Miért érthető nehezen a modern fizika?

Elveszett és megtalált gondolatok - Etesi Gábor írása

KVANTUMELMÉLET ÉS JUNG PSZICHOLÓGIÁJA

C. G. Jung a modern pszichológia egyik atyjaként ismert, Wolfgang Pauli Nobel-díjas osztrák fizikus pedig mint a kvantummechanika egyik meghatározó alakja, kidolgozója. Kevéssé köztudott, hogy Pauli Jung egyik páciense, később pedig munkatársa volt több mint húsz éven át. Sokat dolgoztak együtt a kvantummechanika és a jungi lélektan fogalmai közti váratlan, meglepő párhuzamok megértésén.

Pauli egyik írásában felveti, hogy természettudományos fogalomalkotásaink könnyűségének, nehézségének, illetve általában vett továbbfejlődésének megértéséhez hasznos lehet, ha megvilágítjuk e fogalmak pszichológiai eredetét (PAULI 1952). Felveti a gondolatot, hogy jól működő fogalmaink nem mások, mint a pszichében örökösen meglévő, annak szerkezetét adó struktúrák, az ún. archetípusok "felöltöztetései", vagyis aktuális tapasztalatokon alapuló újraértelmezései. Példaként egy izgalmas tudománytörténeti határfigura, Johannes Kepler tudományos fogalmainak alakulását veszi: hogyan jutott el Kepler az archaikus-alkímiai, illetve keresztény képi, fogalmi rendszer újraértelmezésével modern természettudományos fogalmakig.

Egy leírás, megragadás "könnyű", ha a szükséges archetípusok tudatosak, vagyis a psziché evolúciója során (amit Jung individuációnak hív) már tudatosultak (nevezhetjük ezeket "fogalmaknak"); ellenkező esetben "nehéz": ha a szükséges archetípusok még nem vagy csak félig tartoznak a tudat fénykörébe. Ilyen értelemben a kvantummechanika nehéz. Régi tudományok gyakran fejezik ki magukat ellentmondásos képekben, ha olyasmire akarnak utalni, ami nem elgondolható, de valahogyan mégis tapasztalható. Viszont ezeket az ellentmondásos képeket komplementernek gondolják el. Talán ezért fedezte fel újra a kvantummechanikai leírás a komplementaritást.

Ezt az elképzelést következetesen végiggondolva arra jutunk, hogy megismerés azért lehetséges egyáltalán, mert a psziché már eleve olyan, hogy tartalmazza a külvilág egyfajta negatív lenyomatát. Minden tapasztalatunk egy kulcs, mely egy zárat nyit a pszichében. A természet, a physis nem más, mint a lélek, a psyche kívülről nézve, s fordítva: a psyche nem más, mint a physis belülről tekintve. Talán ezzel magyarázható az a különös, hátborzongató és tulajdonképpen evolúciósan nem indokolható érzés, amely akkor fog el bennünket, amikor az éjszakai égboltra feltekintünk: saját pszichénk ismeretlen mélységeibe pillantunk. Nem ismerjük teljesen a minket környező világot, mint ahogy a pszichét sem.

Viszont ha ez így van, akkor egyáltalán mennyire racionális (értelmi) tevékenység a megismerés? Elképzelhető, hogy a psziché egyéb funkcióit (pl. az érzelmeket, álom-tevékenységet) is be kell vonnunk a világ teljes megismerésébe? A legújabb alváselméletek szerint például egyre inkább úgy tűnik, hogy az ébrenlét, álmodás, öntudatlan alvás mind a psziché egyenrangú komplementer állapotai (JOUVET 2001). A kérdés szépirodalmi fölvetése is érdekes (LEM 1977).

Jung egyik megjegyzése kapcsán térjünk vissza a kvantummechanika fentebb említett másik, s talán legvitatottabb tulajdonságára: az egyedi kísérletek kimenetelének megjósolhatatlanságára. Látszólag kárpótol minket az, hogy sok ilyen kísérlet kimeneteléről viszont precíz statisztikus kijelentések tehetők. Teljesnek tekinthető-e egy olyan leírás, mely egyetlen eseményről nem tud nyilatkozni, hanem csak sok ugyanolyanról?
Úgy tűnik, hogy itt egy általános tudománytörténeti jelenséggel állunk szemben. Az ókori és középkori számmisztikában például az egyes számok egyedi, csak rájuk jellemző tulajdonságait vizsgálták. A modern számelméletben viszont az összes természetes szám általános tulajdonságai az érdekesek (aritmológia-aritmetika). A csillagjóslásban egy személlyel kapcsolatban vizsgálták az égboltot annak speciális vonatkozásaiban. A modern csillagászatban az égboltra vagyunk kíváncsiak általában (asztrológia-asztronómia). Hasonlóan érvelhetnénk az alkímia-kémia fejlődés esetében is. Mondhatjuk, hogy egy tudomány modern, ha az általánosra kérdez és archaikus, ha az egyedire (FRANZ 1980).
Nagyon sok jelenségnek éppen az a lényege, hogy egyedi, nem ismételhető meg. Ilyen talán az Univerzum vagy a földi élet keletkezése, annak döntő lépései: a mutációk. Vagy netán egy olyan dolog, amely velünk esik meg valamilyen pszichológiai szempontból speciális helyzetben. Kizárhatjuk-e a természettudományos leírásból ezeket a jelenségeket? Illetve, ha vizsgáljuk is, jól "nyúlunk-e" a problémához az általánosra irányuló kérdéseinkkel? Talán a megismételhető kísérletekben, struktúrákban jelentkező "általános" komplementer viszonyban van az egyszeri helyzetekben jelentkező "egyedivel" (mint pl. a hullám-részecske kettősség). Csupán az egyikre irányuló kérdésfeltevés végérvényesen szem elől téveszti a másikat. Ez lehet az oka annak, hogy a mai tudományos megértés számos más dolog mellett nem létezőnek, okkultnak bélyegez például olyan paranormális jelenségeket is, amelyeket Jung szinkronicitásnak nevez (JUNG 1952).