Bujtor István, a halhatatlan Ötvös Csöpi élete: látványos pofonok és drámai mélységek

A Balázs Béla-díjas, a Magyar Érdemrend középkeresztjével kitüntetett művész, aki az 1979-es filmszemlén a Legjobb férfialakítás díját is elnyerte, azt mondta egyszer: „A bátyám, Latinovits Zoltán művész volt, ez biztos, én nem tartom magam hozzá foghatónak. Időnként kicsúszik belőlem valami, ám attól még nem vagyok művész." Bujtor István előbb orvosnak készült, majd közgazdászdiplomát szerzett. Arra gondolt, hogy külkereskedőként teremt majd egzisztenciát. Másként alakult. Számtalan színpadi főszerepet is eljátszott, például Petrucchiót (Shakespeare: A makrancos hölgy), Stanley Kowalskit (T. Williams: A vágy villamosa), Bromdent, az indiánt (Kesey: Száll a kakukk fészkére), Lennie-t (Steinbeck: Egerek és emberek). Az említett darabok egy részét később meg is rendezte. Bujtor István mindemellett több mint nyolcvan filmben látható, olyan alkotásokban kapott főszerepet, mint például A kőszívű ember fiai (1965), a Fiúk a térről (1967), az Egri csillagok (1968), Az oroszlán ugrani készül (1969), a Fekete gyémántok (1976). Ő volt Sándor Mátyás a Verne-regényből készült tévésorozatban, és a másik Verne-figura, Striga, a rablóvezér A dunai hajósban. A Balaton-parti keményöklű vitorlázó nyomozó – Ötvös Csöpi – történeteivel pedig meghonosította az akcióvígjáték műfaját. Ami az egyebeket illeti, egy méltatója úgy fogalmazott az áradó vitalitású színész váratlan halála után: nagy ember volt, nagy lélekkel.

Valami kifinomult szomorúság

A Vígszínháztól távozó Bujtor István 1978-ban a MAFILM társulatához szerződik. A miértre a társulat deklarált programja a magyarázat:

A filmgyári társulat igyekszik legalizálni azt az életformát, szabadságot, amit a nehezen alkalmazkodó, a magukat inkább önmagukban, semmint szabályos együttesben érvényesítő művészek világszerte gyakorolnak: a szerepre szerződés jogát, a „szabadúszást". Méghozzá úgy, hogy nem kell vállalniuk a szabadúszás kockázatával járó létbizonytalanságot.

Szép kísérlet volt az ellenszélben.

Gyertek el a névnapomra (1983) Fotó: Polyák Attila - Origo / Bujtor István családi archívuma

Bujtor István ugyanakkor még a MAFILM társulat tagjaként, 1983-ban játssza el Lennie szerepét a székesfehérvári Vörösmarty Színházban John Steinbeck Egerek és emberek című darabjában. Ezt követte a Tennessee Williams A vágy villamosa című művének színre vitele, Blanche szerepében Tordai Terivel. Majd következett a már említett Kakukkfészek megrendezése.

A színházat akkoriban Péterffy Attila vezeti. Produkciókra szerződő, évadonként megújuló társulattal – Magyarországon újszerű stagione-rendszerben – működteti az addig befogadó színházként üzemelő intézményt.

1988-ban Bujtor István művészeti vezetőként szerződik Fehérvárra.

A következő kilenc évadban színészként és rendezőként is részt vesz a színház munkájában. Egyik legnagyobb vállalkozása Molnár Ferenc Liliomának színre vitele. A bemutató előtt nyilatkozza, hogy miként a Kakukkfészek McMurphy-je, úgy Liliom figurája is – akit Latinovits Zoltán Kecskeméten formált meg anno – rímel Zoltán bátyjára.
Stuber Andrea kritikus az előadás egészéről úgy fogalmazott a Criticai Lapokban, hogy Bujtor István rendezése ugyan helyenként ritmushibás,

de nem tagadja meg a publikumtól a humort és a bájt, mégis valami kifinomult szomorúság lengi be az előadást.

A főhőst alakító Gáspár Sándort kurtábban intézi el:

kisszerű vagányt látunk, aki ostobán, balek módra válik majdnem gyilkossá, majd öngyilkossá.

Az új utakon járó, közönségsikereket produkáló székesfehérvári társulatot nem fogadja be a „szakmai kánon".

Bujtor István a teátrum több erős hatású produkciójának is részese, valamint nevéhez fűződik a székesfehérvári színház első önálló társulatának létrehozása, melynek során leszerződtette Gór Nagy Mária színitanodájának végzős növendékeit. Ám 1998-ban, egyéb elfoglaltságaira hivatkozva, távozik posztjáról, búcsúzik a társulattól.

1999-ben Győrben is megrendezi a Kakukkfészket, majd „eltűnik" a közönség szeme elől. Úgy tetszik: visszavonult a színházi feladatoktól.

Ugyanakkor még abban az évben alapítja meg testvérével, Frenreisz Károllyal a Latinovits Zoltán-díjat a debreceni Csokonai Színházban. Latinovits első társulatában, amely egyben az utolsó olyan műhely volt, amelyben Bujtor István bátyja felhőtlenül jól érezte magát.

Harlekin és szerelmese (1966) Fotó: Polyák Attila - Origo / Bujtor István családi archívuma

Ezt megcsípték

Bujtor István televíziós megmutatkozásai sem hangsúlytalanok.
1969-ben már országszerte ismert, sokak által rajongott filmszínész volt. Abban az évben forgat Jancsó Miklós Sirokkó című alkotásában is, melyben Maryna Vlady férjét alakította, s partnere volt még Jacques Charrier, Ewa Swann. Mégis epizódszerepet vállalt a harmadik – A Tenkes kapitányát, és a Princ, a katonát követő – televíziós sorozatban, a Bors Mátéban.
A címszerepet édesapám, Sztankay István alakította.

Az 1972-ig futó epizódokat olyan rendezők jegyezték, mint Sándor Pál, Szabó István, Palásthy György, Simó Sándor, Markos Miklós, Fazekas Lajos – illetve a főrendező Herskó János.

Az esetenként négy-ötmilliós nézettségű részek mindegyike azt mutatta be: miként tör borsot a kommunista ellenálló Bors Máté a Horthy-rendszer orra alá. Bujtor István Zentay Dezső csendőrtisztet alakította, jobbkezét, Ormándy Oszkárt pedig Koncz Gábor.
A sorozatban a szereplők tökéletes karikatúráját adják a forgatókönyv archetípusainak. A kommunistáknak éppen úgy, mint a dzsentriszerű horthystáknak. A kultúrdöntnökök szemet hunytak, vagy nem vették észre: kilóg a lóláb. A rendszerváltás után azonban akadtak, akik olcsó propagandának minősítették a sorozatot.
Mélyen hívő édesapám ezzel kapcsolatban azt mondta egy lapban:

Szerintem mindenki tudja, hogy a hatvanas években minden film balos volt. Miért éppen a Bors lett volna kivétel? Eszemben sincs megtagadni a filmet, úgy gondolom, a közönség is szívesen nézi Bujtor Pista és Koncz Gabi kettősét, vagy Antal Imrét, a sok nyelven beszélő ellenálló szerepében..."

Bujtor István önéletírásában, ahogy más filmjei, szerepei kapcsán, úgy a Bors esetében is megidézi a forgatás mulattató epizódjait.
Szó esik bennük arról is, hogy miként küldtek Koncz Gáborral több száz tiltakozó táviratot, amikor híre ment: az eredetileg hatrészesre tervezett sorozat hatodik epizódjában Oszit és Dezsőt lelövik. Majd biztos, ami biztos, a forgatáson – ellentétben a forgatókönyvben leírtakkal – golyóállónak bizonyultak. A hatodik rész sosem került adásba.
Oszi és Dezső csak az utolsó, tizenötödik részben kapnak komolyabbnak tűnő találatot – nem kizárva a lehetőséget, hogy voltaképpen csak megsebesültek.

Bujtor István Borshoz való kötődését jelzi, hogy életrajzi kötetének az Ezt megcsíptük Oszi.!? címet adta.

/Egyszerű lenne néhány lebilincselő sztorit átemelni belőle, amelyek egyben a rendszerváltás előtti idők forgatásainak, színházi történéseinek is megmutatják a fonákját. Ahogy mélyen emberi vonatkozásait ugyancsak. Érdemesebb az eredetit végigolvasni. Sz.Á./

Magyarország, Budapest VIII. - 1974, a Magyar Rádió 6-os stúdiója a Humorfesztivál műsorának felvételekor, Bujtor István színművész Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán

Tükröződések

A Bors Máté lokális siker volt. Az 1979-ben készült hatrészes, színes magyar-olasz-francia-NSZK-tévéfilmsorozat, a Jules Verne azonos című regénye alapján készült Sándor Mátyás már nemzetközi.

A címszerepet Bujtor István játszotta, nyugati gázsiért.

A forgatás is nyugati körülmények között zajlott, s a nézettség a vasfüggöny túlsó felén is lenyűgözte a befektetőket. Adott volt a lehetőség, hogy

Bujtor István nemzetközi színtérre lépjen, de egy nyugati gyártásvezető mohósága okán a lehetőség elúszott.

Ugyanakkor Bujtor István egy interjúban a Sándor Mátyás forgatásának több tanulságát is felidézte. Elbeszélve például a római felvételek körülményeit, ahol a stáb magyar tagjait egy modern, jól felszerelt panzióban szállásolták el – őt magát azonban egy meglehetősen koros hotelben. A producer azzal magyarázta az elkülönítést: a főszereplő nem lakhat együtt a stábbal, lakhelyével is jelezni kell a rangját.

A meglepett színész a következő reggelen értette meg a dolgot, amikor a nem túl lakályos, ám méregdrága Raphael szálló halljában Simone de Beauvoir-ral és Sartre-ral futott össze.

Az interjúban arról is beszélt, hogy bár maga is érezte, hogy akár nemzetközi karrierbe is kezdhetne, valójában mások voltak a prioritásai.

Akkor már sokkal inkább szerettem volna rendezni. Izgatott a színház, körvonalazódtak a Csöpi-filmek tervei.

A Csöpi-filmek lényegéről egyszer úgy fogalmazott, hogy semmiképpen sem brutalitásba hajló akciófilmek.

Ezek inkább emberszabású kalandfilmek, sok humorral, iróniával, ami túl azon, hogy szórakoztat, talán tud közölni valami humánumot is: hogy ha lehet, ne bántsuk egymást, hogy higgyünk abban, hogy az igazság győzni fog, hogy a rossz megkapja büntetését, a jó pedig elnyeri jutalmát, és jólesik időnként röhögni egy nagyot."

A Pogány Madonna (1980) Fotó: Polyák Attila - Origo / Bujtor István családi archívuma

Az első Csöpi-film, a Pogány Madonna 1981-ben kerül a mozikba. A hetedik, A zsaruvér csigavér 3.: Szerencse fia 2008-ban.
A Csöpi-filmek negyedik része, a Hamis a baba 1991-ben készült, az újabb etapot nyitó ötödik, a Zsaruvér csigavér: A királyné nyakéke tíz évvel később.
Bujtor István Ötvös Csöpi-filmjei nem csupán azt valósítják meg, amit alkotójuk – aki a produceri feladatokat is magára vállalta – megfogalmazott a lényegükről.

Tökéletes remekei a Kádár-világ és az azt követő időszak szociológiai tükrözésének a közönségfilm műfajában.

Ráadásul a nyugati televíziókban is képernyőre kerültek.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!