Borzalmas idegállapotban a magyarok

A csapat tagjai közül sokan az összeomlás szélén álltak az olimpia kezdetekor. Az úszónők sírtak, a férfiak dühöngtek, az élelmesebbek pedig a kitelepedésük körülményeit szervezték. Mi várható így a versenyeken?

Detre András, a Sydney Daily Telegraph nevű napilap munkatársa többször próbált beszélni a magyar sportolókkal - eredménytelenül. "Mikor érdeklődtem, milyen esélyeitek vannak az olimpián, csupán legyintettek, és azt mondták, csak az számít, mi van otthon" - mondja Detre. "Borzalmas állapotban voltak lelkileg. Székely Éva és Gyenge Vali egész nap csak sírt. Nem tudtak tisztességesen edzeni. Találkoztam velük az uszodában, Székely le sem vetkőzött. Állandóan a telefonon lógott, hogy a kislányáról hírt szerezzen."

Pedig Székely Éva nem volt teljesen egyedül. Az úszónő férje, Gyarmati Dezső a vízilabda-válogatott sztárja volt. "Dezső inkább fizikai brutalitással fejezte ki végtelen keserűségét és dühét, mindent odavágott, mindenbe belerúgott" - emlékszik Csuvik Oszkár. Hunics József emlékszik, ahogy edzésre menet hirtelen kitört belőlük a zokogás. "A többi országbeliek el sem tudták elképzelni, hogy mi bajunk van. Teljesen ki voltunk borulva lelkileg" - mondja Hunics.

Nem volt az sem túl megnyugtató, hogy a faliújságon a 200 név mellett 200 kurta üzenet ugyanazzal az ál-szöveggel. "Minden név mellett annyi, hogy minden rendben van, nincs semmi baj, miközben a híradóban látjuk, hogy lövik Budapestet?!" - mondja Fülöp Mihály. Azok a sportolók, akiknek feleségük, férjük, gyermekük vagy beteg szüleik maradtak Budapesten, kikészültek lelkileg. Természetesen akadtak fiatalok, akiket nem annyira vágtak fejbe az események, azonban őket a jövő aggasztotta.

"Mielőtt elkezdődtek a versenyek, el kellett döntenem, tulajdonképpen mit kezdek az életemmel. Annyi aggodalom, annyi gondolat, annyi trauma befolyásolt, hogy nem tudtam, mit csináljak. Teljesen elvesztettem önmagamat. Az úszás teljesen másodlagossá vált" - meséli Gyenge Valéria.

"Állandóan körbe voltunk véve magyarokkal" - meséli Bolvári Antal. Az ausztráliai magyarok mind a kinti élet szépségeit ecsetelték. Otthon bizonytalanság és félelem várt - kint szabadság és lehetőségek. "A vezetőség intett minket, hogy fogjuk vissza magunkat, mert a sok 'maszekolás' elvonja a figyelmünket a mérkőzésekről. Voltak olyanok, akik már az elejétől kezdve a kint maradásukat szervezték" - emlékszik Bolvári.

"Rajki Béla látván, hogy rángatnak bennünket ide-oda, hogy menjünk Amerikába, próbáltak elcsábítani embereket Ausztráliába, Európába, leült a csapattal, és azt mondta: 'Fiúk! Felnőtt emberek vagytok. El fogjátok dönteni az olimpia után, hogy ki mit csinál. Itt nem lehet okosnak lenni. Mert akár hazamegyünk, akár máshová, az ismeretlenbe megyünk. De egy biztos, ha megnyerjük az olimpiát, mindenki még értékesebb lesz, bárhova is kerüljetek.' Bölcs tanács volt" - mondja Gyarmati Dezső.

"Sajnos, úgy néz ki, tíz év után nem Csányi fogja hozni nekem a botot" - mondja Goldoványi Béla, a férfiváltó befutója. "Messze van régi formájától. A finn-magyaron 26 lábfej volt az indulóvonal távolsága, s a kanyar végigszáguldása után simán elért. Most 20-22 lábfejet mérek ki, s a verseny előtti héten egy edzésen négy alkalommal nem tudja átadni a botot 40-50 méteres ráfutás után... Ez még sohasem fordult elő."