Beláttuk, hogy a szerbek közt is vannak emberek

Megvertek egy szerb férfit, amiért olyan súlyos büntetést kaptak, mint a gyilkosok. Volt, hogy hét börtönőr verte őket egyszerre, aztán mégis összebarátkoztak szerbekkel a börtönben. Az egyik allergiás lett a hazugságra, a másik szerint a magyarok is tehetnek róla, hogy ennyire pórul jártak. Ha megismétlődne a nyolc évvel ezelőtti szituáció, ugyanazt csinálnák. Találkoztunk Szakáll Zoltánnal és Horváth Árpáddal, az egy hónapja kiszabadult két temerini magyarral.

Hogyan emlékeznek vissza 2004. június 25-ére?

Szakáll Zoltán: Sok minden történt azon az estén. Senki nem állítja közülünk, hogy Zoran Petrovic nem lett megverve. De amivel megvádoltak minket, az nem történt meg. Csak rátelepült a politika és az itteni magyarellenesség.

Horváth Árpád: És ez a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) akkori elnökének, Kasza Józsefnek is köszönhető. Abban az időben szaporodtak el a legjobban a magyarverések, ami miatt a VMSZ tett egy feljelentést Brüsszelben. Már tervezték egy megfigyelő kinevezését, aki kivizsgálta volna a magyarveréseket. Ez után történt a mi esetünk, amit a szerb hatalom felhasznált. Kaszának lépnie kellett, még két nap sem telt el a verés óta, és ő maximális büntetést kért ránk.

Mi az, ami csak a vádirat szerint történt meg?

Szakáll: A vádirat szerint Petrovicnak állkapocstörése és koponyasérülése volt, levizeltük, és egy botot is feldugtunk neki. Utóbbi egy társunk vallomásában szerepelt, aki a rendőrkapitány rábeszélésére mondta ezt. Azt állította neki, ki leszünk engedve, ha ezt vallja. Magyarul ez egy rendőri szopatás volt.

Horváth: Ha elképzelnénk az áldozatot az eset után, akkor fél arca, fél feje nem lett volna. Amikor három nappal később meglátogatta a kórházban a szerb kisebbségügyi miniszter, akkor - ahogy egy videón látható - bármilyen nehézség nélkül beszélt, egy kis kék folttal a szeme alatt. Azóta volt olyan interjú, ahol ő maga jelentette ki, hogy semmit nem dugtunk fel neki.

Szakáll: Amikor 2003 novemberében megvertek, tízszer rosszabbul néztem ki, pedig azt könnyű testi sértésnek minősítették.

A 33 éves Szakáll Zoltán és a 27 éves Horváth Árpád egyikük otthonában

Temerin a legdélebbi vajdasági város, ahol jelentős számú magyar él, a szerbek és a magyarok közötti konfliktusok gyakoriak (ezeknek a hátteréről ebben a cikkünkben olvashat). 2004 előtt milyen volt a viszony a két etnikum között?

Horváth: A délszláv háború miatt több mint 10 ezer menekült települt ide a 90-es években. Temerinben nem a már régóta itt élő szerbek jelentik a problémát, hanem a betelepítettek, ők intoleránsak a magyarsággal szemben. A problémák 90 százaléka miattuk van.

Milyen személyes tapasztalatuk volt a konfliktusokról?

Horváth: A magyarságunk miatt természetesen meg voltunk különböztetve. Persze nem mindenki által, de tény, hogy a mai napig éri inzultus a magyarokat szerte a Vajdaságban. Ma is mindennaposnak számít, hogy belekötnek a magyarokba, mert magyarul beszélnek.

Konkrét esetet tudnak mondani?

Szakáll: 2003-ban a születésnapomat ünnepeltem, bementem a vendéglőbe, ahol magyar zene szólt, bejött egy szerb alak. Elkezdte szidni a magyar anyámat, végül verekedés lett belőle. De azt is mondhatnám, hogy a délszláv háború idején éjszakánként beállított a civil és a katonai rendőrség, és gyűjtötték a magyarokat, hogy viszik őket önkéntesnek. Milyen önkéntes az ilyen? A temerini múzeumban rejtegették a magyar férfiakat, hogy ne vigyék el őket katonának.

Miután nyolc és fél év után szabadultak a börtönből, mennyiben változott a véleményük az együttélésről?

Szakáll: Nem sokban, bár beláttuk, hogy köztük is vannak emberek. A börtönben nagyon sokféle ember van. Voltak háborús bűnökért elítéltek, de velük is le lehetett ülni, el lehetett beszélgetni. Bennük is megvan a nemzetszeretet, mégis sokkal jobban el lehet velük beszélgetni, mint egy egyszerű fickóval az utcáról.

Amnesztiával szabadultak

Máriás Istvánt 15, Illés Zsoltot 13, Szakáll Zoltánt és Uracs Józsefet 11 és fél, Horváth Árpádot 10 év börtönbüntetésre ítélték, miután 2004. június 25-én éjszaka, a temerini főtéren megvertek egy újvidéki férfit, Zoran Petrovicot. A szerb férfi a magyarok szerint az este során több emberbe belekötött, több szórakozóhelyről kidobták, végül a főtéren molesztált kiskorú lányokat, és provokálta őket is. Petrovic szerint ez nem volt igaz, se agresszív nem volt, se lányokat nem piszkált. Magára a verésre nem is emlékezett, pár évvel később meghalt.

A magyarok elítélése után egy interjúban azt mondta, nem hiszi, hogy etnikai okból verték meg. Horváth és Szakáll a novemberi amnesztiatörvénynek köszönheti, hogy korábban kiengedték őket, Uracs azért nem szabadulhatott, mert visszaeső, Máriásnak és Illésnek 10 százalékkal csökkent a büntetése. Egy 2002-es népszámlálás szerint a 20 ezer fős Temerin lakosságának 43 százaléka magyar.

Hogyan fogadták egy szerbiai börtönben azokat a magyarokat, akik egy szerb megveréséért kerültek be?

Horváth: Ezt úgy kell elképzelni, mint amikor kitör egy háború, és fogságba ejtenek pár ellenséges katonát.

Az milyen?

Szakáll: Miután bekerültünk a börtönbe, egy órával később egyenként kiszedtek minket, és magánzárkákba kerültünk. Csodák csodájára engem nem bántottak, talán azért, mert ismertek, azelőtt voltam bent két hónapot szabálysértésért. Nekem csak annyit mondott az őr, hogy feküdjél, és nem hallasz semmit. Sajnos aztán volt mit hallanom.

Mit hallott?

Szakáll: Azt, hogy a négy társamat elkezdték verni.

Hováth: Az őr bejött a szobába, elkérte a papírt, ami alapján elrendelték a 48 órás fogva tartást. Csak annyit mondott, hogy te vered az én szerbemet, és elkezdett ütni a gumibotjával. Majd 10-15 perc múlva visszajött, kivezetett a szobából, a cellák mögé, ahol már várt hét börtönőr, és akkor elkezdődött a verés. Egyszerre ütöttek. Később maga a börtönigazgató is elismerte, senki nem felelt azért, ami velünk történt.

Szakáll: Később beszéltem egy börtönőrrel, akivel korrekt emberi viszonyom alakult ki a korábbi büntetésem alatt. Azt mondta, felülről elrendelték, hogy így kell bánniuk a többiekkel.

Később is így bántak önökkel?

Horváth: Kisebb verések utána is történtek, de nem tartott 16 hónapig. Emberi jogi szervezetek felemelték a szavukat a verések ellen, ezután abbamaradtak. A hátralevő időben különösebb problémánk nem volt, komolyabb szóváltásra sem emlékszem. Maradandó egészségkárosodást sem szenvedtem. Hosszabb ideig volt problémám a gerincemmel, de az is rendbe jött.

Szakáll: Volt, hogy kicsit ferdén néztek az őrök, de idővel elfogadtak minket. Volt őr, aki megkérdezte: "Hogy bírtál ilyen hülyeségbe kerülni? Látom, hogy te nem az az ember vagy." Ilyenkor láttam, hogy el tudok vele beszélgetni. Elmondtam pár dolgot, ő meg elcsodálkozott, hogy létezik-e ilyen. A börtön olyan, mint a rádió: az egyik elmondja a másiknak, az a harmadiknak, így terjedt ez szájról szájra. Kialakult egy számunkra jobb légkör.

Szakáll balra, Horváth jobbra

Mi volt a legnehezebb a börtönben?

Szakáll: Bent minél jobban el kell terelned a figyelmed. Jópofáskodtam, hülyéskedtem mindenkivel, aztán dolgozni is elkezdtem.

Horváth: Ha nem sikerül lekötnöd magad, akkor jön a pszichikai törés, és az nagyon nem jó. Én úgy látom, hogy szerencsére mi tényleg jól viseltük ezt a nyolc és fél évet. Kárpótolni minket nem lehet ezért, de tényleg törekszünk visszazökkenni. Nekem a szabadság hiányzott a legjobban. Elveszíthetsz bármit, de a legrosszabb, ha a szabadságodat korlátozzák.

Szakáll: Nyolc év öt hónapot voltunk bent. Ennyi idő alatt a nap minden órájában kétszer megfordul a fejedben, hogy miért is vagy itt. Bizonyos idő után pedig mindig az jár a fejedben, hogy mindent parancsszóra kell csinálnod. Mindig azon gondolkozol, hogy akkor ezt szabad csinálnod, vagy sem. Persze próbálok mindent megcsinálni, de mi lesz, ha valamit elrontok, és megtiltják a látogatót három hónapra? Vagy elveszik a csomagot három hónapra?

Voltak dolgok, amikre szívesen emlékeznek vissza az elmúlt nyolc évből?

Szakáll: A rabtársakkal való kapcsolatra. Nagyon jó barátokat találtam odabent. Soha nem jutott volna eszembe, hogy karácsonykor az első jókívánság egy szerb havertól jön.

Mennyire változtak meg?

Horváth: Ennyi igazságtalanság és ennyi bezártság után megváltozik az ember lelkivilága. Nem zaklatottabb lesz, hanem egyszerűen több oldalról kezdi nézni a dolgokat. Az emberek nagyon nagy hányada kizárólag egy oldalról közelít meg mindent, pont onnan, ahonnan neki jó. Nem tartja szem előtt azt, hogy valaki máshogy látja, vagy valakinek más a véleménye. Nem szeretnék valakit csak azért elítélni, mert más nemzetiségű, vagy csak mert másképp gondolkodik.

Szakáll: Lelkileg, érzelmileg, testileg megmaradtam ugyanannak, aki voltam. Annyi, hogy előjöttek kisebb problémák. Nagyon allergiás lettem, ha hazugságot hallok. Tisztában vagyok vele, hogy hazugság miatt kerültem be. Azt mondják, a börtönben öt év után mindenkinek megromlik kicsit az idegrendszere. Van, amit korábban eltűrtem volna, de nyolc év után már nem tudok. Ha megkülönböztet valaki a nemzetiségem miatt, arra mindig is allergiás voltam. Én kurvára szeretem a nemzetemet, és ezt javaslom minden embernek, úgy a szerbnek, a szlováknak, a németnek vagy az angolnak. Szeresse a sajátját, de becsülje a másikat - már amennyire a másik azt megérdemli.

Egy temerini utcán

Amikor megtudták az ítéletet, mit jutott először eszükbe?

Szakáll: Amikor meghallottam, nagyon csúnya dolgok fordultak meg a fejemben, a legrosszabbra is gondoltam. Aztán a harmadik nap már azt mondtam, a kurva anyátokat, ha már elítéltetek ezért meg ezért, akkor kitartok. A dac mozgatott, de ez muszáj volt. Nekünk minden nap egyforma volt bent.

Az elmúlt egy-két évben havi rendszerességgel járhattak haza egy-egy hétvégére. Milyen volt az első nap, amikor már tudták, hogy nem kell visszamenni?

Horváth: Tíz nap után is hihetetlen volt. Egyszerűen nem bírod elhinni, hogy nem kell többet visszamenned.

Hogyan telt a szabadulás óta eltelt hónap?

Szakáll: Durva volt. Az első négy-öt napban nem nagyon sikerült kijózanodnunk. Újév előtt tettünk egy fogadalmat, másodikától nem iszunk. Most már elég volt a hülyéskedésből, kitomboltuk magunkat.

A börtönéveket mennyire sínylették meg a kapcsolataik?

Szakáll: Sok emberben csalódtunk a börtön alatt, de új barátságok is születtek az elmúlt hónapban is. Ők nagyon fiatalok voltak, amikor bekerültünk, most nagyon pozitívan vártak vissza. Nagyon sok ilyen srác van, akik kiállnak mellettünk, mi pedig próbáljuk őket biztatni, hogy ne menjenek olyan durván, vadul. Próbáljuk tudatosítani bennük, hogy nehogy úgy járjanak, mint mi. Egy hatéves párkapcsolatom elszállt, bár egy oldalról nem is sajnálom, hogy elment, majd lesz másik.

Horváth: Ugyanígy gondolom. Még magam sem tudom, mi maradt meg, elemzésre szorul a dolog. Én azt mondom, hogy aki a börtönben nem jelentkezett, az itt se jelentkezzen. Vannak, akik most hozzánk szaladnak, pedig a nyolc év alatt egy levelet sem írtak nekünk.

Szakáll: Mindamellett nagyon sokan ránk köszönnek az utcán, pozitívan állnak hozzánk. És amennyire pozitív magyar oldalról, annyira nem volt negatív szerb oldalról. A húgom szerb vendéglőben dolgozik, ha bemegyek, mindig lekezelünk, üdvözölnek. És látom, hogy inkább őszintén gondolják.

Úgy látják, hogy javult az együttélés?

Szakáll: Ezek a személyes élményeink, de globális szinten is valamennyire javult a viszony, bár még most is vannak konfliktusok. Negatív tapasztalatom csak egy volt a szabadulás óta. Egy gyerekkorom óta ismert szerb ismerősöm játszotta az agyát részegen, de másnap ő is bocsánatot kért.

Milyen terveik vannak a közeljövőre?

Szakáll: Van egy olyan probléma, amit nem nagyon szeretnék emlegetni: az anyagi helyzet. Tél közepén kijutottunk a börtönből, hova forduljunk? Voltak kommentek a neten, hogy a temerini fiúk csak buliznak, mióta kiszabadultak, nem úgy állnak az élethez, ahogy kellene. De akkor mit is kellett volna csinálnunk? Nyolc és fél év után hazajövök, beülök a társaságba, és ásványvizet iszom feketekávéval? Így ünnepeljem meg életem egyik szakaszának az elvesztését?

Szakáll Zoltán

Akkor a legszívesebben mihez kezdenének? Ha nem érzik biztonságosnak Szerbiát, nem akarnak elköltözni?

Szakáll: De, tervbe van véve, hogy átköltözzünk Magyarországba. Én Szerbiában születtem, és ha a Jóisten úgy adja, itt is halok meg. Nekem az őseim itt vannak. Papíron elismerem, hogy ez Szerbia, de a történelmet tudjuk, a Délvidék erőszakkal elcsatolt rész Magyarországtól, az én szívemben ez Magyarország alkotórésze volt mindig. És az utolsó nyolc és fél évben ez is éltetett.

Horváth: Azért akarunk elmenni, mert jobbak a munkaviszonyok, mint itt. Csupán az vezérel minket, hogy jobb anyagi körülményeket lehet teremteni. Először átmegyünk Magyarországra, ahonnan van egy kisebb ajánlatunk, utána meglátjuk, merre tovább.

Szakáll: Valami normális, komoly életet szeretnénk elkezdeni, elég volt a fiatalságból, a bolondságból.

Az ügyüket lezártnak tekintik?

Horváth: Ennek az ügynek addig nincs vége, amíg a társaink bent vannak. Mindent meg fogunk tenni, hogy egy napon kiderüljön az igazság. A következő pár napban szeretnénk beadni egy újratárgyalási beadványt, amit reálisan nézve el fognak utasítani, és úgy másfél év múlva juthatunk el a strasbourgi emberi jogi bíróságig. Perdöntő bizonyítékainak vannak, biztos vagyok benne, hogy egy napon jogilag be fogjuk bizonyítani az igazunkat. Kárpótlást nem kérünk, csak jogorvoslatot.

Ha ismét hasonló szituációba keverednének, mit csinálnának másként?

Szakáll: Nem sok mindent. Akkor abban bíznék, hogy a bírósági eljárás más lenne. Azért, amiért azon az estén síkraszálltam, síkraszállnék ma is. A minimális tanulságot le kell vonni az esetből, ami számomra annyi, hogy nagyon kell ügyelni a tettekre, mivel kettős mérce van. Vigyázni kell, hogy mikor mit csinálsz.

Horváth: Én is ugyanazt csinálnám, ha megint megtámadná valaki a barátnőmet.

A Horváth Árpád által szerkesztett honlapot a temerini fiúkról itt találja.