Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Minimum felemásra sikerült Magyarország díszvendégsége Európa második legnagyobb könyvvásárán, Svédországban: az irodalmi és könyvszakmai találkozóra beviharzott a nagypolitika, felborított egy-két fehérabroszos (svéd)asztalt, majd eltűnt, mint a kámfor – egyesek azonnal botrányról, a magyar programok bojkottálásáról beszéltek, mások nemtelen sértegetésről és bocsánatkérésekről.
Arról érdeklődtünk magyar íróknál, hogy élték meg a göteborgi botrányt, és milyen gyakran kerülnek mostanában olyan helyzetbe, hogy külföldi irodalmi eseményeken főleg a magyar politikai helyzetről kérdezik őket? Egyáltalán, elsősorban mi érdekes a magyar irodalomból a nemzetközi könyvfesztiválokon? Kínos magyar írónak lenni külföldön?
A göteborgi esetről ellentmondásos hírek és vélemények jelentek meg, a sajtó "Orbán maffiaállamától" és menekültpolitikájától volt hangos. A magyar íródelegáció tagjai így elég érdekes helyzetbe kerültek:
a menekülthelyzetről kérdezték őket, miközben ők nem Magyarország menekült- vagy kultúrpolitikáját képviselték,
hanem a kortárs magyar irodalmat, még inkább "saját műveiket és szellemi arculatukat", ahogy a Kommunista Monte Cristo és a Gondolatolvasó szerzője, Szécsi Noémi fogalmazott lapunknak.
"Az írók némileg zavarban érezték magukat ettől a helyzettől, és érezték a kényszert a kormány politikájától való elhatárolódásra" – mondta a József Attila-díjas Szécsi.
Véleményük kifejtésére amúgy megvolt az alkalom, hiszen a botrányos megnyitó után minden beszélgetésen kötelező kérdés lett a menekülthelyzet.
"Az első két napon a szemináriumi beszélgetések fele ezzel ment el, a vége felé azonban ez a téma már elvesztette a fontosságát. Főképpen azért, mert azt hiszem, bebizonyosodott, hogy minden szereplő valóságos író, valóságos irodalmi művekkel és saját véleménnyel" – mesélte Szécsi.
Szintén az íródelegáció tagjaként volt kint a Marosvásárhelyen született Vincze Ferenc, a Desertum és A macska szeme írója, továbbá a legutóbb az Elégiazaj című kötettel jelentkezett József Attila-díjas Krusovszky Dénes.
Vincze szerint a vásáron a magyar menekültpolitikát ért kritikákat és az erről való vitát a svédek elválasztották a kulturális és irodalmi kérdésektől, Krusovszky pedig arról számolt be, hogy „az informális beszélgetések általában nagyon barátiak voltak, a tiltakozások udvariasak, és előre lehetett tudni róluk”.
Krusovszkyhoz még oda is ment egy szervező a megnyitó előtt, hogy nyomatékosítsa: az eseményen "nem ellenem, ellenünk, hanem a magyar kormány ellen fognak majd tiltakozni".
De nézzük, pontosan mi történt a megnyitón. Hammerstein Judit, a Balassi Bálint Intézet főigazgatója mutatta be a programokat, majd Izland kulturális minisztere beszélt a szintén kiemelt témaként kezelt izlandi irodalomról. Ezután olvasták fel Esterházy Péter beszédét, aki már többször volt Göteborgban, de idén betegsége miatt nem tudott elmenni.
A vásár további kiemelt témája volt a szólásszabadság, ennek apropóján Alice Bah Kuhnke svéd kulturális miniszter és Masha Gessen orosz-amerikai író, újságíró és aktivista beszélt. Előbbi is szóba hozta, hogy milyen szörnyű dolgok történnek a magyar-szerb határnál, de
Gessen jóval továbbment: maffiaállamról és növekvő korrupcióról beszélt, és keményen bírálta a magyar menekültpolitikát.
Egyes híradások szerint a beszéd alatt Hammerstein Judit és Íjgyártó István, a Külgazdasági és Külügyminisztérium államtitkára felálltak, és kimentek a teremből, bár ezt később Hammerstein tagadta. Más híradások alapján úgy tűnik, Makkay Lilla nagykövet volt az, aki kiment. De akárki akármiért állt is föl a beszéd alatt, a sajtóban az terjedt el, hogy magyar hivatali személy(ek) a beszéd tartalma miatt elhagyták a termet.
Ami semmiképpen sem elegáns kezelése a helyzetnek.
Ahogy Szécsi Noémi fogalmazott: "A hatalom képviselőinek mindig nagyvonalúnak kell lennie ilyen helyzetben. Már csak azért is, mert a könyvvásár egyik fő témája volt a szólásszabadság."
Fontos látni, hogy a frankfurti után Európa második legnagyobb és Skandinávia első számú – évi százezer látogatót és kilencszáz kiállítót felvonultató – könyvfesztiválján hagyományosan erős a társadalmi és közéleti kérdések jelenléte.
Ezért is kérhették föl vendégnek a Pussy Riotról könyvet író, elsősorban melegjogi és Putyin-ellenes aktivista, publicista Gessent, aki természetesen nem a svédek és nem is a könyvvásár álláspontját közvetítette felszólalásában, hanem a sajátját, és nem a magyarokat támadta, hanem Orbán politikáját.
Ezzel mintegy demonstrálta is a szólásszabadságot, amit egyébként egyáltalán nem véletlenül tettek meg a szervezők főtémává Magyarország mellett. Maria Källsson, a könyvvásár igazgatója a Budapest Beaconnek beszélt arról, hogy a két témát tudatosan tették egymás mellé, és a magyar szerzőknek persze nem kell a vállukon cipelniük országuk politikai döntéseinek súlyát.
A szervezők nyilván úgy gondolják, egy könyvfesztiválon van helye az éles hangú közéleti vitáknak, és mivel ezt a könyvfesztivált ők szervezték, szívük joga vitát generálni. Källsson ugyanakkor nem tagadta, hogy a megnyitó ceremónia kissé parázsra sikerült.
A könyvvásárnak nem lehetett túl nagy mozgástere, hiszen a svéd közvélemény nem nyelte volna le egykönnyen, ha Magyarország díszvendégsége bármiféle kritikai hang megfogalmazása nélkül megy le - igazság szerint már akkor bírálták a szervezőket, amikor kiderült, hogy Magyarország lesz a díszvendég, annyira mást gondolnak a menekülthelyzetről és a helyes médiaszabályozásról.
Vagyis már a vásár megnyitója előtt is feszült volt a légkör.
Ráadásul a magyar irodalom aktuális sztárjai valahogy elmaradtak a fesztiválról: nem tudták megszerezni Krasznahorkai Lászlót, Spiró Györgyöt, Nádas Pétert vagy Dragomán Györgyöt, lemondta látogatását Esterházy Péter, utolsó pillanatban lépett vissza Bodor Ádám.
Ez rányomta a bélyegét a díszvendégségre, főleg, hogy a svédek Szécsi Noémi szerint azt hihették, hogy Esterházy távolmaradása mögött politikai okok húzódnak meg, holott erre nem utalt semmi.
Ez persze egy nagyon fontos dolgot is jelez: a magyar irodalomnak ma vannak olyan nemzetközi sztárjai, akiket jól ismernek a legmenőbb nyugati irodalmi rendezvényeken, és ez nem mindig volt így. Ezt az érdeklődést Dragomán sikere és Krasznahorkai Nemzetközi Man Booker-díja is mutatja, arról nem beszélve, hogy a német Daniel Kehlmann épp a napokban méltatta a Der Spiegel hasábjain a Máglyá-t – és általában a magyar irodalmat.
A nemzetközi színtér figyelmét Krusovszky Dénes is érzi. Szerinte a kortárs magyar irodalom soha sem volt olyan ismert külföldön, mint ma.
Lehet, hogy volt már jobb, de hogy ilyen ismert nem volt, az tény”
– mondta. Vincze Ferenc szerint is egyértelmű a magyar irodalom növekvő nemzetközi ismertsége, de az, hogy mi kerül a figyelem középpontjába, már attól függ, mit fordítanak le, a kiadók pedig nem szeretnek kockáztatni. „Ezzel annyi a probléma, hogy mindez csupán a magyar irodalom egy apró részlete, a külföldi olvasók ebből a részletből szemezgethetnek” – mondta.
"Mondjuk úgy, a harmadik kérdés, a neved és az után, hogy mit írsz, az szokott lenni, hogy amúgy meg mi a franc folyik felétek" – mondja Krusovszky, amikor arról kérdezem, általában a könyvfesztiválokon az informális beszélgetéseken elő szokott-e kerülni a magyar politikai helyzet "Göteborgban például leültem egy kávéra egy fickó mellé, aki mint kiderült, magyarul is kiadott izlandi ifjúsági író.
Na, ő rögtön a kisgyerekes apát felrúgó operatőrnőről kezdett beszélni.
Nem olyan felemelő ezeken az embereken keresztül identifikálódni, még ha csak pár percig tart is. De hozzá lehet szokni.”
Vincze Ferenc tapasztalata is az, hogy az utóbbi két-három évben visszatérően megjelenik ezeken a rendezvényeken a magyar politika, „jelentsen ez bármit is”, persze a nemzetközi sajtó fő hírei között hetekig jelen lévő menekülthelyzet miatt ez most hatványozottan így van. „De az ukrajnai vagy orosz helyzet iránt hasonló érdeklődés volt érzékelhető külföldön. A politikai helyzet iránti érdeklődés irodalmi körökben egészen bevett” – mondta a prózaíró.
Mindez felvet egy érdekes problémát: a nemzetközi színtéren a nemzeti irodalmak gyakran bekerülnek egy skatulyába – ezt diktálja a piaci logika és a nyugati olvasóközönség érdeklődése is.
Ezt Szécsi Noémi fogalmazta meg, amikor a göteborgi botrányra reagált a Facebookon. Szerinte valóban kínos lehet magyar írónak lenni külföldön, de ez nem csupán a kormány politikája miatt van így, hanem az írók miatt is:
„A magyar irodalom az elmúlt huszonöt évben szemlátomást nem tudott úgy megújulni,
hogy a diktatúratapasztalaton, az elnyomás élményein kívül mással is tudja szórakoztatni a nemzetközi közönséget.” A rendszerváltás óta a magyar irodalom nem lépett túl a diktatúratapasztalat megírásán, és a nyugati olvasóközönség pont ezt várja tőle.
Dragomán György Máglya című könyvét nevezhetjük ilyen diktatúraregénynek. Az Origo kritikusa is rendszerváltó regénynek titulálta, hiszen egy diktátor halálával indul és egy diktatúra bűneinek feltárásával zárul, főhősén keresztül pedig az elnyomáson való túllépésről is beszél.
A komoly nemzetközi sikert befutott könyv szerzője szerint viszont a magyar politikai helyzet csak akkor kerül elő a külföldi fesztiválokon, ha kapcsolódik a beszélgetés témájához. "Az én könyveimnek van politikai felhangja, mert számomra a szabadság a legfontosabb írói téma, tehát fel szokott merülni ez is, külföldi kollégáimat szokta érdekelni, hogy mi is történik nálunk a rendszerváltáskor kivívott szabadsággal" – mondta Dragomán lapunknak.
Ugyanakkor azt a problémát, hogy a magyar íróktól az elnyomás élményeinek megírását várja a nyugati olvasóközönség, válaszában Dragomán eltolta magától, szerinte ennél sokszínűbb a kép. "Engem a szabadság érdekel szenvedélyesen, az, hogy miként lehet a legnehezebb körülmények között is megőrizni, kivívni, megtartani.
Erről írok, senkit sem akarok szórakoztatni semmivel.
A kortárs magyar irodalom roppant sokszínű egyébként, és külföldön is elég széles szelete ismert, nem kéne szerintem általánosítani” – mondta.
Szécsi szerint viszont a diktatúraélmény a magyar kultúra egzotikumát adja a nyitott és szabadelvű svéd közönség számára. "Engem íróként bánt, hogy erről kell beszélnünk. Nem azért, mert nem tehetjük meg, vagy nem kell megtennünk, és arról szó sincs, hogy minden rendben lenne. De egyszerűen lehangolónak tartom, hogy még mindig itt tartunk, és itt érezzük magunkat kényelmesen, ide csúsztunk vissza a szocializmus után is.” Persze ha akarnánk, sem biztos, hogy könnyű lenne kitörni ebből. Szécsi találó párhuzamot vont:
a magyar írónak diktatúraregényt, a svédnek krimit kell írnia, ha nemzetközi karrierre vágyik.
Minden könyvszakmában járatos ember tudja, hogy léteznek nemzeti brandek, és ezeket meghaladni a lehetetlennel határos" – mondta.
Ezzel Krusovszky is egyetért. Elmesélt egy esetet arról, hogy egy olasz irodalmi ügynök azzal dobott vissza egy ókorban játszódó magyar regényt, hogy köszönik szépen, ilyenjük nekik is van. Egy magyartól mást várnak. „Azt tapasztalom külföldi ismerőseimmel beszélgetve, hogy
van egyfajta igény arra, hogy a kelet-európai írók az elnyomó rendszerekről írjanak.
Vagy legalább az emlékükről, nyomaikról, utóhatásukról.”
Ugyanakkor azon kívül, hogy az íróknak unalmas lehet, ez a brandesedés nem feltétlenül probléma. Krusovszky szerint az elnyomó rendszerek és emlékük „valóban hozzátartoznak a mindennapjainkhoz ma is, sőt épp újratermelődnek, ha minden igaz. Ebben élünk, ezek a tapasztalataink, még ha nem is akarunk vagy tudunk erről tudomást venni.”
Még akkor is, ha valaki, ahogy Krusovszky is, a rendszerváltás után szocializálódott. „Hatással van az életemre a huszadik századi magyar elnyomó rendszerek története. Ha tehát erről írnék, az valóban egy nyugati igény kiszolgálása lenne csupán? Nem hiszem” – mondta a fiatal író.
Kövesse az Origo Kultúra rovatát Facebookon!
