Magyar honfoglalók a Naprendszerben

Több esemény is foglalkozott és foglalkozik a Tudomány Ünnepe rendezvénysorozatban az űrkutatás és a magyarok szerepével. A november 9-i Az élet lehetősége a Marson című konferenciát követően november 29-én Magyarok a Naprendszerben címmel tudományos előadást tartanak. Az utóbbi esemény apropója egy most megjelent könyv, ami magyar csillagászok, felfedezők tudományos pályafutását veszi nagyító alá. Mindemellett viszonylag keveset hallani azokról a most is folyó űrexpedíciókról, amelyekben tevékenyen részt vettek, s vesznek magyar kutatók. Pedig a magyar űrkutatás nagyon is létező fogalom. A magyar tudományos kutatások egyik különösen sikeres ága.

Jelenleg négy égitest visel magyar kráterneveket: a Hold, a Merkúr, a Vénusz és a Mars. Köztük van Bartók Béla, Liszt Ferenc, Teller Ede. Róluk más nemzet csillagászai kereszteltek el felszíni formákat. Kisbolygót neveztek el már Petőfi Sándorról, Bolyai Jánosról, Konkoly-Thege Miklós csillagász-meteorológusról és most legutóbb, néhány héttel ezelőtt Rátai Dániel 20 éves magyar feltalálóról. A kitüntetést a Massachusetts Technológiai Intézet (MIT) Lincoln Laboratóriuma adományozta, miután 2005. május 8. és 15. között Phoenixben a 20 éven aluli fiatal tudósok olimpiáján Rátai Dániel mindent elsöprő sikert aratott komputeres "varázsceruzájával", amelynek segítségével a képernyőn háromdimenziós képeket lehet rajzolni. A kisbolygó "Rátai 21724" néven lesz ezentúl ismeretes: átmérője 3-6 kilométer, dőlésszöge 5,7 fokos, és 3 és fél év alatt kerüli meg a Napot.

Nemcsak csillagászati keresztnevek terén vagyunk jelen azonban a világűrben, hanem tevékenyen, saját fejlesztésű eszközökkel, tudományos kutatásban való aktív részvételünkkel is.

Üstökösök, szupernóvák, Hold-radar

A kezdeti eredményeket távcsöves megfigyeléssel szereztük. A listán szerepelnek magyar vonatkozású üstökösök: a Whipple-Bernasconi-Kulin, Lovas Miklós öt üstököse, valamint szupernóvái, illetve amatőr csillagászok, gróf Dégenfeld Schomburg Berta (1885), Bakos Gáspár és Szitkay Gábor (1994), Berkó Ernő (1999) szupernóva felfedezései. Független nóva-felfedezéseink listáját Komáromi-Kacz Endre (1918), Szabó Ernő (1920) és Keszthelyi Sándor (1975) észlelései alkotják. Az egyik legismertebb korai űrkutatási eredmény Bay Zoltán és munkatársai nevéhez fűződik, akik 1946. február 6-án - amerikai kutatókkal párhuzamosan, de azoktól függetlenül - az Egyesült Izzó laboratóriumában sikeres kísérletet végeztek: a Hold felületére radar-jeleket bocsátottak és a reflektált jelet rádió-radar segítségével vették. Ez a nap a magyarországi űrkutatás történetében is meghatározó, tudománytörténelmi dátum.

A NASA Történeti Osztálya 1996-ban kiadta a planetáris rádiócsillagászat krónikáját [To See the Unseen]. Ebben az áll: "1946-ban az Egyesült Államok és Magyarország kutatói elsőként figyelték meg radarhullámok visszaverődését a Holdról. Ezek a kísérletek jelentették a Naprendszer radarral történő kutatásának kezdetét." A kommunista hatalomátvétel után ezek a kutatások félbeszakadtak, Bay Zoltán elhagyta Magyarországot, Amerikába emigrált, csoportja felbomlott, s kísérletei itthon már nem is folytatódtak.

Rakétakutatók

Az űrkutatás voltaképpeni születésnapjának az első szputnyik felbocsátását (1957) tartják. Mesterséges holdakat és űrszondákat, illetve azokon elhelyezett mérőműszereket az első évtizedekben csak a két nagyhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió fejlesztett ki és bocsátott fel. Más országok - így Magyarország is - csupán a mesterséges égitestek optikai és rádiós megfigyelésébe, az űreszközök mérési eredményeinek tudományos feldolgozásába kapcsolódhattak be.

A rakétatechnikában magyar kutatók komoly szerepet vállaltak a 20. század folyamán, bár tevékenységük döntő része nem Magyarországra esett. Fonó Albert 1915-ben rakétahajtású "légi torpedót" szerkesztett, majd 1928-ban szabadalmaztatta a hangsebesség feletti repülésre is alkalmas sugárhajtóművet; Kármán Tódor itthon megkezdett rakétafejlesztési munkáit az USA-ban teljesítette ki, s lett az USA űrkutatásának egyik megteremtője; a magyar (erdélyi) származású Hermann Oberth 1929-1930-ban sikerrel próbálta ki első folyékony üzemanyagú, kísérleti rakétáját, de munkáját Németországban folytatta. Az utolsó hazai rakétafejlesztési kísérleteket a Budapesti Műszaki Egyetem Űrkutató Csoportja végezte 1961-től kezdve, de az anyagi támogatás hiányában sem a magaslégkör-kutató rakéta, sem a jégverést elhárító rakéta fejlesztését nem tudták befejezni.