A magyar küldöttség első csoportja helyi idő szerint fél 12-kor megérkezett Melbourne-be, ahol 4000 kinti magyar várta őket a reptéren. A tömeg "Huj-huj, hajrá, magyarok!" felkiáltással fogadta a csapatot. A sportolók meghatódtak, amikor az ausztráliai magyarok népes fogadóbizottsága jelképes fekete szalaggal átkötött nemzetiszínű lobogóval várta őket. A Budapestről érkező olimpikonoknak meglepő érzés volt a világ másik végén magyar népviseletbe öltözött kislányokat és cserkészegyenruhás kisfiúkat látni. Mikor felcsendült a magyar Himnusz, sokan elérzékenyültek. "Én sírtam, potyogott a könny a szememből" - emlékszik Hevesi István. "Oly felemelő, megható érzés volt, hogy nem tudom leírni."
"Valóban szívszorító fogadtatásban volt részünk" - mondja Baranya István. "A szemem még ma is könnybe lábad, mert azt a sok embert és a vég nélküli szeretetet nehéz szavakba foglalni. Jött a cserkészzenekar, a magyarok elénekelték a Himnuszt, öleltek, csókoltak, kézről kézre adtak bennünket." Gyarmati Dezső szintén gyászszalaggal átkötött magyar zászlóval szállt le a repülőgépről. "Tartoztam ezzel a barátaimnak, akik elestek a forradalomért, megsebesültek, akiket majd bebörtönöznek, felakasztanak, kipellengéreznek, lehetetlenné tesznek. Ha nem voltam ott, hogy együtt harcoljak velük és osztozzam sorsukban, ezt a gesztust kötelességemnek tartottam. Az együttérzés, az egyetértés kifejezőjének, ha úgy tetszik, hitvallásnak vagy akár vezeklésnek."
A Gyarmati Dezsőről és a gyászszalagos zászlóról készült fénykép bejárta a világot. "Ez volt a legfontosabb felvétel, amely valaha készült rólam" - tartja a híres vízilabdázó. A már Ausztráliában élő vízilabdázó, Csuvik Oszkár szintén a melbourne-i reptéren várta, hogy találkozzon rég nem látott sporttársaival, barátaival. Emlékszik, hogy mikor leszálltak, Gyarmati Dezső lehajolt, és megcsókolta az anyaföldet. "Mindenki őrjöngött, hogy végre megérkeztek" - mondja Csuvik. "Ha csak rágondolok, elérzékenyülök."
Az emelkedett percekben a magyarországi eseményekről is szó esett. A kint élő magyarok közül sokan ajánlották a sportolóknak, hogy maradjanak Ausztráliában, több lehetőséggel és jómóddal biztatva őket. "Mindenkiről sugárzik a jólét" - állapítja meg Hevesi István. "Önző céljuk van" - véli ezzel szemben Sárkány István, aki szerint a kinti magyarok azért próbálják meg Ausztráliában fogni a sportolókat, hogy ezzel saját kínzó honvágyukat csökkentsék. "Néhánnyal beszélve olyan érzésem is volt, hogy hallva a hazai eseményeket, kissé igazolva látják kivándorlásukat" - mondja Sárkány. "Ez azonban keveset segít honvágyukon."
A magyar csapatot az ünnepélyes köszöntés után buszokon kiszállították a Melbourne egyik külvárosában fekvő olimpiai faluba. A kinti magyarok kocsikon kísérték a sportolók buszait, így hosszú karaván érkezett a faluhoz. Melbourne meglepte a magyar sportolókat. "Folyton vártuk, hogy mikor érünk végre Melbourne városába, de a város nem bukkant fel" - meséli Rozgonyi György. "Kisült, hogy kivéve a város központját, amely 5-5 egymást keresztező utcából áll, Melbourne 120 km hosszúságban és 80 km szélességben csupa víkendszerű, kertes, földszintes és egyemeletes házból áll."
Az olimpiai falu bejáratánál a játékokon résztvevő országok zászlói álltak. A falu földszintes vagy egyemeletes kis házacskákból állt, ezekben helyezték el a sportolókat. Minden ház előtt a benne lakók saját zászlója lobogott. Az országoknak volt külön konyhája és étterme, ahol saját szakácsaik főzték az ételeket. A magyar sportolóknak a margitszigeti Nagyszálló séfje főzött. A faluban a banktól a mosodáig minden volt, ami a mindennapokban szükséges. Az olimpikonok délután már edzettek. Az ázsiai hőség után furcsa volt a melbourne-i hűvös idő. Ausztráliában ugyanis még nem köszöntött be a meleg.
A másik repülőgéppel utazó sportolók november 10-ét még Szingapúrban töltötték. Városnézéssel és mozizással múlatják az időt. Szabó Miklóst megkereste egy helyi újság munkatársa, és interjút kért tőle. "El lehet képzelni, hogy miket mondtunk" - mondja Szabó.