Jöjjön velünk nemzetközi jogot sérteni! – Karabahi életképek

Az idén 25 éves, de a puskapor még mindig benne van a levegőjében. Szombaton például tucatnyian haltak meg a határán történt – az elmúlt 22 évben a legsúlyosabb – tűzpárbajban. Nem tudni, hogy Hegyi-Karabah több lehet-e valaha, mint egy befagyott posztszovjet konfliktus, mert a múlt lépten-nyomon előtör. Egyhetes ottlétünk alatt legalábbis ez történt. Keserédes képriport következik.

Egykori azeri mecset Susi városában Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

A mára szinte kizárólag örmények lakta Hegyi-Karabah a szovjet időkben demográfiailag sokkal heterogénebb volt: a birodalom összeomlása előtt az akkor mintegy 190 ezer lelkes Karabah megyében (oblaszty – szovjet közigazgatási egység) az örmények és azeriek százalékos megoszlása 76–22 volt. Susi városában például világos határvonal volt a két etnikum városrésze között, a karabahi háborúban szétrombolt, de még így is lenyűgöző síita mecset a déli részen található. „Állami” védelem alatt áll, de nem tudni, mi lesz a sorsa.

„Dicsőség a munkának" – szovjet emlékmű Sztyepanakert határában Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Az örmény többségű Hegyi-Karabahot a szovjet közigazgatás 1923-ban szervezte az Azeri Szovjet Szocialista Köztársaság irányítása alá; a helyiek szerint az évszázados szembenállás máig ható felvonása valahol itt kezdődött. Ahogy arról is meg vannak győződve, hogy az 1988-tól háborúvá fajuló örmény–azeri konfliktus fontos szerepet játszott a Szovjetunió széthullásában. Nem tudni, hogy így van-e, de az biztos, hogy a szovjet identitás több mint hat évtizeden át sikeresen jegelte a lappangó nemzetiségi feszültségeket.

Pózolj háborús hőssel! Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

A Susi melletti Karin Tak falu polgármestere, Mhtar Harnszanjan büszkén feszít a karabahi háborúban elesett apja portréja alatt. Idősebb Harnszanjan halálának napja, 1992. január 26., ma a 650 lakosú falu „ünnepnapja”. „A homlokunk megerősödött az azeri támadásokban” – mondja a polgármester, akinek közössége Karabah-szerte híres: a falu egy hatalmas szikla alatt fekszik, a gyakori kőomlások miatt nem biztonságos. A sztyepanakerti vezetés többször felajánlotta, hogy arrébb költözteti őket, de ők ezt mindig visszautasították, „a történelem és a nagyszülők emléke miatt”.

Ennyi maradt Susi azeri negyedéből Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Akié Susi, azé Karabah. Ez volt az 1988–1994-es háború egyik axiómája, és nem ok nélkül. A város ugyanis egy jól védhető magaslaton, stratégiailag fontos területen fekszik, ahonnan az azeri erők könnyedén tudták ágyúzni a néhány kilométerrel arrébb lévő völgyben elterülő fővárost, Sztyepanakertet. Éppen ezért jelentett fordulópontot, amikor az örmény csapatok 1992. május 9-én (az évforduló Karabah nemzeti ünnepe) elfoglalták a várost. Amint látszik, heves harcok árán.

Örmény háborús síremlék a gandzaszari kolostor melletti temetőben Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

A hatéves vérontás csaknem 40 ezer halottat és több tízezer sebesültet hagyott maga után. Az áldozatok gyakran tinédzseréveik végén járó sorozott újoncok voltak.

Az elnöki palota Sztyepanakertben Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Hegyi-Karabah autonóm köztársaság 1991. szeptember 2-án kiáltotta ki függetlenségét, a háború végét jelentő 1994-es tűzszünet óta pedig de facto független országként működik. Mivel a nemzetközi jog a 11 ezer négyzetkilométeres területet továbbra is Azerbajdzsán részeként ismeri el,

a Karabahba belépők nemzetközi jogsértést követnek el, hiszen Baku tudta nélkül lépnek azeri területre, vagyis megsértik az ország szuverenitását.

Hegyi-Karabah függetlenségét egyetlen ENSZ-tagállam sem ismeri el, ellentétben az olyan szakadár (és orosz gyámság alatt lévő) területekkel, mint Abházia vagy Transznisztria, továbbá az Egyesült Államok néhány állama – március 30-án például (hetedikként) Hawaii.

Aknamentesítő a terepen Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

A háború egyik máig ható következménye, hogy még mindig több mint 100 aknamező van Karabahban, ami ezzel a harmadik legfertőzöttebb terület a világon. Az aknamentesítésről bővebben ebben a cikkünkben olvashat.

A puska még ma is kéznél van Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Ahogy a legtöbb háború, úgy a karabahi után is az egyik legnehezebb feladat a lakosság lefegyverzése volt. Pontos statisztikák nincsenek, csak annyi biztos, hogy több év börtönt kockáztat az, akinél engedély nélkül tartott fegyvert találnak.

Tehénpásztor az út szélén Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Teljesen megszokott kép, ha az ember Karabahban jár, de az aknák miatt nekik is figyelniük kell, hol legeltetnek. Karenre 30 tehenet bízott egy gazda, havi 30 ezer dramért (17 ezer forintért) dolgozik, de ha jó a tehenek hozama, akár 40 ezret is kaphat. Két gyereket tart el ebből. Karen a háború alatt azeri területről menekült Karabahba. Ezzel nincs egyedül: Hegyi-Karabah 145 ezres lakosságának mintegy egyötöde menekült, de az azeriek közül is több tízezren hagyták el otthonukat.

Elsős sztyepanakerti gimnazista lány katonai előkészítő órán Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Talán itt láttuk meg igazán, hogy háborús területen vagyunk. Nem elég, hogy középiskola után mindenkinek kötelező a kétéves sorkatonai szolgálat – ami a tűzszünet óta legdurvább szombati incidensből is látszik: egyáltalán nem életbiztosítás –, előtte két éven át külön tantárgyként oktatják az alapokat a gimnazistáknak. A tananyag részét képezi, hogy a gyerekek álmukból felkeltve is össze tudjanak rakni egy Kalasnyikov gépkarabélyt. A lány ebben osztályelső.

Avetisz és Anahit Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Magyarok tényleg mindenhol vannak. Susiban él például Krisztina, aki az erdélyi Szamosújvárról ment hozzá örmény férjéhez, ma pedig a karabahi városban él. Két gyerekével éppen húsvétra készülődtek.

Elhagyatott játszótér Susiban Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Talán az egyik legszomorúbb látvány egész Karabahban. Gyerekek sehol, az enyészet pedig lassan átveszi az uralmat. A térség második legnagyobb városának központjában vagyunk.

Kenyérsütés faluhelyen Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Bármilyen étkezés van, kenyér mindig kerül az asztalra. A falusi házak udvarán külön erre a célra rendszeresített helyiségben sütik: a földbe vájt kemencében megvárják a parazsat, majd péklapát végére erősített nedves kendőn elegyengetik a kelt tésztát, hogy azzal a lendülettel a kemence forró falára ragasszák, ahol néhány perc alatt aranybarnára sül. Frissen, forrón fogyasztva leírhatatlanul finom.

Foci és Zaporozsec Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Susinak ezen a részén az azeri területekről érkezett menekültek élnek. Jól sejtik, nem ez a város legfestőibb része.

Babuska Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Ha választani kéne, ebben a panelben sem laknánk.

Sej, a mi bugyogónkat... Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Ezt a teregetési módszert sokáig tartott feldolgozni. Erkély vagy fregoli helyett a karabahi lakótelepeket keresztül-kasul szövik a ruhaszárító kötelek, a ruhák pedig gyakran 10–2­0 méterre is vannak a lakásoktól. Sztyepanakert főterétől pár sarokra vagyunk, vagyis nem valami külvárosi szokásról van szó.

Kórház: végállomás. Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Az orosz még ma is a második anyanyelv, egyáltalán nem ritka, hogy az idősebb generációk tagjai jobban megértik egymást oroszul, mint örményül. A nyelv pedig tovább él, az örmények azon kevés posztszovjet nép közé tartoznak, akiknél az ifjúság a mai napig tanulja.

Rohanó patak a Hunot-kanyonban Fotó: Vörös Szabolcs - Origo

Mivel ipara nem nagyon van, Hegyi-Karabah számára a turizmus jelenthetné az egyik kiutat a puskaporos rögvalóságból, hiszen tucatnyi, ehhez hasonlóan látványos természeti kincse van. A kormány érzi a piaci rést: felhúzott néhány új hotelt, amelyek viszont még messze vannak a telt háztól. A nemzetközi el nem ismertség okozta nehézségek miatt nem tudni, hogy van-e esély arra, hogy az „ország” egyszer még turistaparadicsom legyen. De megérdemelné.