Bujtor István 1966-ban az államvizsgájára készül, amikor Kazimir Károly felkéri a Körszínház nyári bemutatóján Achilles szerepére, Shakespeare Troilus és Cressida című darabjában.
Örülök ennek a megbízatásnak, de félek is a színpadtól. Teljesen ismeretlen világ. (...) A színház keményebb munkát jelent, mint a film.
– nyilatkozza Bujtor István. Molnár Gál Péter írja a bemutató után a Népszabadságban:
egy fanyar hős Achillest mintázott a színpadi színészként kitűnően bemutatkozó Bujtor István.
Akkoriban több vidéki színház is társulatához hívja, Bujtor István a győri igazgató, Várady István felkérését fogadja el. A direktor ugyanis szabad választást enged a színésznek három darab közül. Bujtor István Steinbeck Egerek és emberek című műve mellett dönt, Lennie szerepe lenne leginkább kedvére.
Első győri napja jó hangulatban telik, pókeren nyeri el az igazgató, a főrendező és a gazdasági vezető havi fizetését.
Hamarosan kiderül: állítólagos kikerülhetetlen műsorpolitikai okokból Osztrovszkij Karrierjének főszerepében kell debütálni, Glumov figuráját megformálva. Bujtor István rábólint.
A bajok a próbák idején kezdődnek, amikor úgy érzi: nemcsak a szerep túl nagy falat, hanem a színészi mesterség is.
Megrettenti a színpadi lét felelőssége, a színpadon nincs lehetőség ismétlésre, a filmekben elvárt természetesség kevés a teátrumi hitelességhez.
A bemutató előtt négy nappal meglátogatja bátyja, órákon át beszélgetnek a szerepről. A találkozás után Bujtor István optimistább a feladatát illetően, de a következő próbákon ismét elbizonytalanodik. A főpróba előtti éjszakán fel-alá járkál a szállásán. A daliás ember jajgat, üvöltözik. Reggelre lenyugszik.
A magát színészileg bátyja alá kalibráló művész a maga módján ugyancsak őstehetség.
Medve Imola írja a Kisalföldben a bemutató után:
Glumov (Bujtor István szerepe. Sz. Á.) jól sikerült színpadi bemutatkozás volt, intelligens alakítás. Mindig jó érzékkel találta meg azt a hatást, ameddig elmehet fölényben és szemtelenségben anélkül, hogy már bántó vagy sértő lenne. Mindig olyan volt, amilyennek látni akarták, de a méltóságát, azt, hogy közben lenézi és megveti azokat, akiknek a kegyeiért hajlong, nem veszítette el, s ezért nem vált mulatságossá. Egy árnyalattal szimpatikusabb is volt Osztrovszkij Glumovjánál. (...) Kellemes orgánuma, szép kiejtése, kulturált mozgása, szerepértelmezése alapján első színpadi fellépését a filmjeiben látott tehetséges alakításai mellé sorolhatjuk.
Bujtor Istvánt egyetlen győri évad után Fodor Imre igazgató a budapesti József Attila Színházhoz szerződteti. Gyárfás Miklós Egy nő, akinek lelke van című vígjátékában kapja első szerepét. A kritikusok felfedezik a humorát.
A teátrumnál töltött három évada alatt azonban – önhibáján kívül, a neki célzott kurta kritikák általában pozitívak – csak egy kiugró sikerben kap lehetőséget, Ádám Ottó rendezésében, Jean Kerr Mary, Mary című bulvárbohózatában. Partnerei Bodrogi Gyula, Kállai Ilona, Pálos Zsuzsa, Kaló Flórián.
Az időszaknak másik nagy – bár lokális – sikere a győri vendégjátékon eljátszott Petrucchiója Shakespeare A makrancos hölgy című vígjátékában.
Katalint Tímár Éva alakítja, aki akkoriban Bujtor Istvánnak a magánéletben is partnere.
Nemcsak a publikum és a kritika ismeri el Bujtor István alakítását, maga is úgy nyilatkozik:
Ha Glumovként megnyerő voltam, akkor Petrucchióban fergetegesnek éreztem magam. És szerelmes voltam: az életbe, a szerepbe, a játékba, a színházba, és mindennek tudtam örülni.
Bujtor István utolsó József Attila színházi évadában kap szerepet Mihail Satrov Merénylet című ideologikus darabjában.
A történet azt mutatja be, hogy miként vitatkozik a Lenin elleni merényletkísérlet után tizenkét dühös népbiztos a Kremlben: legyen-e vörös terror, vagy ne legyen?
A színpadkép – a népbiztosok rengeteg iratot ültek körül – lehetőséget adott rá, hogy a színészek a pontos szereptudás helyett felolvassák a maguk szövegét.
A játszók által is unalmasnak talált produkció közben – bár a kivezényelt munkásbrigádok miatt telt házak előtt futott – Gobbi Hilda két megszólalás között az átépítés alatt álló Orsó utcai háza költségvetésével bíbelődött.
Egy alkalommal, amikor a végszavára azt kellett volna felelnie, hogy Elvtársak, kerülnünk kell a vérontást, nem vette észre a szövegét a számításai között, kénytelen volt rögtönözni, s az szaladt ki a száján:
Elvtársak, itt vér fog folyni!
Bujtor István az évad végén Budapestről Pécsre szerződött.
Az 1971-ben indult, három évadon át tartó pécsi időszakról Bujtor István magánleltárában két előadás emlékét őrizte: Hernádi Gyula Falanszterét és Tennessee Williams A vágy villamosa című darabját. Utóbbiban Bujtor István játszotta Stanley-t, Tímár Éva Blanche szerepét. Földessy András értékelése a Film Színház Muzsika című lapban:
Első igazi főszerepében kimagaslóan kelti életre Stanley-t. Alakítása olyan kidolgozott, hogy az már több mint érett színészmesterség. Gyereklelkű, de félelmetes ösztönembert formál meg, aki nem esendően durva, csak annyira, amennyire értelmi színvonala és reakciói azzá teszik.
A színház heteken át A vágy villamosát játssza esténként, miközben Bujtor István budapesti stúdióban szinkronizálja VIII. Henriket egy angol filmsorozatban.
Előadás után, este tízkor indul Pécsről pesti lakásába, reggel nyolckor mikrofon előtt van, kora délután indul Pécsre. Napra nap.
1973-ban művészi indíttatása mellett vállalkozó kedve, csapatteremtő késztetése viszi Dunaújvárosba, ahol Péterffy Attila, az Állami Népi Együttes egykori táncosa és Iglódi István színész-rendező megalapították a Dunaújvárosi Bemutatószínpadot. Egyfelvonásosok színre vitelét tervezik, az elsőt Iglódi István és Bujtor István közösen választják.
Alonso Alegria Kötélen a Niagara felett című műve egyebek közt azt beszéli el, hogy miként bírja rá egy lelkes kamasz, az Iglódi által játszott Carlo, a rutinos trapézművészt, a Bujtor alakította Blondint, hogy kelljen át egy kötélen a Niagara vízesés felett, vállán egy emberrel.
Carlo azzal érvel: túl kell lépni a rutinon, az embernek muszáj rendre próbára tennie a képességeit, hogy több legyen az élete puszta komédiázásnál.
A dunaújvárosi csapat kevés pénzből, önerőből készül a bemutatóra. A helyi lap meg is írja, hogy Tímár Éva vállalta a súgó feladatát; a 25. Színház tagja, Hargittay László világít; Bäumler Ede, az Atomfizikai Kutatóintézet mérnöke kezeli a hangpultot; Frenreisz Károly komponálta és vette magnetofonra a darab zenéjét. A cikk azt is hangsúlyozza, hogy mindnyájan fizetség nélkül dolgoznak, ahogy a díszleteket, kellékeket készítő dunaújvárosi munkásemberek is.
Idővel annak is híre megy: a próbákat Szigeti Károly, a 25. Színház rendezője vezette, ám két nappal a bemutató előtt megérkezett Latinovits Zoltán is, aki nemcsak szalagra mondta a darab prológusát, de átgondolt koncepció szerint az előadás egészén ott hagyta a „keze nyomát". Az utolsó két napban együtt próbált a játszókkal, elemezve, indokolva a darab minden rezdülését.
Az önszervező elszántságot a Kádár-világ keretei között nem díjazza a kultúrpolitika. Latinovits felbukkanása egyenesen irritálja.
Az országos lapok elhallgatják a produkciót, a helyi lap is csak szösszenetben említi újra.
Többet írnak a teátrum 1975. március 3-án bemutatott, Valló Péter rendezte Csehov-egyfelvonásról, a Medvéről. A mű az ország „felszabadításának" harmincadik évfordulóján kerül színre. Bujtor István darabbeli partnere – a magánéletben már más a helyzet – Tímár Éva.
A Dunaújvárosi Hírlap kritikusa írta Bujtor Istvánról:
Egyszerre volt nagyhangú ripők és szlávosan érzékeny kisfiú, pénzéért aggódó földbirtokos és bumfordiságában is franciás manírokkal dicsekvő világfi.
Az ítész azt is megállapította:
Tímár és Bujtor kettőse csehomoszférát teremtett."
Latinovits Zoltán 1976. június 4-én hal meg. Öccse, Bujtor István úgy vélte: önszántából került a vonat kerekei közé.
Latinovits Zoltán színházteremtő szándéka kapcsán egy ideig úgy tűnt: esélyt kap a hatalomtól egy saját elképzelései, egyben a hivatása legszebb eszméire építő teátrum létrehozására.
Hatalmi személycserék, Latinovits „kényelmetlen" személyisége miatt másként történt.
Bujtor István bátyja halála után mondta el egy interjúban:
Korábban bohém gyerek voltam, nem vettem komolyan az életet, a hivatásomat. Amikor Latinovits Zoltán meghalt, megértettem: a nemesség kötelez! Utolérni, megközelíteni persze sosem tudom az ő művészetét, de kötelességem, hogy mindig képességeim legjavát nyújtsam. Ezzel tartozom neki, ezzel tartozom magamnak.
Bujtor István 1976-ban szerződik a Vígszínházhoz.
A teátrum 1977. április 22-én mutatja be Ken Kesey Kakukkfészek című regényének Dale Wasserman által átdolgozott színpadi adaptációját, Kapás Dezső rendezésében.
Az elmegyógyintézet zárt világában lezajló lázadás története egyértelműen kódolható a maga korában, a Vígszínházban előadva.
Törvényszerű a Koncz Gábor által megformált McMurphy bukása. Nem kérdés, ki az erősebb, a Béres Ilona formálta, kegyelmet nem ismerő Ratched nővér, s a mások mellett Kern András, Szatmári István, Gálffi László által eljátszott ápoltak viszonyrendszerében.
Az előadások végén Bujtor István kapja a legnagyobb tapsot.
Az indián, Bromden figuráját alakítja. Róna Katalin írja a bemutató idején a Színház című folyóiratba:
Bujtor István úgy tud rezzenéstelenül a háttérben maradni, hogy minduntalan érezzük jelenlétét. Nem szemlélődő narrátor, több annál. S épp azt tudja, ami a legfontosabb: a színpadi csöndet. A szavak nélküli színpadi létet, s közben végigélni a történetet, megélni Bromden metamorfózisát.
A darab a nyolcvanas évekig színen marad. Bujtor István színházi pályafutása alatt később többször meg is rendezi. Az első, maga által színpadra állított – ugyancsak erős hatású – Kakukkfészket a székesfehérvári színházban mutatják be 1986-ban. McMurphyt Eperjes Károly alakítja, az Indiánt maga a rendező.
Bujtor István egy interjúban fogalmazta meg a következőket:
A Kakukkfészek, az számomra személyes ügy. McMurphy alakjában mindig Zolit látom. Az ő nyughatatlanságát, szabadságvágyát, emberségét, lázadását, szépségszomját, igazságkeresését az embertelenséggel szemben. És sorsában is az ő sorsát érzem, hogy a hatalomnak soha nem az a célja, hogy elpusztítsa ezeket a renitenseket, és mártírt csináljon belőlük, mert az eleven hatóerő, hanem hogy kioperálva az agylebenyüket, ronccsá, szánalmas figurává nyomorítsa őket.(....) Amikor a végén mint Indián felemelem a kőtömböt és kidöntöm a falat, és beárad a fény, a tiszta levegő az elmegyógyintézet poshadt világába, csak azt valósítom meg, amit ők akartak, amiért ők ugyan fizikailag elbuktak, de szellemük, legalább amíg vagyunk, él és hat.
Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!