Királyságra épít demokráciát a gázember

Az európai hatalmi játszmák egyik legfőbb eszköze lett a csillapíthatatlan étvágyú óriás, az orosz Gazprom. A nagyrészt állami kézben lévő cégtől az EU összetartást mutatva szeretne különleges megállapodást kicsikarni, de az orosz energiapolitika könnyen megosztja az uniós egységet. A Gazprom pedig tör előre, megállíthatatlanul kebelez be egyre több stratégiai lelőhelyet, miközben a Kreml folyosóin azt suttogják: Vlagyimir Putyin szívesen cserélné a vállalat igazgatói posztjára az elnöki széket.

"Homályos birodalom" - így jellemzi a Gazpromot az Economist, és a cég valóban jóval több, mint egyszerű gáztársaság. A Gazprommal kapcsolatban leggyakrabban elhangzó vélemény, hogy viselkedése "nem kereskedelmi", ami meglehetősen finom megfogalmazása annak, hogy a cég az elmúlt években egy kereskedelmi vállalkozás minden lehetséges határát túlnőtte, és az orosz politika jövőjének egyik legfontosabb letéteményesévé vált.

A Gazprom például az orosz politikai gyamatosítás egyik legfontosabb eszköze. A cég sorra szerzi vissza, vagy próbálja megkaparintani a stratégiailag fontos orosz lelőhelyeket. A világ legnagyobb tengeri gázmezőjét, a Shtokman-lelőhelyet például hosszú huzavona után egyedül tárja majd fel a Gazprom. A költségeket már most 20 milliárd dollárra becsülik, a beruházás magányos megkezdésében azonban az igazán sokkoló az volt a külvilág számára, hogy az orosz állam kizárta a feltárásból az eredetileg versenyeztetett amerikai és norvég cégeket, illetve bejelentette azt is: az eredeti tervekkel ellentétben a mezőn kinyert gáz nagy részét nem az Egyesült Államokba, hanem Európába pumpálják majd.

Komoly hadjáratot kezdett az orosz állam a Szahalin-szigeteknél elterülő kombinált gáz- és olajmező visszaszerzéséért is. A világ legkiterjedtebb ilyen lelőhelye jelenleg a brit Shell, az amerikai Exxon és néhány kisebb cég kezében van. Ősszel azonban az orosz környezetvédelmi hatóság a technikai követelmények be nem tartása miatt visszavonta a konzorcium egyik legfontosabb engedélyét.

Hangos volt a felhorkanás több európai országban, az Egyesült Államokban és Japánban is, hiába bizonygatták azt az orosz illetékesek, hogy csak pontosításokról van szó, az állami beavatkozás nem veszélyezteti a hosszú távú termelési megállapodást. Az aggodalmakat növelheti, hogy az Economist szerint a visszafogott hivatalos orosz álláspont hangoztatása mellett a háttérben komoly alkudozás folyik arról, hogy a Shell adja át a mezőben lévő 25 százalékos tulajdonrészét egy kevésbé értékes szibériai lelőhely 50 százalékáért cserébe.

Hidegháború

Az Economist szerint a szahalini akció már-már gazdasági hidegháború, ami nem is idegen a Gazpromtól. Sőt, ebben az esetben finom módszerekkel próbálja visszaszerezni azt, amit az orosz állam az 1990-es évek privatizációs hulláma során olcsón elkótyavetyélt.

A Gazprom volt többek között az orosz oligarchák megtörésének egyik eszköze is. Az előző évtizedben épp a privatizáción meggazdagodott orosz vállalkozók elleni első támadást 2001-ben indította a Putyin-kormányzat, amikor az állami intézkedésekkel és az elnökkel szemben kritikus NTV tévétársaságnak dobott mentőövet, miután a cég elnökét - a később külföldre menekült Vlagyimir Guszinszkíjt - gazdasági bűncselekmények vádjával őrizetbe vették. Az NTV a Gazprom tulajdonába került, akárcsak a veszteséges Izvesztyija című lap. A Gazprom kommunikációs igazgatója azzal magyarázta a felvásárlásokat, hogy a lap begyűjtésére szükség volt, így lett teljes a cég médiaportfóliója. Az Economist azonban azt sem érti: mi szüksége egy nagyrészt állami gáztársaságnak médiaportfólióra?

Az eredeti tervek szerint szintén a Gazprom kebelezte volna be a nagy botrányt kiváltó módon felszabdalt Jukosz - az egykor legnagyobb orosz olajcég - egyik legértékesebb darabját, a Juganszkot is. Erről végül technikai - és feltehetően politikai - okból letett az orosz vezetés, az olajcéget a Rosznyeft falta fel, amely így egy csapásra a második legnagyobb orosz olajtársasággá nőtt. Felmerült a Gazprom és a felhizlalt Rosznyeft fúziója is, ez azonban eddig nem történt meg. A feltételezések szerint az ötletet a Jukosz elleni állami hadjáratot levezénylő Igor Szecsin fúrta meg, aki egyben a Rosznyeft vezetője is. Az Economist szerint azonban neki már most is sok az ellensége Moszkvában.

A Gazpromnak így egyelőre be kellett érnie a Szibnyeft olajcég felvásárlásával, ami korántsem akkora falat, mint a Jukosz vagy a Rosznyeft, de így is az orosz történelem legnagyobb szabású ilyen akciója volt. A tulajdonoscsere volumenét az is jelzi, hogy a Wikipeda szerint a Szibnyeft értéke felvásárlásakor elérte az ír nemzeti jövedelem összegét.