Anderle Ádám - Koósné Török Erzsébet: A tehetségről. Beszélgetések a tudományos diákkörökről

Az immár fél évszázados múltra visszatekintő Országos Tudományos Diákköri Tanács nem elégedett meg a puszta felismeréssel: írásban is rögzíteni kívánta és kívánja a tudományos diákkörök - talán nem túlzás ezt állítani - Magyarország sorsára gyakorolt döntő befolyásának egyes állomásait, fontosabb csomópontjait. A tehetségről című interjúkötet alig kétszáz oldalon tizennégy jeles tudósunknak a diákkörökkel ápolt kapcsolatáról beszél - és még ezer más témáról.

A kötetet olvasva a legelső benyomás, ami az olvasót éri, szinte mindvégig kitart: az Anderle Ádám (aki nem mellesleg a TDK történetét első ízben feldolgozó vaskos kötet szerkesztő-szerzője is volt néhány évvel ezelőtt) által készített interjúk kivétel nélkül emberközeli, barátságos tudósportrékat rajzolnak fel. Szó sincs tehát az elefántcsonttoronyba zárkózó, a külvilággal és az emberekkel minden kapcsolatot megszakító kutató sztereotip, a tudományra nézve sem éppen hízelgő képéről. Az igényes kiállítású kötet tizennégy interjúja tizennégy szempár, tizennégy gondolkodó, humanista elme eszméit osztja meg az olvasókkal életük egy különösen fontos, közös szeletéről. Eközben nem mellesleg az utóbbi öt évtized sajátos szempontú, a diákkörre összpontosító tudománypolitikai, tudománytörténeti értékelését nyújtják a "társszerzők".

Hiszen mindannyian merőben más kulturális, szociális, majd később tudományos műhely forrásvidékéről érkeztek el ide. Hová is? Röviden: a hazai tudósképzés máig legerősebb bástyájáig, a TDK-hoz. A tudományos diákkörökben való, jórészt sikeres egykori részvételtől az egyes konferenciák megszervezésén át egészen a TDK rangos kitüntetéséig, a Mestertanár Aranyérem átvételéig ível sokuk pályája. Ahogy több ízben el is hangzik: a tudósok közül nem egy csupán ekkor, az interjú készítésének időpontjában szembesült azzal, hogy akár már évtizedek óta segíti-támogatja munkájával a magyarországi tehetséggondozás színvonalas fórumát. Egyértelműen kitűnik, hogy nem a díjazás, az elismerés az elsődleges szempont, amikor valaki - akár hallgatóként, akár oktatóként - bekapcsolódik a diákköri munkába. Az utókor - s igazolja ezt többek között a jelen kötet is - mindenképpen hálával fog emlékezni a hajdani résztvevőkre.

A kötetet forgatva egyértelművé válik, hogy a TDK olyan védjegy, amelynek nincsen szüksége külön propagandára: a tudományos pálya iránt érdeklődő fiatalokat felesleges győzködni a mozgalomhoz való csatlakozás szükségességéről, hiszen egészen a legfelsőbb szintekig a hazai tudóstársadalom minden szereplője tisztában van a konferenciák, és az őket megelőző-követő munka jelentőségével. Ez persze nem hideg-rideg, embertelen kutatómunka. Talán nincs is olyan interjúalany, aki ne hangsúlyozná megfelelő terjedelemben az emberi kapcsolatok fontosságát - legyen szó akár egy kutatócsoporton belüli vagy akár (hazai és külföldi) egyetemek, akadémiai kutatóintézetek közötti kapcsolattartás legváltozatosabb formáiról. Az ilyen kommunikációnak köszönhetően a diákköri munka nem veszítette el izgalmát, nem vált kötelező penzummá. Berecz János a vele készült beszélgetésben ezt úgy emeli ki, hogy a diákkörös érzés és érzelem fontosságát hangsúlyozza.

Bár a diákkör hungarikum mivoltát szintén sokan kiemelik, a külföldi példákkal való összehasonlításról sem feledkeznek meg. Többek között Freund Tamás, HellerÁgnesvagy Csurgay Árpád számol be külhoni, a tehetséggondozással kapcsolatos tapasztalatairól. Ezek a tapasztalatok a hazai mozgalom fejlesztésében is hasznosíthatónak-hasznosítandónak tűnnek. A sok eltérő, független nézőpont biztosíték arra, hogy akár ugyanarról a kérdésről gyökeresen eltérő, érvekkel ellátott véleményeket olvashassunk - csak egy ilyen téma a magyar felsőoktatás átalakítását célzó bolognai folyamat értékelése.

Az OTDT elnökével, Szendrő Péterrelkészített interjú több izgalmas felvetést is tartalmaz. A mozgalom elnöki tisztét közel két évtizede betöltő Szendrő professzor egyenesen a magyar rendszerváltás egyik elindítójaként beszél (a 17. századi református gimnáziumok önképzőköreit, majd azok kései utódait is ideszámítva) az igencsak hosszú múltra visszanyúló diákkörről. A tudás alapú társadalom felé való haladáson belül az OTDT ügye nemzetstratégiai kérdés, amellyel kapcsolatban nem lehet helye üzleti megfontolásoknak.

Minden további kommentár helyett álljon itt egy lista a kötetben szereplő tudósokról, tanárokról, akik szívükön viselték és viselik a diákkör sorsát: Láng Istvánagrokémikus, aki arról számol be, hogy közvetve a diákkörnek köszönhetően jött létre a Szegedi Biológiai Kutatóközpont; Szövényi Zsolt minisztériumi főosztályvezető, aki minisztériumi szinten évtizedeken át koordinálta és orientálta a diákköri ügyeket; Berecz János politikus, aki kiemelten fontosnak gondolja a diákkörben együtt töltött időszaknak nem csak történeti, de érzelmi-társas vonatkozásait is; Weiszburg Tamás mineralógus, aki frappáns mondatban fogja össze a TDK fontosságát: "Minőség és humánum."; Varga Zoltán biológus, zoológus, aki többek között a természettudományos kutatómunka csapatmunkává alakulásáról beszél; Csurgay Árpád villamosmérnök, akinek azt tanították, hogy "mindenki tehetséges", de a tehetség felfedezésében a mesternek elengedhetetlen szerepe van; Freund Tamásagykutató, aki a fiatalok minél korábbi, a kutatómunkába való bekapcsolása mellett hoz fel érveket; Ritoók Zsigmond klasszikus-filológus, aki az új tudományos kutatási irányzatok megjelenését emeli ki a konferenciákon; Zlinszky János jogász, aki a hallgatóban szunnyadó hivatás kapcsán a tanár felelősségéről nyilatkozik; Heller Ágnesfilozófus, aki egykori tanára, Lukács György kapcsán felvázolja, milyen az ideális pedagógus; Lovász Lászlómatematikus, aki a párbeszéd szükségességét említi első helyen; Medzihradszky Kálmán kémikus, aki a lelkes oktatók megléte miatt néz bizakodóan a jövőbe; Balázs György mérnök, aki a tudás alapú társadalom építése mellett száll síkra; végül Szendrő Péter gépészmérnök, az OTDT elnöke, aki a vele készült beszélgetésben a korábbiak szintézisét adja. Az összefoglalás szinte magától adódik, hiszen az egyéni életpályák egytől egyig arról szólnak, milyen különleges szerep jut a diákköri munkának a tudományos pályán.