Nem jó, ha megbélyegzik az embert

Lipics Zsolt, Pécsi Nemzeti Színház Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója

A Jászai Mari-díjas színész harminckét éve dolgozik a Pécsi Nemzeti Színházban. A politika oldaláról mégis akadtak, akik nem vették jó néven, hogy Lipics Zsolt is megpályázta a teátrum igazgatói posztját, holott ő volt az egyetlen tősgyökeres pécsi pályázó. A baloldali városvezetés hangot adott a nemtetszésének, állítva, hogy személyében a kormány embere aspirál a pozícióra. Lipics Zsolt a szakmai bizottság támogatásával nyerte meg az igazgatói pályázatot, és végül a közgyűlés többsége is támogatta. A pécsi színház új igazgatója úgy véli: nem jó, ha megbélyegzik az embert, de nem foglalkozik az előítéletekkel. Fontosabb számára, hogy a város közönsége is megtapasztalja: a színház új művészeti vezetőjével, Vidákovics Szlávennel eltervezett magas színvonalú programjuk igazolja majd, hogy kinevezésével jó döntés született. A színész-direktor az Origónak adott interjújában eddigi pályafutását is felidézi, beszél családjáról, s még az is kiderül: van egy publikum által kevésbé ismert, örömmel gyakorolt civil szakmája is.

Szokta említeni: ezer szállal kötődik szülővárosához, Pécshez. Felmenői mivel foglalkoztak a Mecsek alján?

Édesapám, aki már két éve nincs közöttünk, hivatásos katonatiszt volt. Édesanyám nyugdíjas, korábban több cégnél is dolgozott adminisztratív feladatokban.

Lipics Zsolt, a Pécsi Nemzeti Színház Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója Forrás: Lipics Zsolt

Elfojtott álmaikat valósította meg, vagy más irányból érkező impulzusok vitték a színház világába?

Általános iskolásként mindig szívesen csaptam rá a lehetőségre, amikor a tanárnő felajánlotta: valaki olvasson fel egy verset, vagy drámarészletet. Tetszett, hogy mások előtt szerepelhetek, jólesett a figyelem. A tanárnő is észrevette, ajánlotta, foglalkozzam komolyabban a dologgal. Attól kezdve sorozatban vettem részt versmondó és „szép magyar beszéd" versenyeken. Rendszerint jó eredménnyel. Ezért választottam a pécsi Leőwey Klára Gimnáziumot is, ahol mindig is támogatták – például szakkörökkel – a diákok művészi ambícióit. Harmadikos koromban a magyartanárnőm, Szederkényi Ervinné – a méltán híres Jelenkor című folyóirat főszerkesztőjének felesége –, megkérdezte: nincs-e kedvem felvételizni a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.

Forrás: Lipics Zsolt

Sima út.

Ahogy vesszük. Kapásból azt feleltem: nincs. Szerettem színházba járni, miközben tartottam a pályától. Tudtam, hogy sok a buktatója, a színész sosem lehet a maga ura. Úgy képzeltem, az lesz a legjobb, ha választok valamilyen civil szakmát, és amellett működöm majd pódiumművészként, vagy a helyi, regionális rádió alkalmi bemondójaként. De aztán a tanárnőm mellett mások is mondogatni kezdték: próbálkozzam meg a színészettel. Volt már színpadi múltam is, ugyanis Pécsen nagy hagyománya van a Nemzeti Színházon kívül működő egyéb társulatoknak – ilyen például a Kisszínház –, amelyeknél megfordultam már kisebb-nagyobb szerepekben. Eldöntöttem: nagyon komolyan felkészülök a Színművészeti felvételijére, s ha elsőre bejutok, akkor színész leszek. Ha azonban nem, akkor nem próbálkozom többé. Szerencsém volt, több ezer jelentkező közül egyike lettem azoknak, akik bejutottak.

Akkoriban a felsőoktatásba bekerült srácokat egy évre elvitték katonának a tanulmányaik megkezdése előtt. Katonatiszt fiaként hol szolgált?

Sehol. Kiderült, van egy szóra sem érdemes visszérproblémám, ami azonban még úgy is felmentést jelentett a katonaság alól. Nem bántam, hogy így történt.

Az édesapja sem?

Tudta, hogy szeretném elkerülni ezt a lehetőséget, megértette. A színészetet ellenben nem támogatta, maga is úgy gondolta: rendkívül kiszolgáltatott hivatás, amelyben igazgatók, rendezők szubjektív megítélésétől függ a színész sorsa. A szüleim féltettek, de amikor megvetettem a lábamat a pályán, már nagyon büszkék voltak rám.

A főiskolán Kazimir Károly osztályába került. Milyen volt a kapcsolatuk?

Erősen támogatott. Tizennyolc éves koromban vettek fel, még harmadévesen is én voltam az egyik legfiatalabb növendék a főiskolán. Rám fért a biztatás. Az osztálytársaim is nagyon kedvesek voltak, bár az első két év négy rostavizsgája előtt maguk is rettegtek a kirúgatástól.

A fővárosban komfortosan érezte magát?

Budapestet eleinte idegennek éreztem a méreteivel, nyüzsgésével. Aztán megkedveltem, például a törzshelyeinken zajló rengeteg kollegiális beszélgetés miatt. Mindenki figyelt a másikra, egymásra fókuszáltak a szempárok. Nem pedig a mobilok – hiszen nem is voltak még – kijelzőjére. Külön szerencsém volt, hogy harmadévtől a Katona József Színházban, egy igazi műhelyben tölthettem a színházi gyakorlatot.

Forrás: Lipics Zsolt

Olyan nagyvadakkal járt egy osztályba, mint például Gesztesi Károly, Ternyák Zoltán, akik már a főiskolán karakteresen megmutatták a tehetségüket. Önnel mi volt a helyzet?

Egyáltalán nem voltam kész, tudtam, hogy majd csak a pályára kerülve fog önmagam számára is kiderülni: megfelelek-e ennek a hivatásnak. Egyébként nagyon jó osztályunk volt, a híre is erős.

Ha jól tudom, ön diploma után öt színháztól kapott szerződési ajánlatot.

Így igaz, de pesti nem volt közöttük – amit annyira nem is bántam. Kaptam egyebek között ajánlatot Léner Pétertől Nyíregyházára, ami komoly műhelynek számított. Hívtak a fénykorát élő kaposvári színházhoz is, ahová akkoriban jelentkezni szoktak. Ám nekünk negyedévben Babarczy László rendezett egy vizsgaelőadást, amely után megkérdezte: lenne-e kedvem odaszerződni? Egy évet mégis Szegeden töltöttem, ahol akkoriban alakult egy fiatal csapat, Ruszt József vezetésével. Motivált, hogy többen is odaszerződtünk. Kaposvárra rajtam kívül csak Sztarenki Pált és Gesztesi Karcsit hívták. Pali oda is ment, Karcsi inkább egy fővárosi ajánlatra mondott igent. Szegeden remek szerepeket kaptam, de aztán részben magánéleti okok miatt – szerettem volna közelebb lenni a szülővárosomhoz –, illetve a szakmai kihívás miatt átmentem a kaposvári társulathoz.

Ezek szerint Babarczy László nem sértődött meg, amiért nem Szegedet választotta első körben.

Az ajánlata úgy szólt: bármikor csatlakozhatom a kaposvári társulathoz.

Elegáns ajánlat. A Kaposvárott töltött kilenc évada alatt egyebek között eljátszotta Raszkolnyikovot, s általában sem volt mellőzött tagja a társulatnak. Ám még bőven Babarczy László regnálása idején, 1998-ban szerződött át a Pécsi Nemzeti Színházhoz.

A jelenből visszatekintve: nagyon jó dolgom volt Kaposvárott, kiváló szerepeket kaptam, remek volt a csapat. Ám azt szoktam mondani: a fiatal színész izgága. Ami tegnap még tetszett neki, azzal mára elégedetlen. Akkoriban nyugtalan volt a természetem, ma már kevésbé az. Közrejátszott a dologban az is, hogy meghívtak vendégként a pécsi Kisszínházhoz, ahol amatőrként vett részt az előadásban egy magyar-angol szakos egyetemista lány, akivel szerelembe estünk. Máig a feleségem, leányunk édesanyja. Egy-két évig távkapcsolatban éltünk, aztán próbáltunk Kaposvárott közös otthont teremteni, végül úgy döntöttem: hazamegyek a szülővárosomba. Amely kulturális szempontból sokszínűbb volt, mint Kaposvár. Több volt a színház, a mozi, több lehetőséget kínált nekem színészként, kultúrafogyasztóként.

Jelentkezett az akkori pécsi igazgatónál, Balikó Tamásnál, vagy ő hívta „haza"?

Lényegében baráti kapcsolatban voltunk, ő akkoriban végezte a posztgraduális rendezőszakot, amikor én Kazimir osztályába jártam. Beszélgettünk a váltásról, amikor döntöttem, ő szeretettel fogadott, és sorozatban kaptam a jó szerepeket.

Balikó Tamás erős egyéniségű direktor volt. Színházához kerülve a barátság is megmaradt?

Tamás erős egyéniség volt, minőségi teátrumot csinált, mégis egy lazább színházi közegbe kerültem. Olyanba, amilyenbe vágytam. Több volt a lehetőségem a külső munkákra, pódium-előadásokra, versmondásra. A társművészetek művelőivel is szorosabb kapcsolatot tudtam tartani. A Pécsi Nemzeti Színházban ráadásul változatos rendezőgárda fordult meg. Balikó Tamás igazgatói korszakát nagyon emberi légkör jellemezte.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!