Nádasdy Ádám

I. A nyelv változása késve és nehezen figyelhető meg.

Az emberi tudomány csak meglepően későn - úgy a 18. század végén - vette észre, hogy a nyelvek változnak. Azt addig is látták, hogy sokféle nyelv van, sőt hogy az egyes nyelveknek is vannak változataik, hogy más az ausztriai német, a svájci német és a hamburgi német. De hogy ez a sokféleség valamilyen szisztematikus fejlődés, szabályszerű változás eredménye lehet, azt csak a 19. század elején sikerült bizonyítani. Jegyezzük meg, hogy a biológia is hasonló cipőben járt: ekkor vette észre Darwin, hogy az élővilág is változik, és hogy a szabályos, rendszerezhető változások gyakran felszíni sokféleséget hoznak létre.

A felvilágosodásig a tudomány úgy vélte: a nyelvekben a szavak változnak, és attól mások az egyes nyelvek is, hogy más szavakat használnak. A korai nyelvészeti kutatások egyik felfedezése volt, hogy ez nem így van: az igazi nyelvi változás mindig a rendszerre és sohasem valamely szóra vonatkozik. Például ha egy nyelvben megjelenik a névelő (mint a 15. századi magyarban: a kutya, egy kutya), akkor azt mindenütt kötelező használni; nincs olyan, hogy a névelőt csak a kutya szó előtt vezetik be, vagy mondjuk a háziállatok előtt. Ha van névelő, kötelező használni - feltéve persze, hogy használatának nyelvtani körülményei fennállnak. Mint a fizikában: ha valami vizet tartalmaz, akkor annak kötelező megfagynia - feltéve, hogy hőmérséklete 0^o C alá süllyed. Ha egy finnugor szó p-vel kezdődött, akkor a magyarban f-fel kell kezdődnie, bármit jelent, bármilyen szófajú vagy nyelvtani szerepű. Például finn pää - magyar fej; vogul pun - magyar fon; osztják pir - magyar far; cseremisz pu - magyar fa. Ez igazi nyelvi változás, mert nem egy szót, nem is egyes szavakat, hanem egy kategóriát érint, a finnugor szókezdő p- hangot. Az, hogy ma a finnugor nyelvek annyira különböznek egymástól, az sok-sok ilyen szabályszerű változás eredménye. Ezek a szabályok egyben megalapozzák azt a szilárd tudásunkat, hogy a magyar finnugor nyelv.