"Szemrebbenés nélkül fejbe lőnek"

"Mondom a sofőrnek, lassíts, lassíts, lassíts, aztán, ha látom, hogy olyan a helyzet, gáz van, vagy hogy a fegyveren a keze... (az iraki katonának), akkor: gázt!" - mesélt az [origo]-nak iraki tapasztalatairól egy magyar zsoldos, aki többször járt az arab országban magáncégek alkalmazottaként. A férfi szerint az USA a civil fegyveresekkel végezteti a piszkos munkát a hadsereg helyett, a nemzetközi jogot pedig el lehet felejteni, mert bárkit bárhol "szemrebbenés nélkül fejbe lőnek". Védett épületeket, gyűjtött információt arabnak álcázva, mentett ki embereket vérre menő fegyveres összecsapásból, és kísért üzletembereket. Ahhoz képest, hogy bármikor meghalhatott volna, néha kifejezetten rosszul keresett, de azt állítja: a szakmának él.

Bazári majmok

A testőr 2004-ben járt először Irakban, egy szolgáltató cég alkalmazásában, a társaság telephelyét kellett védeniük. Mint mondta, felkérték, hogy állítson össze egy ötfős csoportot, ám a csoport egyik tagjáról kiderült, pszichológiailag nem alkalmas a feladatra, ezért neki kellett beugrania a helyére. Fél évig volt kint, de örült, amikor végre hazajöhetett, mert minden másképp volt, mint ahogy a közvetítő cég megígérte.

Ígértek teljes felszerelést, de a lejárt golyóálló mellényekbe nekik maguknak kellett megvenni a drága új betéteket. Kaptak AK gépkarabélyokat, csak épp 20-30 éves kínai vagy jugoszláv gyártmányúakat, "szarrá lőve". Elavultak és hiányosak voltak a kommunikácós eszközök, nem voltak golyóállók az autók, amelyek úgy néztek ki, mint amit a kinti maffiózók használnak, de ez utóbbi "már taktikai szempontból legalább jól használható volt".

"Bazári majmoknak kellettünk oda - állítja -, mert biztonság az nem volt, csak látszólag". Kiállítottak például egy őrt a kapuba, hogy lássa a főnök, ha kinéz az ablakon, de hogy ez stratégiailag jó-e, az nem érdekelte őket. A szomszédos telep bejáratát sem őrizte senki, pedig onnan bárki akadálytalanul behatolhatott az ő területükre. Este pedig az őrt felültették az irodaépület tetejére, amit reflektorokkal világítottak meg. Amikor szólt, hogy talán kifelé kellene irányítani a fényforrásokat, nem törődtek vele.

Azt a javaslatát is semmibe vették, hogy legalább tíz perccel azelőtt szóljanak, ha a főnök ki akar menni a telepen kívülre. Aztán amikor e nélkül ment el a vezető futni, és késve szóltak neki, ő pedig autóval mindenen keresztül-kasul igyekezett utána, hogy megvédje, még ő kapott leszúrást, hogy nem vigyáz eléggé a járműre. Ennek ellenére, amíg ott szolgált, "hű de nagy dolog nem volt", bár becsapódott néhány rakéta a közelbe, de ez inkább amiatt történt, hogy a telep szomszédos volt egy amerikai katonai bázissal a bagdadi repülőtér mellett.

"Genfi egyezmény? Felejtsék el odakint..."

A magyar testőr szerint a biztonságon sokat rontott, amikor megtörtént a hatalomátadás, és az amerikai ellenőrző pontok mellett, illetve azok egy részét átadva megjelentek az "iraki fegyveres szervek" ellenőrző pontjai is. Ezek akkoriban szerinte jó pénzért bármikor átengedték a terroristákat, vagy leszedték az arra járó autókat. "Genfi egyezmény? Felejtsék el odakint... szemrebbenés nélkül fejbe lőnek" - mondta.

További képekért kattintson!

Később az amerikai védelmi minisztérium is alkalmazta különböző "himi-humi kisebb cégeken keresztül", amelyeket nem kívánt megnevezni. Erről azt mesélte, hogy "olyan a testőrség, mint a filmeken... háttértámogatást kapsz, például, ha leszorulsz az útról" egy támadás vagy más miatt. A háttértámogatás azt jelenti, hogy kapnak egy telefonszámot - egy magasabb rangú amerikai tisztét -, és ha galibába keverednek, felhívják, ők meg "küldik az Apache-okat" vagy más erősítést. De van, amikor semmit nem ér a szám, hiába hívják, nem érkezik segítség.

A feladat itt változatosabb volt, és szinte mindent biztosítottak, "ami szem-szájnak ingere". Végeztek például úgynevezett "kiemeléseket", amikor egy-egy veszélybe sodródott embert, csoportot - üzletembereket, sajtósokat, hétköznapi embereket valamelyik felekezettől - kellett kihozni valahonnan. A kimentendő emberek vagy kereszttűzbe szorultak, vagy egy-egy olyan városrészbe ragadtak, ahol veszélyben voltak. Előfordult olyan is, hogy akkor mentek értük, amikor már tudni lehetett, hogy mások is oda igyekeznek: túszejtők, akik jó kis váltságdíjat reméltek az érintettekért, akiket tőlük vagy előlük kellett kihozni.