Szeretik őket az istenek

Az első mondat ugyanaz, mint az utolsó. Mégpedig magának az előadott műnek az első mondata: Szeretnek engem az istenek. Ezt ismétli meg többször is Petőfi, miközben berendezi a színt, vagyis ide-oda szaladgál, húzogat egy nyersszínű ponyvát egy másik nyersszínű ponyván – ennyi a díszlet, nem számítva egy kovácsüllőt, egy kis asztalt és két sámlit –, a kevés kellék némelyikét odaadja egyik vagy másik nézőnek, hogy aztán visszakérje; amikor megszomjazik, kitátott szája helyett őket fröcsköli le bőségesen szódavízzel, hogy aztán egy fiatalemberrel saját magát öntöztesse meg. Ifj. Vidnyánszky Attila egyszerűen zseniális, olyan természetességgel csinál és mond mindent, hogy nem is kérdés: maga Petőfi az, aki rendezkedik, miközben hol fejben, hol egy lúdtollal írja a költeményt, és időről-időre megszólítja, sőt megszavaltatja a nézőket. Akiket annyira elbűvöl, hogy nincs, aki ne venne részt lelkesen a játékban. És közben egyre ismételgeti az első sort: Szeretnek engem az istenek. Időnként kiegészítve a folytatással: rettentő módra szeretnek.

Elég rettentő pedig ez az első mondata folytatás nélkül is. Persze, A helység kalapácsa műfajparódia, az antik eposz minden, kifordított kellékével. Van – lesz – itt átlagon felüli hős, maga a címszereplő, a Szélestenyerű Fejenagy, ez egyébként mindjárt állandó jelző is, akárcsak a „béke barátja” Bagarja, Szemérmetes Erzsók, vagy a „fondor lelkületű egyházfi” elnevezések, ők egyébként ekkor mind a világot jelentő díszletponyva mellett álldogálnak bőröndjeikkel, kissé megszeppenve és értetlenül nézik a kapkodva sürgő-forgó Petőfit és várnak a színre lépésre, az enumerációra, vagyis seregszemlére. És lesz alkalom késleltetésre is, nem is egyszer, de erről majd később.

Forrás:Nemzeti Színház/#eorifoto/Eori Szabo Zsolt

Mindezt megtanultuk már az általános iskolában, tudja tehát a művelt néző, hogy a „Szeretnek engem az istenek” maga az invokáció, az istenek megidézése, (burkolt) segítségkérés. Viszont talán kevesebben emlékeznek a régi görög mondásra, hogy akit az istenek szeretnek, hamar magukhoz szólítják – nem él sokáig. Éppenséggel ez várt Petőfire is, ki tudja, hogy 1844-ben, amikor az első kiadott munkáját, A helység kalapácsát éppen ezekkel a szavakkal kezdte, volt-e erről sejtelme.

Aki pedig ismeri Vidnyánszky Attila rendező munkáit, azt is tudja, mit lát: ahogyan éppen megszületik a színház. Így, az első mondattal és mondatból kiindulva, a teret és a játékot is a néző előtt, fokozatosan felépítve kezdődik egy másik Petőfi-előadása, a csodálatos János vitéz is (2014-ben mutatták be és máig műsoron van). A helység kalapácsa azzal a jókora lépéssel megy tovább, hogy a nézők személyesen sem maradnak ki mindebből, és hogy ezt mennyire nem csak a gyerekek élvezik, bizonyítja, hogy senki nem volt, aki ne vett volna lelkesen részt a játékban, sőt, jobbra előttem egy férfi nem is akarta visszaadni a kalapácsot, amelyet korábban rábíztak, hogy rejtené el. Ifj. Vidnyánszky Attila ennek láthatóan megörült, „Tényleg eldugta!” felkiáltással már ugrott is fel a széksorok közé, előhalászni a címbeli szerszámot. Petőfi Sándor esetében nagyon is adekvát ez a (igen, tudjuk: elidegenítő) forma, hiszen a vándorszínész-poéta maga is átélte, hogy mit jelentett színésznek lenni a korabeli, ekhós szekeres, vidéki színházi világban, ahol a társulat minden tagja egyidejűleg volt színész, díszletmunkás és jelmezkészítő.

Forrás: Nemzeti Színház/ #eorifoto/Eori Szabo Zsolt

És nagyon is adekvát ez a kezdés a beregszászi Illyés Gyula színház társulatának esetében. Az enumerációra váró színészek többsége tinédzserként jelen volt az első pillanattól, amikor Vidnyánszky megalapította a színházát, csak éppen ház nem volt hozzá, de akkor is játszottak mindenütt, pajtában, csűrben, falu főterén, csak, hogy az emberek halljanak magyar szót a színpadon – már ahol volt – Kárpátalján. Mintha nem is telt volna el majdnem kétszáz év azóta, hogy Déryné volt a jelképe és sztárja a vándorszínészi életnek, csakhogy az a korszak közben hősi aranykorrá magasztosult, megszépítette a Liliomfihoz hasonló filmek és színdarabok, meg persze Petőfi színészetről szóló verseinek romantikus nosztalgiája. 1993-ban Beregszászban Vidnyánszky társulata éppen úgy fázott a fűtetlen „próbatermekben”, és – színészektől tudni – ha a szülők nem küldtek hazulról ennivalót, pénzt, ugyanúgy éheztek, mint a 19. századi elődeik, csak éppen átélni nyilván kevésbé romantikus.

Forrás: Nemzeti Színház/ #eorifoto/Eori Szabo Zsolt

Déryné egyébként éppen 200 évvel a beregszászi magyar színház megalakulása előtt született, és az örökségét tovább vivő társulat nem egy tagja részt vesz a róla elnevezett programban, amelyet Vidnyánszky Attila 2020 tavaszán, a covid-járány kitörése előtt nem sokkal hozott létre. A Déryné-program célja ugyanaz, mint az ekhós szekerek korában volt: színházat vinni a legkisebb zsákfaluba is, játszani pajtában, templom előtti téren, művelődési házban, iskolai tornateremben, hogy az ott élőket is elbűvölhesse ez a különös, színes és mesés, mégis annyira vigasztaló álomvilág. Megint csak a színészektől hallani: amint megérkeznek, az összes környező falu kiürül, mert mindenki megy megnézni, mondjuk éppen a Déryné ifjasszonyt, és megrendítő számukra látni, milyen élmény ez olyan emberek számára, akik esetleg még életükben nem láttak színházi előadást.

Nincs még vége, a folytatáshoz lapozzon!