű ÉS kiemelkedő művészetének némely pillanatban alaposan szétklopfolt Mesterdalnoka végül mégis inkább a tényleg hibátlan Michael Volle Mesterdalnokává lett. De nála legalább mit Voller Kraft!

Kedves Néném, még feldobok majd egy levelet egyéb bayreuthi élményeimről is!

„Zsdú átvétá, kák szálávej létá!"

2019. július 29. Budapest